Tegnapelőtt délután Liza (14) kitalálta, hogy menjünk le az új kiskutyánkkal, Bonival (3 hónapos, a képen kétéves fogadott testvérével, Lajossal látható) a tópartra sétálni és “cuki”-kat gyűjteni (számolni, hogy hányan mondják Bonira, hogy “cuki”). Manu (9) és Vera nem volt túl lelkes, de Liza, aki egészen kisgyerekkora óta vérbeli juhászkutyaként azt szereti igazán, hogy ha megyünk valahova, akkor mindenki menjen, rábeszélte őket. Ahogy öten elindultunk kifele a kapuhoz, Manu azt kérdezte: “Amúgy mikor megyünk el biciklizni?”. Kapásból azt válaszoltam, hogy “Hát azt nem tudom, de az egészen biztos, hogy nem most, mert most Bonival megyünk sétálni a tóhoz!” Manu pár másodperc alatt elkámpicsorodott, sírni kezdett, és visszafordult, hogy ő nem megy sehová, mert gonosz vagyok.
Nagyon rosszul érintett a dolog, hogy már megint mit baszhattam el, párszor kérdeztem, hogy pontosan miért is vagyok gonosz, de ezeket válaszra se méltatta. A hátamra feküdtem a teraszon és a csúnyán megbillent nyugalmam megőrzésére, hirtelen megkeseredett kedélyem helyreállítására figyeltem. Manu lassan megnyugodott, el tudtunk indulni, 9 cukit gyűjtöttünk, meg volt pár határeset. A kutyázós réten ugyan nem volt senki, így a szocializációs képzés most nagyjából elmaradt, de találkoztunk azért pár kutyával: Bonita mintha kicsit nehezen látná meg a familia benyomott orrú részében (francia bulldog, mopsz, ilyesmik) a fajtársat.
Másnap reggel nyomott hangulatban ébredtem, de sikerült megcsinálnom egy Wim Hof légzést meg a nyirokmasszázst, és helyreállt a közérzetem. Utána eszembe jutott, milyen régen csináltam R.A.I.N. meditációt, és ez az előző napi eset is, mint téma.
A végére arra jutottam, hogy hogy Manunak igaza volt: az ő ártatlan kérdését (ahogy kifelé mentünk, egyszerűen meglátta a nemrég születésnapjára kapott új biciklijét, erről eszébe jutott, hogy úgy volt, majd megyünk biciklizni, és megkérdezte, hogy mikor) – nem maximális jóindulattal hallottam meg, mert triggerelődtem. Én azt hallottam, hogy elégedetlen velem, számon kéri rajtam az ígéretet, hogy elviszem biciklizni, és bár igyekeztem visszafogni magam, a válaszom enyhén gúnyos lett (szubtext: “hát nemigaz már, hogy épp viszlek sétálni de neked meg már a következő dolgon jár a fejed, amihez kellek!”), amire ő egyáltalán nem szolgált rá.
Amikor ezt beláttam, azonnal megkerestem Manut, és szép nyugodtan és érthetően elmeséltem neki ezt az egészet. Öröm volt nézni az arcát, a szemét, amíg hallgatta: kilazult, meglepetést, örömet és bizalmat mutatott. Az apró győzelmek is győzelmek.
//
Two days ago, in the afternoon, Liza (14) had the notion that we should go down to the lakeside with our new puppy, Boni (3 months, the photo shows her with her adopted older brother, Lajos) for a walk and to collect ‘cute’-s (i.e. count the number of people that say ‘cute!” when they see Boni). Manu (9) and Vera were not too enthusiastic, but Liza, who, like a true shepherd dog, has always shown a strong preference for everyone going together, talked them into it. As the five of us started out towards the gate, Manu asked a question: “Any anyway, when are we going cycling?” I shot back immediately with “Well I don’t know that, but I do know that we’re definitely not going now, as we are going to the lake for a walk with Boni!” Manu broke down in tears in a matter of seconds and turned back, telling us she was not going anywhere, because I was evil.
I felt really awful, wondering what the hell I fucked up again, I asked a few times why exactly I was evil, but she didn’t answer at all. I lay down on my back on our terrace and concentrated on protecting my badly shaken balance, restoring my suddenly embittered mood. Manu also recovered slowly, we were able to set off after a while. We collected 9 ‘cute’-s and there were some debatables, too. The field where the dog people usually congregate was empty, so there wasn’t much socialisation training to be done, but we did meet a few dogs. It seems Bonita has some difficulty in recognising kin in the flat-nosed part of the family (French bulldogs, mopses, etc.).
The next morning I woke up in a depressed mood, but I managed to do a Wim Hof breathing routine and a lymphatic massage, and my mood was restored. After that, I remembered that it had been quite a while since I had done a R.A.I.N. meditation, and also te incident from the day before as a theme for it.
By the end of that, I realised that Manu had been right: I had not listened to her innocent question (as we were walking to the gate, she spotted her new bike, recently got for her birthday, which reminded her that we had agreed to go cycling together, and asked when that would happen) in good faith – because I was triggered. What I heard was that she was dissatisfied with me, reprimanding me for not keeping the promise that I would take her cycling, and although I tried to restrain myself, my answer was a little sarcastic (subtext: “I can’t believe that I am just this moment taking you for a nice walk but you’re already onto the next thing you need me for!” – which she had given no cause for.
Once I thought and felt this through, I immediately went to Manu and told her all of this in a relaxed, slow and understandable fashion. It was a joy to watch her eyes, her face while she listened: she went soft, showing surprise, joy and trust. Small victories are victories.