Month: December 2018

 

 

+*+*+*+*+*+*+*+*+*+*+
ALATTA  MAGYARUL
+*+*+*+*+*+*+*+*+*+*+

– Merry Christmas, and make sure you get some rest, will you!

– We’ll be resting all right, for a bit, maybe, but life is calling!

– Well, if life is calling, you must go. And then there are those times when it doesn’t call. It’s the worst thing in the world perhaps.

– Yes. I think that is depression, when life is not calling. But I trust that I have gone beyond that now, that I will not be in that predicament again.

– There is that level. You learn to notice when life isn’t calling you, and you get a move on yourself. You learn that when you find yourself in a place where life is not calling you, it’s high time to move along. Don’t stay therem not even a minute, get marching right away.

– I guess you’re right.

*

Of course later on, professional that I am, I polished it up a little more. Aiming for exactitude, I would say that depression is when one does not hear the call of life (it has become my conviction somehow that life is always calling), and despairs. And getting over depression is when one learns that, instead of despairing, it is better to clean the ears, move the head about, and to move away from that place with poor acoustics.

*

But what, then, is mania?

In the human individual, when it is created, the instinct to engage with the world is overwhelmingly strong. The call of life rings out in the voice of angelic trumpets and there is no question about it, I am already following the call.

Often it happens that at that precise point,
I get punched in the nose.
Stabbed in the stomach.
Abandoned.
Betrayed.
Hurt.
Tortured.
Tormented.
Considered less than nothing.
Ridiculed.
Misunderstood.
Subjected to indignation,
decried a sinner,
placed in a salt well,
killed,
shoved bit by bit
in the direction of death.

If that becomes chronic, and there isn’t anybody there who understands what is happening, if there is nobody available to show this, to plead for and receive solace from, the ability to answer the call of life is compromised. Eventually, the call itself grows quiet, recedes to the depths, becomes unnoticed, as if it weren’t there at all (of course it is there until the very moment of death, although it may wither away to a tiny, thin, fragile little red thread).

But then on the other hand…

life is the strongest thing there is.

And when that baneful, curled up, inward-turning, self-reproaching, cold and necrotic and silent and constricted way of being finally brings me to the very edge of what I can take, the call of life breaks through the long-built prison walls, and I respond with extasy and exhilaration, vibrating with joy as I notice that I can still hear that horn, that I am still able to cry out my answer and to follow.

That’s the beginning of mania.

Only turning away from life for an extended period weakens and sickens the musculature of life.

Joy slowly turns into compulsion,
a drivenness,
and the wounds from whose pain
I turned away in the first place
begin to hurt,
with all the pain
I had chosen
not to feel
before.

This is like twisting a knife
that a wound has healed around,
twisting it hard,
maybe many years later.

The personality creaks and buckles under the stress,
and the human begins to want to fall apart.

And the manic person needs
input,
input,
input:

experiences,
information,
objects,
whatever,
more
and more
and more.

Because after a period of disengagement,
if I wish to re-engage with the world,
I need to orient myself:

I need to know
what the world
is like.

People get a little reckless in this vortex.

With the exception of very rare lucky instances, this is the time of sedation. Of narcosis, of forgetting, of the drop of saliva stretching from the edge of the lower lip, the repetitive movement, the soft, sickly warmth of the asylum. Faintly, it smells of urine.

Like it happened to my dad, many times over. He’ll be 80 in April, and he has given up entirely, long ago. There isn’t much I wouldn’t give to see him shine just once more, no matter how crazy, how sickly his light would be, but there is very little chance of that.

 

That’s not something he has done to himself.

 

Others did this to him. The mania is his, but the sedation is ours.

 

To be honest, I would not protest if we were to do this somehow differently from now on.

*

An old man fond of tall tales once related that in India there is a social class, a part of the middle class, who can presently avail themselves of the services of the both old-style witch-doctors and modern medicine, as they see fit. If, in one of those families, a young person in their early twenties goes mental, not sleeping, talking strange all the time, throwing out truly bizarre ideas to improve the world, a great deal depends on where the family seek help.

If they turn to the village witchdoctor, this is the advice they get:

Call the entire family, all the relatives, all the friends, and hold a week-long festival in honour of this young person.

Celebrate them:
there should always be someone to listen to them with rapt attention,
praise them,
bask in their beauty,
feast,
drink,
be merry.

Within 3 or 4 days, the patient will calm down, have a good, long, healthy sleep, and return to their normal life. Although it is quite possible that they will make some major adjustments to it, the excessive spinning will abate, and it will not return. If it should, after a number of years, the treatment is to be repeated. There’s never need for a third occasion.

 

And then that happens.

 

But if they go see a psychiatrist, they will receive this advice: sadly, the child suffers from bipolar disorder.

We will now sedate him,
put him to sleep for a few days,
and that will relax him.

Sadly, it is an incurable disease,
but,
luckily,
its symptoms can be kept in check.

They will have to take medication for the rest of their lives,
and they should be kept under vigilant observation,
because, unfortunately, it may often happen that
they will forget that they are ill,
stop taking the medicine
and become
dangerous to self
and society
again.

And then that happens.

+*+*+*+*+*+*
MAGYARUL
+*+*+*+*+*+*

– Ví­g ünnepet, aztán pihenjetek is!

– Pihenünk, pihenünk, de hát ha hí­v az élet!

– Hát ha hí­v, akkor menni kell. Aztán meg van olyan is, hogy nem hí­v. Nincs is talán annál rosszabb dolog a világon.

– Igen, azt hiszem, az a depresszió, amikor az élet nem hí­v. De abban reménykedem, hogy már ezen túljutottam, hogy ez már többet nem lesz.

– Van egy olyan szint. Az ember észreveszi, amikor nem hí­vja az élet, és továbbmegy magától. Már tudja, hogy olyan helyen, ahol az élet nem hí­v, egy percig sem szabad maradni, onnan tovább kell indulni azonnal.

– Igen, í­gy lehet valahogy.

*

Később persze, szakmai ártalom, cizelláltam. A pontosság igényével úgy mondanám, a depresszió az, amikor az ember nem hallja az élet hí­vását (mert hát meggyőződésemmé vált, hogy az mindig hí­v), és ettől kétségbeesik. És a depresszió meghaladása az, amikor az ember megtanul kétségbeesés helyett fület mosni, a fejét forgatni, a rossz akusztikájú helyzetből elmozdulni inkább.

*

De mi akkor a mánia?

Az emberben, amikor keletkezik, a világhoz való kapcsolódásra az igény igen erős. Az élet hí­vása angyali kürtök zengő hangjával szólí­t, és nem is kérdés, hogy megyek.

Van úgy, hogy ilyenkor az orromra ütnek.
Hasba szúrnak.
Elhagynak.
Elárulnak.
Bántanak.
Kí­noznak.
Gyötörnek.
Semmibe vesznek.
Kinevetnek.
Kicsúfolnak.
Nem értenek.
Méltatlankodnak rajtam,
bűnösnek mondanak,
sós kútba tesznek,
kerék alá tesznek,
ölnek,
halál felé taszigálnak.

Ha ez tartós, és senki sem érti, hogy ez történik,
ha nincs kinek megmutatni,
ha nincs kitől vigasztalást kérni
és kapni,
az élet hí­vására való válaszolás képessége meggyengül,
majd a hí­vás is elhalkul,
a mélybe húzódik,
észrevétlenné válik,
mintha már nem is lenne

(persze éppen a halál pillanatáig van, akármilyen reszketeg, finom kis vörös fonállá húzódik is össze).

De hát közben meg
az élet a legerősebb dolog a világon.

És amikor a rosszra-számí­tó,
begörbí­tett hátú,
befelé forduló,
önmarcangoló,
hideg
és üszkös
és néma,
összeszorí­tott lét
már a viselhetetlenség határára sodorja az embert,
az élet hí­vása áttöri a felépí­tett börtönfalakat,
és az ember ujjongva válaszol,
repesve fedezi fel,
hogy még mindig hallja a kürt szavát,
és hogy még mindig képes
visszakiáltani
és megindulni.

így kezdődik a mánia.

Csak hát az élettől való tartós elfordulás az élő izomzatot sorvasztja, betegí­ti.

Az öröm lassan kényszerességbe, hajtottságba fordul,
és a sebek, amiknek a fájdalmától eddig elfordultam,
hogy ne érezzem őket,
fájni kezdenek,
de nagyon.

Sebbe belenőtt kés megforgatása ez, évekkel később akár.

A személyiség recseg, ropog, széjjel akar az ember jönni.

És a mániás személynek input, input, input kell: élmények, információ, tárgyak, bármi, még, még és még. Hiszen ha egy ideje már nem kapcsolódtam a világhoz és most megint kapcsolódni szeretnék, akkor orientálódnom kell: tudnom kell, hogy milyen a világ. Ez olyan örvényt vet, amibe könnyű belecsavarodni.

Kevés, különösen szerencsés esettől eltekintve ilyenkor szokott jönni a szedálás.

Az altatás,
a felejtés,
az ajak széléről elcsöppenő nyál,
a repetití­v mozgások,
a puha meleg
elmegyógy
intézet.

Enyhe húgyszaga van.

Mint például az apámnak, sokszor. í­prilisban lesz 80, és már rég feladta. Sokért nem adnám, ha még egyszer láthatnám akármilyen beteg fénnyel, de ragyogni, de erre már alig van esély.

És ezt nem ő csinálta magával, ezt mások tették vele.

A mániáig az övé, a szedálástól a miénk.

Igazából nem lenne ellenemre, ha ezt inkább ezentúl máshogy csinálnánk.

*

Azt mesélte egy nagyotmondó öreg, hogy Indiában van egy olyan réteg, középosztály, ahol a családok még a régi varázslókat meg a modern orvostudományt is igénybe szokták venni. Ha egy ilyen családban egy huszonpáréves fiatalra rájön a dilihopp, nem alszik, egyfolytában beszél, de furcsákat ám, és bizarr ötletei vannak a világ rendbetételére, sok múlik azon, hogy a család kihez fordul segí­tségért.

Ha a falusi csodadoktorhoz fordulnak, ezt a tanácsot kapják:

hí­vják össze az egész rokonságot,
az összes barátot,
rendezzenek több napos sátoros ünnepet,
és ott ezt a meglódult fiatalembert ünnepeljék:

mindig legyen valaki,
akihez beszélhet,
dicsérjék,
gyönyörködjenek benne,
egyenek,
igyanak,
legyenek ví­gan.

3-4 napon belül a beteg megnyugszik,
alszik egy nagyot,
és visszatér az egészséges életéhez –
nem kizárt, hogy néhány komolyabbat igazí­t is rajta,
de a túlpörgés elmúlik,
és nem jön vissza többet.

Ha több év múlva mégis visszajönne,
meg kell ismételni a kezelést.

Harmadik alkalomra már soha nincs szükség.

És ilyenkor ez történik.

Ha viszont a család pszichiáterhez fordul, ezt a tanácsot kapja:

a gyerek sajnos
bipoláris zavarban
szenved.

Most pár napig
szedáljuk,
altatjuk,
attól meg fog
nyugodni.

Ez a betegség
gyógyí­thatatlan,
de a tünetei kezelhetőek.

Ezentúl egész életében
gyógyszert kell szednie
és óvatos megfigyelés
alatt kell tartani,

mert sajnos előfordulhat,
akár többször, akár sokszor is,
hogy elfelejti, hogy beteg,
a gyógyszert nem szedi be,
és megint önveszélyes
állapotba kerül.

És ilyenkor meg ez történik.

+X+X+X+X+X+X+
ENGLISH BELOW
+X+X+X+X+X+X+

Ma reggel történt:

Manu (3 és fél éves, magában dödörögve a hátsó ülésen): szépkislány, szépkislány, szépkislány…

Én (elöl, autóvezetés közben): kicsoda, Manu?

Manu: Hát én!

Én: Hát tényleg szép kislány vagy, de szerintem nem ez a legfontosabb tulajdonságod, ugye?

Manu: Hát nem.

Én: Szerinted melyik a legfontosabb tulajdonságod, Manu?

Manu (gondolkodik): Családban lenni.

Én: Családban lenni, ez a legfontosabb tulajdonságod?

Manu: Igen, ez.

*

Ezt rögtön megjegyeztem. Gondoltam, majd í­rok róla, de aztán nem volt idő meg alkalom í­rni róla, csak most, este jutok hozzá. Közben gondoltam erről (meg másról) mindenfélét.

A Manuval folytatott beszélgetésünkről például az jutott eszembe, hogy mintha Evolúció Anya, miután az emberből rendkí­vüli találékonysággal alkalmazkodó lényt faragott, és kiderült, hogy már a törzsi kultúrák is képesek mélyen emberellenes fordulatokat venni és rémes szenvedéseket kötelezővé tenni, nem is beszélve az elvevő civilizáció rettentő bűneiről (erről l. Daniel Quinn, Ishmael, vagy B története) , úgy kezdett volna korrigálni (azaz nagy átlagban több gyerekük szokott lenni azoknak a családoknak, ahol ez a módi), hogy a gyerekeket egyre ügyesebbé tette-teszi a szülők életre nevelésében.

Valójában, ha oda tudunk figyelni, ha iskolaérettek vagyunk, a kisgyerekek fáradhatatlanul taní­tanak minket.

A gyerek, ha gubancmentesen jön a világra — amire nem túl nagy az esély, mert az egészségügyi intézményrendszer a szülés fiziológiás, természetes folyamatába lépten-nyomon beleavatkozik, sőt az egész kultúra se arra van belőve, hogy a szülés egy tök természetes, bár sorsfordí­tó dolog, aminek van némi kockázata is, hanem… hát tudjuk — szóval, ha a gyerek képességeinektöbbé-kevésbé teljes birtokában érkezik közénk, a frissen szülővé lett felmenőinek az alakí­tását azonnal megkezdi. De sok gyerek már születés közben (sőt, gyakran korábban is, persze) olyan pofonokat kap az élettől, hogy már el se meri kezdeni a szülei emberré faragását. Azok viszont, akik lelkileg egészben kerülnek ki a darálóból, azonnal elkezdik a taní­tást. Ha a szülő képes odafigyelni, az újszülött megtaní­tja a saját gondozására. Ha nem, akkor konfliktusok, elakadások alakulnak ki. Ha a szülőnek az élet áramába való visszatérí­tése problémásnak mutatkozik, a gyerek általában elakad annál a konfliktusnál, ahol a szülő keményfejűsége a lecke megértését egyszerűen ellehetetlení­ti, és ismétli, ismétli, ismétli a tananyagot… hát í­gy megy ez.

A yekána apa, Jean Liedloff könyvében (Az elveszett boldogság nyomában, — a kontinuum fogalma), aki feltalálta a járókát, épí­tett is egyet bambuszból, és beletette a kiscsákót, az meg bömbölni kezdett, de kegyetlenül. Az apja kivette, és a járókát szétszedte és elhasználta valami másra: “Ja, hogy ezt te nem szereted?? Akkor rossz ötlet volt!”.

Később az jutott eszembe, érdekes lenne egy olyan csoportozási módszertan, hogy két egyenrangú facilitátor vezeti, és időnként hangsúlyosan és deklaráltan fontos dolgokban nem értenek egyet, és ezt meg is mutatják…

És aztán rájöttem, hogy van ilyen csoport, úgy hí­vják, család…

*

Felvette velem a kapcsolatot a Kí­gyó Testvériség, és a következő öt jótanácsot ajánlotta a figyelmembe, mint egy eljövendő adaptí­v éthosz alapjait:

1. Légy kedves!  – – Alapállásod legyen a jóindulatú elfogadás. Ne legyél semmi jónak az elrontója. Legyél figyelmes, és akarj jót embertársaidnak. Helyezd át életed ökonómiájának egy részét, minél nagyobb részét, ajándékgazdaságba, vagy törzsi jellegű együttműködésekbe! Ne a dolgok, hanem az emberek értékét nézd elsősorban!
2. Takarí­ts fel magad után! — Vállald a tetteidért a felelősséget, ha elrontasz valamit, rendezd el, kártalaní­ts, tudd, és fogadd el, hogy időnként hibázol, és készülj úgy, hogy a hibáidat lehetőleg jóvá tudd tenni. Ez a szabály gyerekekre nem vonatkozik: taní­tása 1-2 éves korban elkezdődhet, de lassan tanulók huszonévesek már, mire teljesen elsajátí­tják. Ha ennél is tovább tart, az valamiféle elakadást jelez.
3. Add tovább a jót! — Osztozz az ennivalón is, persze, de főleg add tovább a hasznos ismereteket, oszd meg az innovatí­v ötleteket. Zenélj, rajzolj, fess, alkoss. szí­nházazz! De add tovább, oszd meg az élettapasztalatodat, a bölcsességedet is. Megvan a felszí­nes csevegésnek is a maga bája, ráadásul kódolt kommunikáció is lehet, de azért a mély, értő beszélgetésnek nincs párja. Érints meg másokat: köszönj öleléssel, ha hagyják, masszí­rozz, táncolj, stb. 😀
4. Találd meg a családodat! — Ha rögtön oda születtél, remek. És majdnem minden esetben érdemes a vér szerinti családdal is rendezni a viszonyokat (ez persze jelentheti azt is, hogy sikerül kialakí­tani valamiféle értelmes együttműködést, meg azt is, hogy nem, és védekezni kell), de már a páviánok is van, hogy csapatot váltanak: keresd meg azt a társaságot, azt a közösséget, amelyikben otthon érzed magad.
5. Körültekintően keresd a bajt! — Az ember potenciálisan antifragile (“törékenytelen” – azaz “olyan rendszer/ágens, aminek/akinek a stressz, a sokk, a kiszámí­thatatlanság, a zaj, a hibák, támadások és kudarcok hatására nő a kapacitása, az ellenállóképessége és robosztussága). Tehát a bajt érdemes keresni, mert tanulni, fejlődni lehet tőle. De érdemes ezt megfontoltan, körültekintően, tudatosan és összerendezetten csinálni. Erről mesélnek a hí­res utolsó mondatok.

íšgy hallottam, hamarosan lesz tagfelvétel.

X+X+X+X+X+X+X+
SAME IN ENGLISH
X+X+X+X+X+X+X+

It happened this morning:

“Manu (3 and a half, blathering quietly to herself in her car seat in the rear): beautiful girl, beautiful girl, beautiful girl…

Me (driving): Who, Manu?

Manu: Me, dummy.

Me: Well, you are a beautiful girl, but I don’t think that’s the most important thing about you, your most important property.

Manu: No, it ain’t.

Me: And What do you think, Manu, what is your most important property?

Manu: Being in a family.

Me: Being in a family, is that the most important thing about you then?

Manu: Yes.”

*

I noted this right away. I thought I’d write about it, but then there was no time or occasion to write, and I only get to it now, the evening of the same day. In the meantime, I’ve been thinking.

My conversation with Manu gave me the idea that for some time now, Mother Nature, aka. Evolution, after making man into this most ridiculously creative, adaptible creature, and seeing that even tribal cultures can take profoundly inhuman turns and make a lot of unnecessary suffering compulsory, not to mention the terrible sins of the taker civilizations (for more on that, see Daniel Quinn’s Ishmael of The Story of B) has been correcting our course by making children more skillful at educating their parents (i.e. that by and large, families in which the parents learn from the children tend to have more kids, or “higher survival value” kids).

In truth, if we are mature enough, if we can only pay attention, our small children teach us tirelessly.

Children, when born without major complications (of which there is actually little chance, as in most places the healthcare establishment keeps interfering with the physiological, natural course of birth, and indeed the entire culture isn’t geared to consider birth to be a completely natural, though fateful kind of event, attended by some unavoidable risk, but rather… well we know about that) so, if a child arrives among us in more or less full possession of its faculties, it begins to shape its forebears, fresh into parenthood straight away.

But life deals many children such terrible punches during birth (and in many cases also way before then) that they are not even able to start the great work of turning their DNA-donors (or whoever takes them on) into parents. Those, on the other hand, who get out of the grinder pretty much intact begin teaching right away. If the parent is able to pay attention, the newborn will teach them to take care of it. If they aren’t, conflicts and blockages result. If the realignment of the parents with the flow of life proves problematic, the child usually gets caught up at the conflict where the hard-headedness of the parent simply precludes understanding of the lesson, and keeps repeating, repeating, repeating the curriculum… that’s just how it goes.

In Jean Liedloff’s book (The Continuum Concept), the Yekana father invents the playpen when there is a deep hole in the middle of the village to keep some wild pigs captive, and he’s worried about his three-year-old falling in. He builds the thing from bamboo and sticks the tyke in it, who starts screaming right away and does not stop. So the dad picks him up out of it, and took the pen apart, to use the sticks of bamboo for something else. “Oh, so you don’t like this?? It was a bad idea then!”

Later I thought it would be interesting to have a therapy group style led by two equally competent facilitators who would occasionally markedly disagree on clearly important things, and show their disagreement to the group.

Later I realised that such groups do exist. They are called families.

*

I have been contacted by the Snake Brotherhood, and they offered the following five pieces of advice as the foundation for a future, adaptive ethos:

Be kind!  – – Make good-natured acceptance your basic stance. Don’t be a spoiler of good things. Be attentive and wish your fellow humans well. Move a part of the economy of your life, as great a part as possible, to gift economies or tribal cooperation. Look first to the value of people, not things.

Clean up your mess! –Take responsibility for your actions! If you mess something up, sort it, compensate, know and accept that you will make mistakes, and be prepared to repair the consequences of your errors. This rule is not applicable to children: teaching it can be started as young as one or two years old, but slow learners may be in their twenties by the time they master it fully. If it takes longer, that indicates some sort of blockage.

Share the good! — Share the food, by all means, but also and primarily, pass on useful knowledge, share your innovative ideas. Play music, draw, paint, create, make theatre! And also pass on your experience, your wisdom. Idle chatter has its own appeal, and it can be code for some pretty deep and subtle communication, but deep and understanding conversation about what matters the most can’t be beat. Touch others: greet by hugging, if they let you, do massage, dance, etc. : D

Find your family! — If you were born right into it, great. And in almost all cases, it is best to resolve relationships with genetic familiy (which, of course, may mean estalbishing some sort of acceptable share modus operandi, or it may not,  and we may simply have to protect ourselves. But even among baboons, some move to different troupes: find the company, the community in which you feel at home.

Seek extremes with caution! — Humans are potentially antifragile, i.e. agents that increase in capability, resilience, or robustness as a result of stressors, shocks, volatility, noise, mistakes, faults, attacks, or failures.  This means that deliberately placing ourselves in harm’s way may be worthwhile as a learning and developmental experience. But it is best done cautiously, circumspectly, with consciousness and poise. That is the moral to be drawn from all the famous last words.

I heard they’ll have a membership drive soon.