Month: February 2018

Amit nem szoktak mondani

A gyerekem sí­r.
A gyerekem sí­r, mert csalódott.
A gyerekem sí­r, mert csalódott, és ezt én okoztam.
A gyerekem sí­r, mert csalódott, és ezt én okoztam: nem azt csinálom, amit ő szeretne, hogy csináljak.

Évekig, évtizedekig elhúzódó, keserves, betegí­tő csapdakörök elkerülése múlik rajta, hogy tudatosí­tsuk:

ez,

önmagában,

nem patologikus helyzet.

Persze lehet az: ha sokszor van, ha mindig ez van, és ha engem annyira nem érdekel, vagy leginkább csak bosszant és menekülnék belőle, vagy úgy, hogy lenyomom, hogy meg se nyikkanjon, vagy úgy, hogy elhagyom, megvonom a figyelmemet – na akkor gáz van.

De önmagában ez a helyzet nem elkerülendő, nem megoldandó, nem orvoslandó, nem felszámolandó.

Ha az alapvetésből indulunk ki, akkor persze logikus…

Az alapvetés a következő: A gyerek – ember. Van tudata, vannak szükségletei, igényei, gondolatai, érzelmei, emlékei, tervei. Már í­gy születik – és akkor jár mindenki a legjobban, ha elfogadjuk a realitást, és í­gy is kezeljük, kezdettől fogva.

Persze csábí­tó a tárgyiasí­tás.

Ha a gyereket egyfajta kirí­vóan munkás, de hosszú távon pazar fejlemények lehetőségével kecsegtető háziállatnak tekintem, kevesebb befektetéssel úszhatom meg az egészet.

Csak hát olyan nehezen viselik.

Belerokkannak.

Belehalnak.

És élnek tovább.

De ha elfogadom, hogy az a közel életképtelen apró illető már rögtön egy ember, és ez jó esetben í­gy is marad, akkor már mindjárt azt is tudom, hogy az ember társas lény, egyezkedve él. Olyan nincs, hogy egy kupac ember úgy éljen együtt, hogy mindig mindenkinek minden kósza igénye kielégüljön. Ez egyszerűen logisztikailag lehetetlen, és egyébként teljesen szükségtelen is. És ha az alkalmazkodás, a folyamatosan társas, egyezkedésen alapuló, megvalósuló és meg nem valósuló tervek szövedékéből felépülő élet a normális, ha ez az adaptí­v, sőt világhódí­tóan sikeres életmód-stratégia, akkor az a legszerencsésebb megoldás, ha a kezdő, ám egészen megdöbbentően sokféle életforma megtanulására és elviselésére alkalmas emberkezdemény ebbe tanul bele.

Ha én nem bí­rom elviselni, ha ő csalódottságában sí­r, akkor nem fogom tudni megmutatni neki, hogy hogy kell ezt.

És ha nem bí­rom barátságosan, nyugodtan és keserűség, meg felgyülemlett sértettség vagy harag nélkül kifejezni, amikor az én igényem nem teljesül – akkor nem fogom tudni modellezni neki, hogy hogy érdemes ezt csinálni.

Ha úgy csinálok, mintha egy csalódott sí­rás körülbelül akkora katasztrófa lenne, mint egy kisebb rablótámadás, akkor nem tudom megtaní­tani arra, hogy mire jó a csalódottság.

A gyerek már elég hamar arra a következtetésre juthat, hogy úgy általában a heves érzelem, de főlegesen a heves és megterhelő/kellemetlen érzelem, az nem egy, a társas emlősök evolúciója során, több millió év alatt kialakult adaptí­v vonás, egy csodálatos képesség, ami úgy olajozza a társas interakció kiterjedt gépezeteit, mint semmi más – hanem egyszerűen egy haszontalan ám igen kellemetlen hülyeség, amit ki kell iktatnia az életéből: hiszen körülötte az idősebbek is mind erre törekednek, és hát… utánozás majomszokás.

Eddigre a szomatizáció vagy már rég elkezdődött, vagy nemsokára el fog.

Ezért én azt javaslom: gyakoroljuk ezt kisdedeinkkel. Legyünk benne a helyzetben. Érezzük át a kicsiny veszteség szomorúságát, de birkózzunk meg vele tüntetőleg – és együtt. Ha nagyon nem megy, menjünk ki az állatkertbe, és figyeljük a páviáncsaládot csak pár órát. Ismerek ilyeneket, akikkel jobbára í­gy voltunk – hát elég jó fejek. Kis szerencsével ki fognak minket is húzni a szarból.

******************
**** ENGLISH ***
******************

What they don’t usually tell you

My child is crying.
My child is crying, because she is disappointed.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this, because I am still not doing what she wants me to do.

The stakes are high: avoiding a huge maze of cruel, vicious traps that may hold us for many years or even decades may depend on our ability to be consciously aware of the fact that

this,

in itself,

is not a pathological situation.

Of course it can be. If it happens too often, if it always happens, if I’m not all that interested, if it’s just annoying more than anything else, if I just try to escape it any way that I can – either by applying pressure until she won’t make a sound, or by abandoning her, withdrawing my attention – well that’s fucked up.

But simply as described, that situation is not one to be avoided, not one to be resolved, or treated, or eliminated.

If we start from the bare essentials, of course, it is logical…

The bare essentials are as follows: The child is a human person. It is conscious, it has needs, requirements, sensations, thoughts, emotions, memories, plans. It is born that way – and the best outcome for all is achieved if we accept that reality, and treat the child like a human person, right from the get go.

Of course objectification is seductive.

If I treat the child as an extremely high-maintenance pet which, however, promises extravagantly positive results in the future, I can survive the whole venture with significantly less investment. But the poor things take it so hard.

They are crippled by it.

They are crushed.

And they keep on living.

But if I accept that the barely viable little creature there is already a human being, and that with a little luck, it will stay that way for a good long time, then I am also in a position to recall that humans are social primates: their lives are a constant haggle. They live negotiated lives. It simply does not happen that a bunch of people live together and all of their needs, even the most whimsical ones, are met at all times. On the one hand, that is a logistical impossibility, and on the other hand, it is also completely unnecessary. And if, accordingly, adaptation to a continuously social, negotiated existence, a life that is built on the scaffolding of plans realised and plans not realised, is the norm, the adaptive, indeed, world-conqueringly successful lifestyle strategy, then the most fortuitous solution is for the beginner, that fledgling human who is actually capable of learning and tolerating an astonishingly extreme variety of lifestyles, to be trained in just that.

But if I simply cannot stand it when she cries from disappointment, then I will not be able to show her how to make the most of it.

And if I am unable to express in a friendly, calm manner, without bitterness and accumulated resentment or anger, when one of my needs are unmet, when one of my plans falls through – then I will not be in a position to model for her how that sort of thing is worth doing.

And if I behave as if a bit of disappointed crying was approximately on par with a minor attack of robbers without anyone dead but a significant quantity of material loss, then I will not be able to teach the child the actual use of disappointment.

If the child has an overdeveloped facility of abstraction (such children do exist), then pretty early on it may form the conclusion that strong emotions in general, and particularly strong and difficult/unpleasant emotions, are not adaptive traits shaped by millions of years of social mammalian evolution, components of a wonderful capability that greases the far-reaching gears of social interaction like nothing else does – but rather, simply unnecessary, backward, stupid things that simply need to be eliminated from its life – after all, all the older humans around it are also trying to do just that, and, after all… monkey see, monkey do.

At that point, somatisation has either already started a while back or it soon will.

Therefore here is my suggestion: let us practise these situations with our little ones. Let’s abide in the situation. Let us resonate with the sadness of little losses, but let’s very demonstratively cope with them – and let’s do so together.

I could introduce you to a few young pretenders who were by and large treated that way – well they are pretty cool kinda people. With a little luck, they will even get us out of the shit creek we have somehow navigated a fair way into without an implement of propulsion.

A nap a teraszra erősen rásütött. Először csak mi ketten, aztán a kutya is kiódalgott, és a trambulinon elhevert. A farka tövén a tályog megint egy kicsivel nagyobb lett. A bélfertőzést már kiheverte, lassan esedékes lesz megint a műtétet az állatorvossal megbeszélni. Arra terelődött a szó, hogy talán mégis akkor már lekaphatnák a golyóit is, egy tájék. A kutyaviselkedés-tani előadáson, amin voltunk, három nő, három különböző kutyaiskola vezetője beszélt, az egyikük kitért azokra a gazdikra (többnyire férfiak, bár akadnak köztük nők is), akiknek problémát okoz az ivartalaní­tás  – ilyen vagyok én is, pont – majd érvelt a műtét mellett. Elgondolkodtatott. A nap melegen sütött a teraszon és nekem az jutott eszembe, hogy megkérdezem a Tarot-kártyát erről a dologról.

Eldöntendő kérdést feltenni nem ajánlott, ezért először azt kérdeztem: mi lenne a következménye annak, milyen archetipikus vonal jellemezné azt a helyzetet, ha Alex golyóit eltávolí­tanánk. A művészetet húztam, a nagy arkánum 14. lapját. íšgy emlékszem, életemben először.

“Erők összekapcsolása, megvalósí­tás, pontos számí­táson alapuló cselekvés; a menekülés útja, gondosan végrehajtott bonyolult manőverek után eljön a siker.” – mondja a Kis remetei útmutató, és a képen baloldalt, alul, látszik is Alex, nyugodtan csemegézik egy arany tálból egy vörös főnixmadárral, a gazdasszony bőségesen ellátja őket minden jóval.

De mi várható, ha mégis inkább maradnak azok a termetes herék? Erre a kelyhek hármast húztam. A lap neve a Bőség Ura. “A szeretet ideája gyümölcsöt hoz. Az érzés, hogy engem valaki más szeret. í–röm és belső gyógyulás.” – szóval lehetnének kiskutyáink is, én í­gy értettem ezt. Én talán 8 éves voltam, amikor egy alom kiskutya születésének tanúja lehettem. Máig emlékszem az érzéseimre.

Aztán, ha már előttem a kártya, még gyorsan feltettem a szokásos kérdést: Ki vagyok én?

Botok ötös.

Küzdelem.

“Javasolt jós-jelentés: küzdelem annak tisztázásáért, hogy valójában mi a szándékom; akár a tevékenységek, tettek igen bosszantó megszakí­tása.”

Ez kicsit megijesztett. Gyorsan megint kérdeztem: És ki leszek?

A csillag. Már sokszor jött.

“Használd minden energiádat arra, hogy gondolataidat urald: égesd el a gondolataidat, mint főnix-madarat.
Remény, váratlan segí­tség, tisztánlátás, lehetőségek felismerése, szellemi bölcsesség – rossz oldalról téves döntések, álmodozás, csalódás.”

Itt megálltam. Másfél órával, sok konyhai munkával később még egyszer húztam. Ezúttal az itt és mostra kértem képet. Korongok kettes, változás.

Attól függetlenül, mit gondol az ember arról, hogy mi történik, amikor ezekkel a nagymúltú kártyákkal játszik, egy ilyen sor azért mégiscsak érdekes.

****************
*** ENGLISH ***
****************

The sun shone onto the terrace. First only us two, then the dog also sneaked out there and lay down on the kid’s trampoline. The abscess on the underside near the root of his tail had once more grown a little bigger. He had recovered from the gut infection, so it would soon be time to discuss the operation again with the vet. Then we started talking about maybe having his balls off, too, it’s roughly the same area. At the lecture on dog behaviour that we had attended, three women, the heads of three different dog schools spoke. One of them mentioned those dog-owners (mostly men, but some women also) for whom neutering their male dogs is a problem – I am certainly one of those – and she made some good arguments for having the operation. It had made me think. The sun was warm on the terrace and I thought maybe I could ask the Tarot cards about this one.

Asking yes-no questions is not recommended, so the first question I asked was this: what would be the consequence, what archetypal line best describes the situation that would result if we had Alex’s balls chopped off. I got no. 14 in the major arcana, Art. As far I as can remember, I drew this card for the first time in my life.

“Combination of forces, realization, action based on accurate calculation; the way of escape, success after elaborate manoeuvres.” – says the Instruction Booklet by the Hermit, and in the picture, bottom left, there’s Alex himself, calmly gorging himself on the contents of a golden bowl, sharing with a red phoenix bird, while the good housewife standing above them feeds them all manner of good things.

But what would happen if we left those sizable bollocks well alone? I drew the three of cups in reply to that question. The card is called the Lord of Abundance. “The idea of love has come to fruition. The feeling of being loved by somebody else. Joy and internal healing.” – so we could have a litter of puppies, too, is how I understood that. I was maybe 8 years old when I witnessed such a birth. To this day I remember my feelings.

Then, seeing as the cards were there before me, I asked one of my usual questions: Who am I?

The five of clubs.

Strife.

“Suggested divinatory elucidation: a struggle to set forth one’s intentions; maybe even an interruption in activities or doings, which is quite annoying.”

That scared me a little. I quickly asked another question: Who will I be?

The Star. I’ve drawn it many times.

“Use all thine energy to rule thy thought: burn up thy thought as the Phoenix.
Hope, unexpected help, clearness of vision, realization of possibilities, spiritual insight, with bad aspects, error of judgment, dreaminess, disappointment.”

I stopped there. An hour and a half and a great deal of kitchen work later, I drew another card. That time, I asked for an image to reflect the here and now. Two of disks. Change.
Regardless of what one thinks about what is actually going on when one plays with these long-used cards, such a sequence is somehow still interesting.