Esetleírás – 1. rész // Case History – Part 1

  1. május 8., szerda

Az előbb, hajnali 2:40-kor, arra ébredtem, hogy a hasamat fogva hahotázok álmomban. Még a poén is megmaradt: egy ilyen B-kategóriás kung-fu-filmből előlépett, ősz szakállú, hosszú, vékony konfuciusi bajusszal is felszerelt idős mester tévéreklámját néztük, aki hatalmas ugrás után olyan öt méter magasan a padló fölött lebegve a következő reklámszlogent mondta a kamerába, persze kínai akcentussal: “Túl magasra szerelték a dojoban a villanykapcsolót? Közel a segítség!”. Nem is emlékszem, mikor történt utoljára ilyen, ha volt egyáltalán. Az utóbbi idők szorongásos álmai után ezt jelnek tekintem: eljött az ideje, hogy rögzítsem a történteket.

Legalább ott kezdődik, hogy október 11-én, lassan hét hónapja, meghalt anyám. Talán méginkább ott (bár persze bárhol, mindig van előzmény), hogy tavaly januárban a kötelező munkalkalmassági vizsgálaton megbuktam vérnyomásból. Ez az egészségügyi ellenőrzés a “számítógép előtt végzett munka” miatt kötelező. Amíg a mikrovállalkozók regényes életét éltem, azt se tudtam, mi fán terem. Akkor értesültem róla (tessék, már itt is az előzmény!), amikor még a Covid legelején elapadt a fordítási munka, én meg egy jól sikerült facebook-posztnak meg a közmondásos szerencsémnek köszönhetően elkezdtem a Disney+ ügyfélszolgálatának dolgozni. Mindig januárban kell menni, vérnyomásmérés és egy eléggé komolytalan látásteszt a menü. Tavaly megint jelentkeztem a munkaegészségügyi cég helyi szerződéses partnerénél, kaptam is időpontot egy mísz asszisztenstől valami öt hétre, de amikor odamentem, a szintén alapból ellenséges orvos közölte, hogy vele szerződést bontottak már majd egy éve azok az idióták, szóval menjek onnan.

Dühöngtem rajta egy sort, hazamentem, kértem másik időpontot. Ez egy budai címre szólt. Legalább közel van a kelenföldi állomáshoz, gondoltam, de amikor eljött a napja, megint felhorgadt bennem az indulat, hogy miért is kényszerítenek erre az értelmetlen hülyeségre, aztán amikor megérkeztem a modern irodaház (embert próbáló személytelenség-generátor és életellenesség-labirintus) egyik emeletét elfoglaló “klinikára”, egyre idegesebb lettem.

Akkor már Verus miatt rég volt vérnyomásmérőnk, időnként kiváncsiságból megmértem én is, tudtam, hogy a vérnyomásom kicsit magas (140/ 88, 145/ 90, ilyesmik, máskor 135/88, de a pulzusom szinte mindig alacsony, 55 körül), és ahogy abban a randa, rideg, drágább nyugati irodaházakat majmoló módon mutatós de kényelmetlen várakozó díványokkal és fotelekkel berendezett, neonfényes folyosón vártam a soromra, eszembe is jutott, “most meg fogok bukni vérnyomásból, bassza meg, mennyit kell még majd ezzel szarakodni?”. Úgy is lett, a látásteszten szemüveg nélkül is átmentem, de 180/90-et mértek, megkérdezték, ideges vagyok-e, mondtam, igen, hogy miért, mondtam, mert utálom ezt a helyet… a munkaalkalmassági engedélyt csak feltételesen, egy hónapra adták ki, azzal, hogy küldjek igazolást arról, hogy a háziorvosom a kóros magas vérnyomásom miatt kezelésbe vett, és akkor majd kiadják az éveset.

A háziorvoshoz akkor jelentkeztem át (megint egy előzmény), amikor a korábbiról, akivel azelőtt pontosan tíz évvel korábban, az előző jogsihosszabbításkor találkoztam, kiderült, hogy nemlétre szenderült. Ezt az újat, a doktornőt a falusi egészségházban, ajánlották, és igen elégedett is vagyok vele. Vérnyomásgyógyszert kéne szedni, mondta, amikor a tavaly januári malőr után felkerestem. Nem szeretnék, mondtam, amire ő már számított, mert egy kicsit már ismert, és végül abban maradtunk, hogy akkor most néhány hétig rendszeresen mérni fogom (mondjuk naponta ötször, de legalább háromszor, minden alkalommal legalább kétszer, de akár négyszer is ismételve a mérést) – így kerültem először igazán pixisbe a vérnyomásmérővel. Az igazolást kiadta, az éves engedélyt is megkaptam, de azért méregettem tovább a nyomást.

Érdekes dolog mutatkozott meg: a vérnyomásom ugyan általában tényleg a 140/90 körül ingadozott, de azért 150/95-ös, néha 160/95 körüli kiugró értékek is rendre előfordultak, ha ritkán is. Amikor visszamentem a szedett-vedett mérési naplómmal, a doktornő megint szelíden megemlítette a vérnyomásgyógyszert, de viszonylag könnyen visszavertem a kísérletet: depresszív télelő után épp a felszálló elején voltam, és január harmadikán (előzmény 3!) egy nemrég tanyára költözött jóbarátom, foglalkozását tekintve révész, mikor a szorongásaimra, sötét hangulataimra panaszkodtam, felajánlotta, hogy merüljek egyet a szabadtéri dézsájában egy olyan Wim Hofos egy percet legalább. Bár akkor már jópár éve szuszogtam és hidegzuhanyozgattam időnként, ez az élmény megdöbbentett: a sötét felhőt mintha elfújták volna, egy perc után jókedvűen és energikusan szálltam ki a jeges vízből – és siettem be a kandalló közelébe – majd amikor három órával később a kedvem megint kezdett lekókadni, a barátom ismétlést javasolt, és a csoda ismét megtörtént. A búcsúzáskor pedig a kezembe nyomott egy húszezrest, hogy másnap menjek el a gazdaboltba, és vegyek magamnak egy dézsát. Még el is fogadtam.

Másnap a gazdabolt nyitva volt, volt is nekik egy ugyanolyan 340 literes műanyag szőlősdézsájuk, mint a barátomnak, és amikor megkérdeztem, mennyibe kerül, a barátságos gazdasszony jellegű eladó “te Dezső, nézd már meg, mennyiért adjuk ezt a dézsát?” kiáltására az a válasz jött, hogy “nem tudom, 21, 22?”, mire az asszony azt mondta, “adjon egy huszast, aztán vigye, boldog új évet!”. Ezt jelnek tekintettem, meg azt is, hogy a dézsa a kocsink hátuljába épp hogy, de befért, és belekezdtem abba, hogy minden reggelt legalább három kör szuszogással, majd a kertben elhelyezett és feltöltött dézsába merüléssel kezdtem. Néha kisbaltával kellett feltörni a jeget. Hamar rájöttem, hogy egy zokni megakadályozza, hogy a lábujjaim egy perc után durván fájni kezdjenek, így nemsokára eljutottam a három, majd az öt, sőt hétperces rekordokig, és a csoda soha nem hagyott cserben: a reggel rituálé végére energikus, pozitív, kiváncsi és játékos állapotba kerültem.

Pár nap múlva elkezdtem a szakaszos böjtölést, először 18/6, majd már 19/5, 20/4 és végül 21/3 leosztásban – azaz úgy tizenegy és kettő között ettem, máskor semmit, csak vizet. Kettlebellt rendeltem online (az idős harcos, aki kihozta, megkért, hogy vegyem le én a furgon rakteréből, mert “kurva nehéz ám”). Bevezettem a napi nyirokmasszázst és 5 perces nyaktornát, meg hajnalban erős fényt is használni kezdtem egy filmes reflektorral (amit egy sajnos fiatalon, vastagbélrákban meghalt másik barátunktól örököltünk – narratív retikuláció!), és a fizikai állapotom javulásnak indult. Júniusra 12 kilót fogytam, erősebb és fittebb voltam, mint sok éve bármikor. Bár el nem hagytam, a spanglifogyasztásom is erősen visszaesett.

Akkor viszont egy szertartást követő hajnali, harmatos fűben gurulászás kapcsán szedtem fel a kullancsot, amitől Lyme-kórt kaptam. A szakorvos 20 nap penicillinfélére ítélt, és valahogy nagyon úgy éreztem (bár lehet, csak az antibiotikumokkal kapcsolatos babonából), hogy ezekkel a hatalmas tablettákkal nem jó böjtölni. Nagyobb idősávban kezdtem enni, lassanként egyre többet szívtam is, és hízásnak indultam – pedig a reggeli rutin többi részét tudtam még tartani. Valahogy augusztusban hívott anyám, hogy a makacs tüdőgyulladásról, amivel már pár hete küzködött, az derült ki, hogy tüdőrák. Épp nemrég kapta meg az ötéves felülvizsgálat után a hivatalos papírt, hogy (műtéti és kemoterápiás úton) túlélte a vastagbélrákot – és tessék. Pár hónappal korábban ünnepeltük a nyolcvanadik születésnapját.

Valamennyit, most már talán valamennyivel többet arról a jóval nagyobb léptékű előzményről is kellene, lehetni mondani, hogy hogyan voltam anyámmal úgy az ismeretségünk kezdete óta. Konfliktusos, terhelt, nehéz kapcsolat volt. Már évekkel ezelőtt arra jutottam, hogy a furaságaim, nehézségeim, elakadásaim alapja a komplex gyerekkori PTSD – bár ebből kifelé nem sok látszott, tabusítva is volt… nem voltam még egészen tizennyolc, amikor disszidáltam, aztán évekkel később, már a kilenc év utáni visszatérésem után felkértek egy éjszakai tévébeszélgetésre, csupa olyanokkal, akik szintén sok év külföldi élet után visszatértek Magyarországra. Egy nyugdíjig svájcban élt pszichoterapeuta bácsi még a rámelegítő beszélgetés közben azt mondta, hogy aki kamaszkorban önállóan elhagyja a hazáját, az legtöbbnyire az anyjától menekül, az megzengetett bennem egy méretes gongot.

Ahogy önállósultam és családom lett, gyerekeim születtek, kialakult közöttünk egy viselhető működési mód. Egyszer próbáltam meg elmagyarázni neki, hogy a gyerekkorom az én szemszögömből nézve egyáltalán nem volt olyan remek, mint ahogy ő szeret emlékezni rá (persze alapvető és számára is ismert tényeket komoly energiabefektetéssel figyelmen kívül hagyva), de erre nagyon rosszul reagált: zokogva elmenekült, majd pár nap múlva nagyon dühösen megmondta nekem a magáét: én őt soha többé így, ilyen szemenszedett hazugságokkal nem pocskondiázhatom, és vegyem tudomásul (az emlékben még a mutatóujját is rám szegezi, bár ez lehet az én utólagos hozzátoldásom is), hogy vannak dolgok, amikről mi, azaz ő meg én, soha, de soha nem fogunk beszélni. Belementem, hogy legyen így. Csak most, a halála után kezdett az eszembe jutni, hogy ez gyávaság, megalkuvás volt. A gyerekeim nyíltan és erőteljesen képviselték, hogy mit szeretnek és mit nem a nagymamában, és 5-6 éves korukig úgy alakult, hogy nem nagyon maradtak egyedül vele – anyám ezt időnként felemlegette, zokon vette, és minket hibáztatott érte (inkább az első gyerekeim anyját, mint engem, kényelmesebb volt úgy), de forszírozni már nem merte a dolgot. Már tudta, hogy nem átallok számára viselhetetlenül kemény hangot megütni, ha muszáj.

A szellemi erő vagy a kollektív tudattalan, vagy hát a nem is tudom mi, a mindannyiunk által hordozott genetikus bölcsesség, velünk született de mélyre került és gyakran elhallgattatott, elfedett őstudás, Forrás, Nagy Titokzatosság, akihez időről időre segítségért fordulok, már sokszor vitt közel ezekhez a korai megpróbáltatásokhoz. Következetesen arra hívta fel a figyelmemet, hogy anyám megtette, ami elvárható: kihordott és táplált, amíg én magamat táplálni nem tudtam. A többi talán balszerencse, vagy vérvonalunk társas öröksége, de a fenti alapokhoz képest súlytalan. Legyek hálás azért, amit kaptam, és engedjem el azt, amit nem, pedig jól jött volna. Meg azt is, amit még kaptam, és nagyon nem jött jól. Leginkább ezért lehet, hogy amikor augusztusban az előrehaladott tüdőrákra fény derült, jól reagáltam: felülkerekedett a részvét és a szeretet és tényleg elsúlytalanodtak a sérelmeim. Valahogy azonnal azt éreztem, hogy ebből már anyám nem fog meggyógyulni, és hogy nem is fog sokáig tartani.

Jött egy zene is ekkor, szeptemberben, ami a music for crying munkacímmel indult, aztán végül az lett a címe, hogy As Close As I Get. Olyan nagyzolósan hangzik ez, hogy jött: nem mindig így készülnek a felvételeim, van, amihez sokszor visszatérek, vagy akár újracsinálom őket, de van egy pár, ami tényleg így jött. Attól tartok, azok a legjobbak. Flow-ba kerülök, elfelejtkezem mindenről, egyhegyű leszek. Jó lenne, ha gyakrabban sikerülne.

Elkezdtem sűrűn feljárogatni hozzá, felkértem, hogy adjon nekem életútinterjút. Meglepetésemre igent mondott: szeptemberben két alkalommal beszélgettünk hosszabban az életéről, és az anyag, ha nem is teljes, majdnem három óra. Aztán jött a többszöri folyadékleszívás a tüdejéből, a szívpanaszok (a daganat a mellhártyát és a szívhártyát is kompromittálhatta), az egyre nehezebb légzés, otthoni oxigéngép. Egy reggelen a ronda nagy szürke masinát maga után húzva kivánszorgott a konyhába, és amikor konstatálta, hogy a legkisebb serpenyőben egy tükörtojás elkészítésére sem elég sem az erő, sem a levegő még így se, felhívta a húgomat, hogy be akar menni a kórházba. Pár nappal később, egy keddi napon Ancsival együtt voltunk nála. A látogatási idő végén szépen elrendeztetett velünk mindent (akkor már egy gép állandóra beépített csövön keresztül folyamatosan szívta ki a folyadékot a tüdejéből, nagyon gyenge volt), és szépen hazaküldött. Reggel hatkor már nem vette fel a telefont, mindketten rohanni kezdtünk a Korányi felé, útközben még végül a húgomnak egy nővér felvette anyám telefonját, és még hallott tőle egy artikulálatlan hangot… de lekéstük, halva találtuk a kórteremben. Ancsi nagyon sírt, kicsit nekem is kicsordult a könnyem, de a nagy sírás, ami apám haldoklásának hallatán azonnal rámereszkedett, hogy segítsen, és a halála után is naponta visszatért még talán két hétig is, nem jött. Egy fűtéscsövön találtam egy fehér, gézből készült fonatot, azt levettem, és felkötöttem vele az állát.

Rögtön tudtam, hogy a temetésen beszélni szeretnék, de hogy mit mondjak, az lassabban jött meg. Rám kevéssé jellemző módon valahogy végig bíztam abban, hogy még idejében rá fogok jönni. Csináltam egy zenét is, mum’s gone lett a címe. A Mozart Rekviem tételei között kerültem sorra én, elmondtam a beszédemet.

“Szia, anyukám.

Tudtam hogy eljön, mégse számítottam rá, vagy számítottam, de nem tudtam pontosan, mire – hát meghaltál.

Mikor a nyári szünet végén az aggasztó köhögéssel és légszomjjal járó tüdőgyulladásból hirtelen tüdőrák lett, nyilvánvaló lett nekem elég hamar, hogy most már közel van a te halálod napja, bár persze az nem, hogy mennyire – három nap is közel, fél év is közel – hamar abban lettem, hogy ez neked most az utolsó menet.

Mentem hozzád, amikor tudtam, és örültél nekem. Hosszú ismeretségünk úgy alakult, hogy ezt sokszor nem volt könnyű elhinnem, újra és újra elbizonytalanodtam benne, de ebben az utolsó idődben, amikor vállalkoztál rá, hogy hangfelvételre mondd az élettörténetedet, amikor többször elkapni véltem a szemedben a nagy félelmet, úgy éreztem, hogy enyhíteni tudom, és ez segített közel kerülni. Az utolsó este is, mint előtte jópárszor, masszíroztalak, ahogy kérted. Egy darabig jól esett, mondtad is, aztán meg azt, hogy hagyjam abba, nem jó: túl meleg, forró a tenyerem. Másnap jutott csak eszembe, mikor reggel halva láttalak, hogy ebből tudhattam volna, ez volt a jel.

Nem tudom már meg, mi történt volna, ha a látogatási idő végén erőltetem, hogy márpedig maradunk – Ancsi is ott volt – elküldtél, elrendeztetted velünk a tárgyakat, a vizesbögrét, az ágytámlát, a párnát, a csövet, amin keresztül egy gép próbálta kiszívni a mellkasodból a folyadékot és a rossz helyre került levegőt. Akkor búcsúztunk el, lassan, szépen, alaposan.

Az első emlékem rólad, nem sokkal kevesebb mint ötvenöt évvel ezelőttről, homályos, ködös de mégis tiszta érzet: felfelé nézek az öledből, és az arcodat, a szemedet látom, és ez tökéletes. A lehető legjobb dolog, amit láthatok. Minden rendben, semmi sem hiányzik.

Később nehezebb lett. Sokat forgattam, forgatom most is ezt, hogy mitől és hogy pont hogyan. (utólagos betoldás: hónapokig abortuszon merengés, bizalomvesztés apám iránt, mellétáplálás és hánytatás, apám őrülete, kistestvér, kistestvér súlyos betegsége, mély és titkolni vélt ellenségesség a szüleim között… ) Válás (testvérek szétválasztása), különélet, megint együttélet, aztán leléptem, előkerültem, távol voltam, vissza jöttem, szereztem neked unokákat… voltunk rosszabban és jobban, de megbékéltem végül, és nagyon örülök, hogy megbékéltem veled végül. Felépítettél magadból, kiengedtél, megtanítottál beszélni, olvasni, énekelni. Erőltetted a zongorázást, amiből lett ugyan öt évig némi kellemetlenség, de azóta is hálás vagyok érte – azóta is zenélek, és minden hangszerhez ezeken a nyögvenyelős zongoraórákon keresztül vezetett az utam. Megtanítottál főzni szeretni, és ha megjelentem, ennem adtál bármikor – biztos pont volt ez az életemben eddig. Biztos pont voltál – és az is maradsz.

Következetes, felelősségteljes, önmagaddal és a világgal is szigorú, időnként könyörtelenül szókimondó anyukám voltál. Mindig számíthattam a segítségedre. Köszönök mindent.

Harcias, meggyőződéses ateista voltál egész életedben, kicsit sem hitted, hogy az emberből a művén, a leszármazottain, az emlékén kívül bármi megmaradna, hogy akárhogyan is túl lehetne élni a halált. Így vagyok ezzel én is, műved, leszármazottad, emléked hordozója. Ennyi maradt: megmaradtam, megmaradtunk, emlékek, történetek, tárgyak, képek és hangok, elég – nem elég – de inkább elég.

Az azóta eltelt két hétben sok időt töltöttem nyugalomban a hiányoddal, tanulom tartani. Három napja aztán egy ilyen magamba merülés után csináltam egy zenét, “Anya elment” lett a címe – ezzel búcsúztatlak itt.

Nyugodj békében!”

Lement a zene is.

Akkor kicsit pánikba estem, megfeledkeztem a megbeszélt sorrendről, és ki kellett mennem a napra, leülni a kőre (arra az egy napra nagyon szép idő lett), de a nagy sírás akkor sem látogatott meg.

Többektől is hallottam, hogy milyen szépen, milyen jól kezelem ezt a veszteséget, jól esett a dicséret, magam is elégedett voltam a teljesítményemmel, és simán nem vettem tudomásul róla, hogy valójában kartávolságnyira tartom. Hogy nem engedem közel. Néha eszembe jutott, de elhessegettem: hát nem lehet, hogy ez egyszerűen ilyen?, köszönöm, ennyi gyász nekem elég volt, az élet rendje, satöbbi… most következik az a rész, ami, most már úgy látom, ebből a tagadásból, távolításból fakadt.

Pont három héttel ezelőtt, a szokásos szabad szerdámon, mentem Pestre. Egyrészt terápiába, ahová most csak három-négyhetente, de járok, másrészt nagy nap is volt az a nap: az öt éve Angliában élő (megint retikuláció) három nagyfiam közül ketten előző késő este költöztek vissza Magyarországra (dupla retikuláció!). A délelőtti terápia után még meglátogattam öreg barátomat, Tamást, ő, ahogy mindig szokott, kínálgatott, de egyáltalán nem kértem semmit. Evészavaros, élvetegen ízlelő lényemhez képest meglepően világos volt, hogy nem kérek semmit, se sós mandulát, se édességet.

Egy órát beszélgettünk talán, aztán továbbmentem, volt egy fontos találkám egy másik barátommal, Virággal, akit szétcsúszott, nehéz állapotban találtam. Úgy éreztem, tudtam támogatni, erőt adni neki, aztán amikor jött a jelzés, hogy az általában bagolymenetrenddel élő fiúk felébredtek, továbbsiettem szülőtársamhoz, nagyfiaim anyjához, Judithoz, végre találkozni velük. Mikor megérkeztem, ők is ennivalóval kínáltak, de még mindig nem voltam egyáltalán éhes. Mire eltelt ott egy óra, vagy másfél, már ilyen enyhe diszkomfortot is éreztem a beleim felől, a szegény beleim felől, akik rituális önbántalmazásom legfőbb terepét adják, és akiktől, mint évek óta mondogatom, eléggé el vagyok idegenedve (retikuláció), mintha egy idegen tartomány lenne belémékelődbe ott, a köldököm mögött, ahonnan csak ritkán érkeznek közvetett, megbízhatatlan hírek, mendemondák.

Mire este nyolc körül hazaértem, a diszkomfort még erősebb lett. Gondoltam (merthogy érezni nekem az ilyesmit akadályozott), ha nem is vagyok éhes, hátha azért fáj a hasam, mert egész nap nem ettem. Úgyhogy ettem valamit. Fél órával később olyan bélgörcsöm lett, ami nem hogy térdre, de négykézlábra kényszerített. A család aggódva állt körül, rájuk is kiabáltam, hogy ne nézzenek már mind ennyire, pedig hát csak aggódtak, de én még ezt is képes vagyok szemrehányásnak érteni, ha van épp hozzá elég stressz. Nagy jótevőm, a melegvíz jutott eszembe, bemásztam a kádba és 10 percig folyattam a hasamra a majdnem forró melegvizet. A görcs elmúlt, elaludtam.

Másnap jó hangulatban ébredtem. Úgy esett, hogy azon a héten három szabadnapom is volt, szerda, csütörtök, péntek (más héten meg néha csak egy van, az a bizonyos diliflepnivel bebiztosított szerda). Bár különösebb éhséget továbbra sem éreztem, és az is feltűnt, hogy a normális reggeli széklet helyett csak egy nyeszlett kisegérnyi, különös objektumtól sikerült elég nehézkesen megszabadulnom (legközelebb nyolc nappal később sikerült bármitől is), azért 11 felé ettem. Kissé perverz, önpusztító módon egy még pár napja eltervezett, csak erős paprikából készült tojásos lecsóra esett a választásom. Nem lett nagy az adag, de brutálisan csípett. Ez nagyon jól esett, ahogy kis falatonként ettem, az volt a fantáziám, hogy most ez a jó kis erősség fog engem kigyógyítani végleg ebből a fura kis valamiből, amim lett.

Fél órával később megint görcs, amin a melegvíz megint, bár talán kicsit lassabban, de segített. Hát akkor most azért tényleg mégis inkább kéne egy pár napig így kímélő kosztot enni, gondoltam, és átkoztam a hülye fejemet, hogy miért gondoltam én, hogy ez a brutális lecsó lesz pont a jó. Egyedül voltam otthon (a kislányok és Vera is az iskolában), amikor fél három felé megint jött a görcs, még erősebben, és a melegvíz se segített igazán. Leizzadtam a fájdalomtól, hirtelen megijesztett, hogy nincs a közelemben senki, és a hálószobai szőnyegen, négykézláb vicsorogva és feszülve kezdtem telefonálni. A háziorvos nem vette fel, a városi orvosi ügyelet számán az automata azt mondta be, hogy majd hat után. Felhívtam a mentőket. A diszpécser a hangomból levette, hogy komoly fájdalmam van, a mentőautó negyed órával később megérkezett: addigra, talán a fogorvos-effektus miatt, a fájdalom, ha nem is múlt el, alábbhagyott. A mentősök nem nagyon akartak elvinni, én se nagyon akartam menni már, nem forszíroztam a dolgot, azt mondták, vegyek görcsoldót meg fájdalomcsillapítót, aztán másnap keressem fel a háziorvosomat, és elmentek.

Vera hozott No-spát meg Algopirint, Ibuprofen (a kedvenc fájdalomcsillapítóm) volt otthon. A mentősök (először rendőröket írtam, ki kellett javítani) elmondták, miből mennyit, milyen időközönként lehet. A görcs még visszatért párszor, de a különféle bogyókat váltogatva átvészeltem az éjszakát. Addigra már elhatároztam, hogy akkor most böjtölni fogok.

Másnap, péntek délelőtt, a görcs visszatért. A fájdalomcsillapító már nem mulasztotta el, fájt rendesen, elértem a háziorvost, azt mondta, bár sokan vannak és nincs időpontom, azért menjek oda mert megnézne, és épp hogy be tudtam kászálódni a kocsiba, aztán el is jutottam az egészségházig. Megmérték a vérnyomásomat, 160/100 körül volt, kicsit szóba is került a vérnyomásgyógyszer, hogy most már azért akkor tényleg nem kéne ezzel viccelődni, de még ott is kötöttem az ebet, hogy megint komolyabban veszem az életmódváltást és megint le fogok fogyni és nem kérek bogyót, mire a doktornő ezt elengedte, azzal hogy jó, de akkor azért kezdjem el megint méregetni.

Főleg azért az ott megint eldurvuló görcsös fájdalom volt az előtérben, kaptam egy fájdalomcsillapító injekciót izomba, meg egy azonnali vizsgálatokat kérő beutalót a tatabányai sürgősségire. Felírta viszont a Tensiomint, hogy ha hirtelen nagyon magas a vérnyomásom, rágjak el egyet, és egy másik kétkomponensű vérnyomáscsökkentőt, hogy azt meg kezdjem el rendszeresen szedni, minden este egy felet. Annyira féltem, hogy elfogadtam ezt. Mikor a doktornő meghallotta, hogy autóval jöttem, rosszallóan nézett, és azt kérdezte, van-e valaki, aki be tudna vinni. Volt, Laksman barátom értem jött, és elvitt, az autónk hazajutását is megoldotta. Sok jó barátom van, és ezért igazán hálás vagyok.

A sürgősségin életemben először kaptam branült (két műtétem volt gyerekkoromban, egy körülmetélés és egy vakbél, ami egyébként életem egyetlen, ezekhez a görcsökhöz hasonlítható fájdalma is volt, de akkor ez még nem volt akkora divat), aztán intravénás fájdalomcsillapítót, meg sóoldatot. Még azzal együtt is annyira fájt a hasam, hogy nem nagyon bírtam menni: bekötött infúzióval, egy újonnan érkezett és még a személyzet számára is talányokkal szolgáló kerekes ágyon toltak el ultrahangra meg hasi röntgenre. Majdnem mindenki barátságos és kedves volt, és az egy-két kivétellel nem lett dolgom. A fiatal, lányom lehetne ultrahangos doktor mellett egy egyiptomi orvostanhallgató inaskodott, amikor megkérdezték, hogy megengedem-e, hogy gyakorlásból ő is végignézze a belső részeimet, persze igent mondtam. A leletre az került, hogy bár az ultrahangon alig látszik valami gyulladásra utaló eltérés, a vérkép (középerős gyulladást mutatott) és a betapintásos vizsgálat (a fájdalom gócpontja a köldökömtől húsz centire balra le volt, egyértelműen pontszerűen) alapján szigmabél-gyulladást állapítottak meg. Meg hogy a májam kissé zsíros. Hat napos antibiotikum-kúrát írtak elő.

A belgyógyász, szintén határozott, de kedves és vonzó fiatal nő, aki az elején a kikérdezésnél feltette azt a kérdést, hogy “Na és a mogyorók? Egyformák, nincs rajtuk semmi furcsa, nem szoktak fájni?”, én meg betegstátuszomba beletörődve mondtam, hogy nem, azok rendben vannak, most aggódva azt kérdezte, hogy vajon a nyolcezer forintos gyógyszer nem okoz-e gondot. Én megkönnyebbülve válaszoltam, hogy az azért nem, felírta, meg probiotikumot javasolt, és hozzátette, hogy azért a fájdalomcsillapításra legalább pár napig még biztos szükségem lesz. Meg azt is, hogy a szigmagyulladásra jellemző, hogy leáll a perisztaltika, úgyhogy lehet, hogy még pár napig nem lesz semmi, aztán kiadta a zárójelentést és elengedett.

Mindez csak olyan 6-7 órát vett igénybe, tanulságos élmény volt. Jól esett megtapasztalni, hogy bár ezen a sürgősségi osztályon mindenki szemmel láthatóan elég fáradt, és az eszközállomány is valahol a minimálisan szükséges körül ingadozik (a nővérek egymás közötti csevegésük során többször is felemlegették a bezzeg a fűtött füves focistadionokat), a hangulat mégis barátságos, támogató, és szinte senki se erőzik, gonoszkodik a betegekkel.

Még aznap este elkezdem az antibiotikumot. A hétvége a gyógyulás jegyében telt, reméltem, hogy pár nap és jól leszek, tervezgettem azokat a napokat. Szombat meg vasárnap dolgoztam volna, de kivettem betegszabadságnak. Aztán vasárnap este kivettem a hétfőt meg a keddet is, úgy éreztem, most már rendben lesz minden, de még rámférne két nap pihenés: a szerdai szabadnap után aztán majd újult erővel léphetek munkába. Nem ez lett.

Szombat reggel még vettem be fájdalomcsillapítót, de aztán már nem kellett, nem fájt. Viszont hétfőn délben újrakezdte. És nem múlt el, fájdalomcsillapítótól sem, a meleg zuhanytól sem. Közben méregettem a vérnyomásomat: felment 180-ra. Aztán 214-re, és ezt már erősen éreztem: hangosan hallottam a dübörgő szívemet, a szemem és a fülem is lüktetett. Eszembe jutott a sztrók, és ez a gondolat persze csak olaj volt a tűzre. Megettem egy Tensiomint. A sztrók meg a perforáló bél – ez a két rettentő démon kezdett csúnyán fenyegetni. A háziorvost megint lekéstem, az asszisztense még felvette, és azt mondta, menjek be a sürgősségire. Tanulva a korábbiakból taxit hívtam. Beutalóm ezúttal nem volt.

Fél kettő felé érkeztem vissza a kórházba, a fájdalom mondjuk tizes skálán hét felé járt.

Hát maga meg minek jött ide, köszönött egy mátyáskirály-frizurás orvos a bejelentkező pultnál. Mikor elnyöszörögtem a mondandómat, beengedtek, vettek vért, de egyebekben leültettek egy műanyag székre, hogy várjak. A vérnyomásomat is megmérték, már csak 170 volt. Kirívóan nagy volt a forgalom azon a délutánon a tatabányai sürgősségin, egy ponton négy mentős csapat várt arra, négy beteggel négy sárga mentőshordágykocsin, hogy valahova letehessék, akiket hoztak, de nem volt ágy. Végül nyolc órát vártam másfél óránkénti vérnyomásméréssel, ami mindig 170/90 körül volt. A belem fájt, de viselhető volt.

Nagyon érdekes volt belülről figyelni az osztály életét. Már nem tudom időrendben felidézni, de hosszabb ideig ült mellettem egy néni, aki azt mesélte el, hogy bár 33 éves korában kártyából megjósolták neki, hogy nagy gyógyító lesz, ő azért kitartott a nyugdíjig a disznóvágóhídon, ahol mindig is dolgozott, viszont akkor aztán azonnal elvégzett egy kártyajós- és egy reikitanfolyamot, és a kártyajóslással egy ideje már a facebookon is szokott élőzni. Mindent tudott a karmáról, az égiekről és az emberi életfeladatokról, és a mentővel sorban érkező betegeket azonnal spirituális szempontból diagnosztizálva sziporkázott, amikor egy nagyon vidám embert kísért be két mentős. A saját lábán jött, elég sok aranyat viselt a nyakában, és amikor közölték vele, hogy ki fogják mosni a gyomrát, mert valami 30 db gyógyszerre megivott fél liter Hubertuszt, kuncogva tiltakozott, ne mossák ki az ő gyomrát, mert meg akar halni, ezt már teljesen elhatározta.

Végül mégis kimosták neki és kitették egy ágyra a közös térbe. Egy ideig bóbiskolt, majd felébredt, és követelni kezdte, hogy engedjék szabadon, ez nem börtön. A biztonsági őr megfenyegette, hogy leszedáltatja, erre még dühösebb lett, és perrel fenyegetőzött. Mindez nagyon nem tetszett a jóskártya- és karmaszakértő néninek, egyre lemondóbban kommentálta a fülembe suttogva a volt öngyilkosjelölt beteg jellemét, nehéz gyermekkorát és csekély szellemi kilátásait. Már nagyon törököt fogott helyzetben éreztem magam, amikor a néni végre megkapta a zárójelentését és hazaindult. Röviddel később a hőzöngőt is elengedték, de nem adták vissza a telefonját és a pénzét, azért jöjjön vissza pár óra múlva. Mivel már nagyon hiányzott neki a cigi, ebbe belement, és távozott.

Közben megérkezett egy szőrös és igen büdös erdei ember jellegű idősebb úr. Görög neve volt, Konsztantin Valamikosz, és mint kiderült, nyugdíjas bányász volt. Azzal jött, hogy nagyon fáj a dereka, adjanak valami fájdalomcsillapító injekciót, de leültették, hogy annyira részeg, hogy várni kell, amíg kimegy a szesz. Mikor erre azt morogta, hogy ez nem igasság, mert neki annyira fáj, hogy nem bír menni, rögtön a vicc jutott az eszembe, hogy gyönni bír, csak menni nem. Konsztantin leült az egyik fehér műanyag székre, és azonnal mélyen elaludt Mikor úgy 5 órával később felébredt, már nem fájt a dereka, felállt, és dülöngélve hazaindult. Mögötte a nővérek összesúgtak: gyakran jár ide, valószínűleg magányos.

Emlékezetes még a 190 magas, 150 kilós bodybuilder, akit szívpanaszokkal hoztak be az edzőteremből. Amikor a mentőságyon lefejtették róla az inget, és meglátták, hogy a felsőteste teljesen tele van tetoválásokkal, hátrahőköltek a nővérek, mire ő panaszosan felüvöltött: hát miért ijednek meg tőlem, én buddhista vagyok, és teljesen erőszakmentes! A mit evett ma kérdésre grammra és percre pontosan meg tudta mondani, hogy mit evett, és onnantól kezdve bárkivel barátságosan elbeszélgetett, aki megállt mellette, valóban valóban a magasztos buzgó követőjének hatott.

Aztán este nyolc felé kezdtem megint szarabbul érezni magam. Mondjuk túl a rémesen elgémberedett hátsómon is. Szóltam, kaptam többféle gyógyszert. A Tensiomint megismertem, azt mondták, a másik is vérnyomáscsökkentő, de egy órával később a vérnyomásom nem lement, hanem fel, 190-re. Ekkor nagyon rettegni kezdtem a stroketól, kaptam még gyógyszert, amiről nem árulták el, hogy Frontin, aztán kicsit később kiküldtek a hideg, de fedett mentőparkolóba (kint szemerkélt az eső), hogy ott járkáljak kicsit. Megismerkedtem a sürgősségi osztály gömbölyűre etetett macskájával, a hangulatom javulásnak indult, kaptam még valamit, a vérnyomásom lement 160-ra – ekkor, éjfél felé, végre sorrakerültem, egy fiatal és korrekt de szenvtelen orvos végigvizsgált, a már kiürült osztályon kaptam egy 24-órás tapaszt megintcsak más vérnyomáscsökkentővel, majd fél órára rá egy zárójelentést, meg egy utasítást, hogy másnap keressem fel a háziorvosomat.

A taxis, aki hazavitt, történetem hallatán azt mesélte el, hogy az ő vérnyomása mindig 240/170, nem tudják levinni, de ez tulajdonképpen jó, mert így napi 1-2 óra alvással elvan, nappal asztalosként, éjjel taxisként dolgozik, és így azért elég jó a pénz. Nem mentünk neki semminek.

Másnap a vérnyomásom megint emelkedni kezdett, pedig még bőven volt a tapaszból. 7. napja nem volt székletem. Elmentem megint a háziorvoshoz, aki beküldött a tatai szakrendelőbe egy idősebb ultrahangos főorvosnőhöz. Ott megint csináltak egy hasi röntgent, egy ultrahangot, megállapították, hogy a belemen nem látszik se elzáródás, se gyulladás igazán, majd Dr Nyikus Ilona kimondta boldogító prognózist: “Hazamegy, beveszi a hashajtót, összeszarja magát, és jobban lesz”. Ez volt a csütörtök, nyolcadik nap. Úgy történt ahogy megjósolta, csütörtök este végre megkönnyebbültem. A vérnyomásom is lejjebb ment.

Közben a homeopata barátomat, Krisztát is felhívtam csütörtökön, és ő Ópiumot adott (a sokk szere) – az elképzelés, mely egyre meggyőzőbb lett aztán számomra, az volt, hogy az anyám halála okozta sokk, a gyász akadt el bennem.

Másnap reggel elvittem a lányokat meg Verust a suliba, és amikor visszaszálltam a kocsiba, valahogy elindult egy szomorú Billy Eilish szám, és mielőtt elértem volna a tópartra, ahová úszni indultam, zokogni kezdtem anyámon. Sikerült leparkolni, folytattam vagy fél óráig. Először történt ez, és igazi megkönnyebbülés volt. A homeopátiás kezelést folytattam, a vérnyomásgyógyszertől viszont annyira rosszul lettem (émelygés, szédülés, ébredéskor jeges hideg kéz és láb, hidegrázások – ami eddig egyáltalán nem volt jellemző rám) – hogy elhagytam. A vérnyomásom ennek ellenére tovább csökkent. A hangulatom óriásiakat hullámzott, a kicsattanó, tettrekész egészségtől a hirtelen jelentkező de mondjuk fél órával később hirtelen távozó végletes fáradtságig. Valahogy megnőtt a neglectem, vagy elkezdtem sokkal élesebben érzékelni magát a neglectet: az orrom előtt lévő tárgyakat is nehezen találom meg. Végül lassan már elkezdtem megtanulni ilyenkor arra gondolni, hogy nyilván itt van az orrom előtt, csak nem látom meg, és lassú pásztázással így sikerül úrrá lenni a dolgon.

Másrészt, ahogyan huszonpár éve a foszfor C200 egyetlen bogyója végleg elmulasztotta a fázósságomat, és hidegimádó, jeges vízbe merülő, télen a Dunában mártózó lényt csinált belőlem, most megint fázósabb lettem.

A hétvégén tovább javultam, megint elkezdtem tudatmódosítókkal kísérletezni, de nagyon óvatosan. A spanglitól szokásosan kezdődő falásrohamot a fájdalom emléke hatására többször is sikerült olyan helyzetben is leállítanom, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

Hétfőn a gyógyulásom odáig fokozódott, hogy eszembe jutott a kambó, ez a dzsungelmedicina, a bőrbe égetett kis lyukon át bejuttatott békaméreg. Korábban már próbáltam párszor, 5-10 perces erőteljes vérnyomás- és pulzuserősödés után mindig valami egészen szélsőségesen nyugodt és békés állapotba hozott. Elmentem a révészhez és kértem tőle. Az első 10-15 perc nehéz volt, nem csak a nagyon erőteljesen dübörgő szívem és a dagadó arcom, ajkam és nyelvem miatt, hanem mert hányingerem is lett, de nem tudtam hányni. Az elcsitulást követően viszont megint nagyon jó lett, és azóta is. A kambóban lévő masszív peptidkoktélt vadul kutatják, erőteljes immunerősítő hatása miatt. Utólag is jó döntésnek tűnik.

Aztán egy tegnapi, megintcsak másik jóbarátommal folytatott beszélgetés során tovább tisztázódott a kép, hogy mi is történt valójában. Az egyik síkon belémszorult a gyász, átvertem magamat is: jópár hónapig elhitettem magammal, hogy milyen szépen (és gyorsan!) elgyászoltam anyámat az überfejlett személyiségemmel és a szép/elgő gondolati szólamokkal, de most fény derült rá, hogy ez nem ilyen egyszerű. Másrészt a több mint négy évtizede abuzált emésztőrendszerem megelégelte a dolgot: markáns jelzést adott, hogy ez így nem mehet tovább, és úgy tűnik, az ilyen szintű fájdalomból nemhogy az öreg kutya, de még az öreg majom is képes tanulni. És ráadásul, jöttünk rá együtt gondolkodva, ez a két dolog a gyökerénél erősen összefügg. 12 éves voltam, amikor apám visszadobott anyámnak, az addigi magányos és gyakran sivár, de mégiscsak viszonylagos szabadságból hirtelen bekorlátozódtam. Ekkor kezdődött a túlevés, a falásrohamok, a hízás.

Lázadás volt: ha másban nem is, itt megélhettem a szuverenitásomat (bár persze rendszeres konfliktusokat okozott ez is anyámmal) – azt, hogy mit, mikor, mennyit eszem, igenis én fogom eldönteni. De most, hogy anyám meghalt, nincs már ki ellen lázadni, és talán ezt most a zsigereim is végre észrevették. Hiába disszidáltam 17 évesen, ez a mintázat addigra rögzült, és aztán nagyon jól ment hozzá a spangli, amikor vagy 15 évig egyfolytában be voltam szívva.

Ezúttal sikerült a teljes valómmal, a bodyminddal, a zsigereimmel is tudomásul venni, hogy ez a lemez lejárt, és ha tovább játszom, a lejátszó fog tönkremenni. A beleimhez való viszonyom teljesen megváltozott: tudatosan érezni kezdtem a perisztaltikámat, sokkal többet érzékelek, tudok arról, hogy milyenek az állapotok ott lenn. Az idegennek, beékelődöttnek és ellenségesnek, akár büntetendőnek érzékelt régió visszacsatolódott testem anyaországához. De azt is érzem, hogy a sokévtizedes megszokásnak megvan a maga monoton, gondolattalan tehetetlensége, gravitációja: ha nem dolgozom azon, hogy ez az újonnan szerzett tudás szervesüljön, simán elveszíthetem megint. A feladat adva van.

És ekkor (az utóbbi pár napban) egyszercsak más területeken is megindultak olyan változások, amelyek mintha eddig annyira le lettek volna gátolva, hogy csak ritkán és homályosan érzékeltem a lehetőségüket egyáltalán. Ahogy Tamás szokta mondani: innen megyünk tovább.

Ami itt egyáltalán nem jelenik meg, az mindennek a kapcsolata a szexhez és az intimitáshoz. Nyilvánvaló, hogy erre vezet tovább az út, de ott még nem tartok.

//

Wednesday, May 8, 2024

Just now, at 2:40 in the morning, I awoke because I was slapping my knees with laughter in my dream. I even remembered the joke: we were watching a TV commercial of an old master with a grey beard and a long, thin Confucian moustache, right out of an unrated Hong-Kong kung-fu movie, who after a huge jump, hovering about five metres above the floor, spoke the following slogan into the camera, in a Chinese accent of course: “Is the light switch in the dojo too high? Help is at hand!”. I can’t remember the last time this happened, if it ever happened at all. After the recent anxiety dreams, I take this as a sign: it’s time to record it all.

It starts at least as far back as the death of my mother on 11 October, almost seven months ago. Perhaps even more so (though of course, every single event has its antecedents), when I flunked the blood-pressure test at my annual mandatory occupational health test last January. The checkup is mandatory because of ‘working with a computer’. When I had been living the daring life of the micro-entrepreneur, I hadn’t a thought of such things. I found out about it (there’s an antecedent already!) when the translation work dried up at the very beginning of Covid, and I started working for Disney+ customer service thanks to a well-crafted Facebook post and my proverbial luck. I have to have the checkup every January, with blood pressure screening and a pretty frivolous eyesight test on the menu. Last year I made an appointment again with the local GP on contract with the occupational health company, talked to a mildly hostile assistant and got an appointment about five weeks ahead, but when I went there the equally hostile doctor told me that he’d had his contract cancelled by those idiots almost a year ago, so I should get out of there.

I got mad at him for a while, went home, made another appointment. It was for an address in Buda. At least it’s close to Kelenföld station, I thought, but when the day came, I got angry again, wondering why they were forcing me to do jump through this pointless hoop, and when I arrived at the “clinic” occupying one floor of a modern office building (a depersonalisation-generating, life-denying labyrinth), I got more and more nervous.

By then, because of Verus, we had long had a blood pressure monitor, I had been taking a reading now and then out of curiosity, and knew that my blood pressure was a bit high (140/ 88, 145/ 90, that sort of thing, other times 135/88, but my pulse was almost always low, around 55), and as I was waiting for my turn in that ugly, cold, neon-lit glorified corridor, furnished to mimic a more expensive western office building, with flashy but uncomfortable waiting-room couches and armchairs, I thought, “I’m going to fluke the blood pressure test, fuck, how much more of this shit am I going to have to put up with?”. And I did, I passed the eye test without my glasses, but they measured 180/90, asked if I was nervous, I said yes, why, I said because I hate this place… the work permit was only issued conditionally for a month, with the condition that I send a certificate proving that my GP had started treating me for my abnormally high blood pressure, and then they would issue the annual one.

I had registered with my current doctor (again, those antecedents) when the previous one, whom I had seen exactly ten years earlier, for the previous licence renewal, turned out to have joined his forbears. This new one, the doctor at the village health centre, was recommended to me and I am very pleased with her. You really should start the blood pressure medication, she told me when I visited her after the mishap last January. I don’t want to, I said, which she had expected, because she knew me a little already, and we finally agreed that I would now measure my blood pressure regularly for a few weeks (say five times a day, but at least three times, repeating the measurement at least twice, and up to four times, on each occasion) – which is how I first got intimate with the blood pressure monitor. The certificate was issued, I got my annual permit, but I kept taking my blood pressure anyway.

An interesting thing transpired: although my blood pressure was usually hovering around 140/90, I did get rare spikes of 150/95, sometimes around 160/95. When I went back with my scrappy blood-pressure log, the doctor again gently mentioned the blood pressure medication, but I rebuffed the attempt relatively easily: after a depressed winter, I was just at the beginning of the upswing, and on the third of January (antecedent 3!), when I complained about my anxiety and dark moods, a good friend of mine who had recently moved to a farm, a ferryman by profession, offered me a dip in his outdoor tub for at least a full Wim Hof minute. Even though I had been huffing and taking occasional cold showers for a few years by then, I was stunned by the experience: the dark cloud was blown away almost immediately, and after a minute I emerged from the icy water feeling cheerful and energetic – and hurried inside to be near the fireplace – and when, three hours later, my mood began to wilt again, my friend suggested a repeat performance, and the miracle happened again. As I was leaving, he thrust a twenty thousand forint bill into my hand to go to the farmers’ hardware store the next day and buy myself a plastic tub. I even accepted it.

The next day the shop was open, they had the same 340 litre plastic grape vat as my friend, and when I asked how much it cost, the friendly farmer’s wife type behind the counter shouted out “Dezső, look at this vat, how much is it?” and the man replied: “I don’t know, 21, 22?”, and the woman said “give me 20 thousand and take it, and a Happy New Year to you“. I took this as a sign, and also that the tub did fit in the back of our car just barely, and from that day, I started every morning with at least three rounds of breathing and then dipping into my very own ice bath, which was placed in the garden and filled. Sometimes I had to break the ice with a small axe. I soon discovered that a pair of socks would prevent my toes from getting really sore after a minute, so I soon reached three, then five, even seven minute records, and the miracle never failed me: by the end of the morning ritual I was in an energetic, positive, curious and playful state. After a few days, I also started intermittent fasting, first 18/6, then 19/5, 20/4 and finally 21/3 – that is, I ate between eleven and two, and nothing but water at other times. I ordered a kettlebell online (the ancient brave who delivered it asked me to take it off the back of the van because it was “a fucking ton”). A started a daily lymphatic massage routine and a 5 minute neck workout, and at dawn I started using a bright light from a cinematic spotlight (inherited from another friend who sadly died young from colon cancer – narrative reticulation!), and my physical condition started to improve. By June, I had lost 12 kilos and was stronger and fitter than I had been for many years. Although I hadn’t given it up, my weed consumption had also plummeted.

At that point, however, I picked up a tick from rolling around in the dewy grass at dawn after a ceremony, and it gave me Lyme disease. The specialist gave me a 20-day course of penicillin, and somehow I felt very strongly (though maybe it was just superstition about antibiotics) that these huge pills demanded that I eat after taking them every time. I started to eat for a longer daily time interval, I slowly started to smoke more and more, and I started to gain weight – even though I could still keep up the rest of my morning routine. Somewhere in August, my mother called to say that the stubborn pneumonia she’d been battling for a few weeks had turned out to be lung cancer. She had just recently received the official paperwork after a five-year review that she had survived colon cancer (via surgery and chemotherapy) – and there you go. We had celebrated her eightieth birthday a few months earlier.

Something, now perhaps a little more, should be said about the much larger-scale history of how my mother and I have been since we first met. It was a conflicted, strained, difficult relationship. Years ago, I came to the conclusion that my quirks, difficulties and blockages originate from complex childhood PTSD – although not much of this was outwardly apparent, as it was taboo… I was not quite eighteen when I emgirated, and then years later, a few years after my return to Hungary to end a nine-year stay in the UK, I was invited to a night-time televised panel discussion with a group of people who had all returned to Hungary after many years abroad. A psychotherapist gentleman who had lived in Switzerland until his retirement told me during the warm-up conversation that those who leave their country independently in adolescence are mostly fleeing their mothers, and hearing that sounded a huge gong in me.

As I became independent and started a family, had children, we developed a tolerable way of functioning. I once tried to explain to her that my childhood, from my perspective, was not at all as great as she liked to remember it (investing tremendous energy in ignoring, of course, basic facts that she did know about), but she reacted very badly: she ran away sobbing, and a few days later she told me very angrily that I could never again call her names with such blatant lies, and I must take note (she even points her index finger at me in memory, although this may be my own addition after the fact) that there were some things that we, that is she and I, will never, ever talk about. I agreed to have it that way. Only now, after her death, did it begin to occur to me that this was cowardice, opportunism. My children were open and forceful about what they liked and didn’t like about their grandma, and until they were 5 or 6, I don’t recall them ever being left alone with her much – my mother would occasionally bring this up, resent it, and blame us for it (mostly the mother of my first children rather than me, it was more comfortable that way), but she didn’t dare force the issue. She knew by now that I would not refrain from using an insufferably harsh tone if I had to.

The spiritual force, or the collective unconscious, or I don’t know what, the genetic wisdom we all carry, the innate but deep-seated and often silenced, veiled primal knowledge, Source, the Great Mystery to whom I turn from time to time for help, has brought me close to these early ordeals many times. She has consistently reminded me that my mother did what was expected of her: she carried me to term and nurtured me until I could nurture myself. The rest may be bad luck, or the social inheritance of our bloodline, but it is weightless compared to the basics above. I should be grateful for what I was given, and let go of what I wasn’t, even though it would have been great to get. And also what I still got, though it wasn’t so good. Mostly because of this, perhaps, when the advanced lung cancer came to light in August, I responded well: compassion and love prevailed and I really did feel that my grievances just lost their weight. Somehow I felt immediately that this time my mother would not be cured, and that it would not take long.

Around that time, in September, a piece of music also came to me, which started out with the working title music for crying, and ended up being called As Close As I Get. It sounds pretentious to say the music came to me: that’s not always how my recordings are made, some I go back to a lot or even redo completely, but there are some that really just seemed to come out of nowhere. I’m afraid those are the best. I get into a flow, I forget everything, I become single-minded. It would be nice if I could do it more often.

I started visiting her a lot, and asked her to give me a life story interview. To my surprise, she said yes: we had two long conversations about her life in September, and the interviews, though not complete, lasted almost three hours altogether. Then came the repeated suctioning of fluid from her lungs, the heart problems (the tumour may have compromised both pleura and pericardium), the increasingly difficult breathing, the home oxygen machine. One morning, dragging the ugly big grey machine behind her, she made her way very slowly to the kitchen, and when she realised that she no longer had enough strength or air to cook a fried egg in the smallest pan, she called my sister to say she wanted to go to the hospital. A few days later, on a Tuesday, we went to see her together. At the end of the visit she had us sort out all the things she needed done (by then, liquid was being sucked out of her lungs through a permanently installed tube by a machine, she was very weak) and sent us home. At six in the morning she didn’t answer the phone. We both started to run to the Korányi Pulmonology Hospital. On the way a nurse finally answered my mother’s phone for my sister, and she even heard an inarticulate sound from mum… but we missed her, we found her dead in the ward. Ancsi was crying a lot, I shed a few tears too, but the greatweeping that immediately descended to console me on me at the news of my father’s dying, and returned daily for maybe two weeks after his death, didn’t come. I found a white braid of gauze on a heating pipe, took it off and used it to tie up her chin.

I knew straight away that I wanted to speak at the funeral, but what to say came more slowly. Uncharacteristically for me, I somehow trusted all the time that I would find out in time. I also made another piece of music, called mum’s gone. It was my turn to give my speech between movements of the Mozart Requiem.

“Hello, mother.

I knew it was coming, but I didn’t expect it, or I did expect it, but I didn’t know exactly what – well, you have died.

When, at the end of the summer holidays, your pneumonia with the alarming cough and shortness of breath suddenly turned into lung cancer, it became obvious to me quite soon that the day of your death was now near, though not how near – three days is near, six months is near – I soon came to believe that this was the last round for you.

I visited you as often as I could, and you were glad to see me. Our long acquaintance has been such that I have often found that hard to believe, I was discouraged again and again, but in this last time, when you undertook to tell your life story on tape, when I caught the great fear in your eyes several times, I felt I could soothe it, and it helped me to get close. Last night, as many times before, I massaged you as you asked. It felt good for a while, you said so, then you told me to stop, it was no good: my palms were too warm, too hot. The next day, when I saw you dead in the morning, it occured to me that I should have known it was a sign.

I don’t know what would have happened if at the end of the visiting hours I had insisted that we stay – Ancsi was there as well – you sent us away, you made us arrange the objects, the water mug, the back of the bed, the pillow, the tube through which a machine was trying to suck the fluid and the misplaced air out of your chest. That’s when we said goodbye, slowly, gently, thoroughly.

My first memory of you, from not much less than fifty-five years ago, is a vague, nebulous but clear affect: looking up from your lap and seeing your face, your eyes, and it’s perfect. The best possible thing I can see. Everything is fine, nothing is missing.

It got harder later. I ruminated a lot about it, I’m turning it over and over now, how that happened, what made it happen. (later insertion: months of pondering abortion, loss of trust in my father, solid food to wean me and the repeated vomiting, my father’s insanity, little sister, little sister’s serious illness, deep and hidden animosity between my parents… ) Divorce (separation of siblings), living apart, living together again, then I left, came back, was away, came back, got you grandchildren… our relationship went through its ups and downs, but I made peace in the end, and I’m so glad I made peace with you in the end. You built me up, you let me out, you taught me to speak, to read, to sing. You pushed me to play the piano, which was a bit of a nuisance for five years, but I am eternally grateful – I’ve been playing music ever since, and my path to every instrument grew from those unwelcome piano lessons. You taught me to love cooking, and if I showed up, you fed me anytime – a secure feature in my life so far. You’ve been a source of security – and you’ll always be a source of security.

You have been a consistent, responsible, sometimes relentlessly outspoken mum, equally strict with yourself and the world. I could always count on your help. Thank you for everything.

You were a militant, card-carrying atheist all your life, never believing for a moment that any part of a human being could survive death except their work, their descendants, their memory, that we could survive death in any way. I, your descendant, bearer of your work and your memory, feel the same way. That’s all that remains: I remain, we remain, memories, stories, objects, images and sounds, enough – not enough – but maybe enough, after all.

In the two weeks since, I have spent much time at rest with your absence, learning to hold it. Then three days ago, after one of those immersions, I made a piece of music called “Mom’s Gone” – this is my farewell here.

Rest in peace.”

The music was played.

Then I panicked a bit, forgot the order we had agreed, and had to go out in the sun and sit on the stone (it turned out to be a very nice day for that one day), but the big cry still didn’t visit me.

I heard from several people how well I was handling this loss, the praise was good, I was pleased with my own performance, and I just ignored the fact that I was actually keeping it at arm’s length. That I wasn’t letting it get close. Sometimes I thought of it, but I let it go: can’t it be that it’s just like that, thank you, I’ve had enough grief, life is normal, etc… now comes the part that, I now see, came from this denial, this distancing.

Exactly three weeks ago, on my usual Wednesday off, I went to Pest. On the one hand, I had a therapy session, which I now only go to every three or four weeks, and on the other hand, it was a big day: two of my three older sons, who have been living in England for five years (reticulation again), had moved back to Hungary the night before (double reticulation!). After the therapy in hte morning I went to see my old friend Thomas, who, as usual, offered me a lot of things I could eat, but I didn’t ask for anything at all. Given my eating disorder and my excessive fascination with good tastes, it was surprisingly clear that I didn’t want anything, neither salted almonds nor sweets.

We chatted for perhaps an hour, then I moved on, I had an important meeting with another friend, Flower, who I found in some distress. I felt I could support her, give her strength, and then when the signal came that the boys, usually on an owl schedule, had woken up, I hurried on to the flat of my co-parent, the mother of my boys, Judith, to finally meet them. When I arrived, they offered me food as well, but I still wasn’t hungry at all. After an hour or an hour and a half had passed there, I began to feel a mild discomfort in my bowels, my poor bowels, which are the main terrain of my ritual self-abuse, and from which, as I have been saying for years, I am quite alienated (reticulation), as if a foreign domain had intruded into me there, behind my navel, from which only rare, indirect, unreliable news and rumours ever come.

By the time I got home around eight o’clock at night, the discomfort was even stronger. I thought (because I’m no good at feeling such things) that although I still didn’t feel hungry, maybe my stomach hurt because I hadn’t eaten all day. So I ate something. Half an hour later, I got a stomach cramp that put me not on my knees, but on all fours. The family were all worried and I shouted at them to stop looking at me so much, though they were only worried, but I can easily take that as a reproach when I’m under enough stress. My great benefactor, hot water came to mind, I climbed into the tub and showered hot water onto my belly for 10 minutes. The cramp went away, and I fell asleep.

The next day I woke up in a good mood. It so happened that I had three days off that week, Wednesday, Thursday and Friday (other weeks, sometimes I only get one, the Wednesday secured by the psychiatrist’s note). Although I still felt no particular hunger, and it was noticeable that instead of a normal morning stool I only managed to get rid of a wretched little mouse-sized strange object with some difficulty (the next time I managed to get rid of anything was eight days later), I ate around 11. Somewhat perversely, self-destructively, I opted for an egg lecho made only with hot peppers, which I had planned a few days earlier. It didn’t turn out to be a big portion, but it was brutally spicy. It tasted really good as I ate it in small bites, my fantasy being that now this good bit of heat was going to cure me for good of this weird little thing I’d gotten.

Half an hour later, another cramp, which the hot water helped again, although perhaps a little more slowly. Well then, I really should just eat the most easily digestible food for a few days, I thought, and cursed my stupid head for having thought that a brutal lecho would be just the thing. I was home alone (the little girls and Vera were at school) when the cramp came on again at half past two, even worse, and the hot water didn’t really help that time. I was sweating with pain, suddenly frightened that no one was around, and on all fours on the bedroom carpet, grunting and tense with pain, I started to make phone calls. The GP didn’t answer, the number for the town’s out of hours emergency doctor’s surgery said to call after six. I called emergency services and got put through to ambulance. The dispatcher could tell from my voice that I was in serious pain, and the ambulance arrived a quarter of an hour later: by then, perhaps due to the dentist effect, the pain had subsided, if not gone away. The paramedics didn’t really want to take me, I didn’t really want to go either so I didn’t insist, they told me to take antispasmodics and painkillers, then see my GP the next day, and they left.

Vera brought Drotaverine and Metamizole, I had Ibuprofen (my favourite painkiller) at home. The paramedics (I wrote policemen first, had to correct it) told me how much of what, at what intervals I could take. The cramp came back a few more times, but alternating between different pills got me through the night. By then I had decided that I would start fasting.

The next day, Friday morning, the cramp returned. The painkillers hadn’t worn off, it was hurting all right, I reached my GP on the phone, she said that although it was busy and I didn’t have an appointment, I should go there because she would like to take a look at me, and I just about managed to crawl into the car and get to the health centre. They measured my blood pressure, it was around 160/100, and there was a bit of talk about blood pressure medication, that we really should take the thing seriously now, but I also said that I was going to give the lifestyle change another go and lose weight again and not take any pills, and the doctor let it go, saying that was fine, but I should start measuring my blood pressure regularly again.

But it was mostly the cramping pain, which was getting quite bad again, that was the focus then, I was given a painkiller injection into a muscle and a referral to the emergency department at the Tatabánya hospital for immediate tests. She prescribed Captopril, to chew one if I suddenly got very high blood pressure, and another two-component antihypertensive to start taking regularly, one half every evening. I was so scared that I accepted it. When the doctor heard I had driven in, she frowned and asked if anyone could give me a lift. There was someone, my friend Laksman came and picked me up, he also arranged for our car to be taken home. I have a lot of good friends and for that I am truly grateful.

In the ER I got a canulla inserted l for the first time in my life (I had two surgeries as a kid, a circumcision and an appendectomy, which by the way was the only pain I ever had in my life comparable to these spasms, but IV lines weren’t a big thing then), followed by intravenous painkillers and saline solution. Even with that, my stomach hurt so badly that I couldn’t really walk: I was moved around on a wheeled bed, new to the hospital and it’s workings a mystery to the staff, for an ultrasound and abdominal X-ray. Almost everyone was friendly and kind, and I had the luck not to have anything to do with the few exceptions. The young ultrasound doctor who could have been my daughter had an Egyptian medical student for an apprentice. When asked if I would allow him to look at my insides for practice, I said yes of course. The findings were that, although the ultrasound showed little evidence of inflammation, the bloodwork (showing a medium-high inflammation marker) and the palpation (the focus of pain was twenty centimetres to the left and down from my navel, clearly pinpointed) showed sigmoiditis. And that my liver is a bit fatty. They prescribed a six-day course of antibiotics.

The internist, also a determined, but kind and attractive young woman, who at the beginning of the interview had asked the question “What about the nuts? Are they the same shape, nothing strange about them, do they hurt?”, and I, resigned to my fate as an invalid, had said no, they were fine, was now asking, worried, whether the eight thousand forints for the antibiotic would cause any problems. Relieved, I replied that it wouldn’t, he prescribed it and suggested probiotics, and added that I would probably need the painkillers for at least a few more days. He also told me that it was typical of sigmoiditis that the peristalsis stops working, so there may be nothing for a few more days, and then he gave me the release notes and let me go.

All this only took about 6-7 hours, and it was an educational experience. It felt good to find that although everyone in this emergency department was obviously quite tired, and medical supplies were somewhere around the minimum required (the nurses repeatedly mentioned the bloody football stadiums with heated grass in their chats with each other), the atmosphere was friendly and supportive, and almost no one is pushy or mean to the patients.

I started the antibiotics that evening. The weekend was spent in the spirit of recovery, hoping to be well in a few days, planning those days. I was supposed to work Saturday and Sunday, but I took medical leave. On Sunday evening I took Monday and Tuesday off, feeling that everything would be fine now, but I could do with two more days off: after Wednesday off I would be able to start work with renewed vigour. That’s not what happened.

On Saturday morning I took some painkillers, but after that I didn’t need them, it didn’t hurt. But on Monday at noon it started again. And it didn’t go away, not with the painkillers, not with the hot shower. In the meantime I took my blood pressure: it went up to 180. Then it went up to 214, and I felt it very strongly: I could hear my heart pounding loudly, my eyes and ears were throbbing, I remembered the stroke, and of course this thought was just fuel for the fire. I chewed up a Captopril. A stroke and a perforating bowel – these two dreadful demons were beginning to threaten me. I missed the GP again, her assistant did pick up the phone and told me to go to the emergency department. Wiser now, and also in more pain, I called a cab. I didn’t have a referral this time.

I arrived back at the hospital around half past one, the pain was, say, around seven on a scale of ten.

Well, why did you come here, said a doctor with a King Matthias haircut at the check-in desk. When I squeezed out my strained response, they let me in, took some blood, but otherwise sat me down on a plastic chair to wait. They also took my blood pressure, it was only 170. There was unusually heavy traffic that afternoon at the emergency department in Tatabánya, at one point four ambulance teams with four patients on four yellow ambulance trolleys were waiting to drop off patients they had brought in, but there were no beds. I ended up waiting eight hours while having my blood pressure taken every hour and a half. It stayed around 170/90. My gut hurt, but it was bearable.

It was very interesting to observe life on the ward from the inside. I can’t recall the chronological order, but there was a lady sitting next to me for a long time who told me that, although at the age of 33 she had received a prophecy by cards that she is destined to be a great healer, she held out until retirement at the pig slaughterhouse where she had always worked, but once retired, she immediately completed a course in card reading and a course in Reiki, and had been doing card readings live on Facebook for some time. She was highly knowledgeable about karma, the heavens and human life tasks, and immediately sparked up a spiritual diagnosis of the patients arriving by ambulance one after the other, when a very cheerful man was escorted in by two paramedics. He came in on his own two feet, carrying quite a lot of gold around his neck, and when they told him they were going to wash out his stomach because he had drunk half a litre of spirits on some 30 pills, he giggled and protested that they shouldn’t wash out his stomach because he wanted to die, his mind was fully made up.

Finally they did wash it out for him and put him on a bed in the shared space. He dozed for a while, then woke up and demanded to be released, this was not a prison. The security guard threatened to have him sedated, and he became even angrier and threatened to sue. This did not go down well with the cards and karma expert, who became increasingly dismissive, whispering in my ear about the flawed character, sorry childhood and meager spiritual prospects of the former suicide candidate. I began to feel that the wall was very much against my back when the lady finally got her release papers and went home. The freedom fighter was released soon after, but his phone and money were not returned, he was told to come back for them in a few hours. As he was already in dire need of a cigarette, he accepted this and left.

In the meantime an elderly gentleman arrived, a hirsute and very smelly woodland man. He had a Greek name, Constantine Whateverikos, and he turned out to be a retired miner. He came in saying that he had a very bad backache, that he should be given a painkiller shot, but he was told to sit down because he was so drunk that he would have to wait until the booze wore off a little. When he grumbled that it was not fair because he was in so much pain that he couldn’t go, I immediately thought of the joke: he couldn’t go, but he could still come (to the hospital that is). Konstantin sat down on one of the white plastic chairs and immediately fell fast asleep. When he woke up about five hours later, his back no longer hurting, he got up and staggered home. Behind him, the nurses whispered that he came here often, probably because he was lonely.

Also memorable is the 190 tall, 150 kilo bodybuilder who was brought in from the gym with heart problems. When they took his shirt off on the ambulance bed and saw that his upper body was covered in tattoos, the nurses took a small, involuntary step backwards, and he cried out, “Why are you scared of me, I’m a Buddhist and I’m completely non-violent!” Asked what he had eaten today, he could tell to the exact gram and minute what he had eaten and when, and from then on he chatted amiably with anyone who stopped to talk to him, truly coming across as a devout follower of the Enlightened One.

Then, around eight o’clock in the evening, I started to feel like shit again. Beyond my terribly sore backside, I might add. I told a nurse and was given various medications. More Captopril, and another one they said was also a blood pressure reducer, but an hour later my blood pressure didn’t go down, it went up to 190. At that point I became very scared of getting a stroke, was given another drug, which they didn’t tell me was Xanax, and a little later I was sent out to the cold but covered ambulance car park (it was drizzling outside) to walk around a bit. I met the emergency department’s cat, an amazingly fat citizen, and my mood started to improve. I was given something else, my blood pressure went down to 160 – then, towards midnight, I finally got my examination, by a young and fair but insensitive doctor, given a 24-hour patch with another antihypertensive in the now empty ward, and half an hour later a final report and an order to see my GP the next day.

The taxi driver who drove me home told me that his blood pressure was always 240/170, they can’t get it down, but it’s actually good because he gets 1-2 hours sleep a day, works as a carpenter by day and a taxi driver by night, so the money’s pretty okay. We didn’t hit anything.

The next day my blood pressure started to rise again, even though I still had plenty of the patch. I hadn’t had a bowel movement for the 7th day. I went to the GP again, who sent me to the clinic in Tata to see an older ultrasound specialist. There they did another abdominal X-ray, an ultrasound, found that my bowel showed no signs of blockage or inflammation, and then Dr Ilona Nyikus gave me the beautiful prognosis: ‘You’ll go home, take the laxative, shit yourself and get better’. That was Thursday, day eight. It happened as she predicted, Thursday evening I was finally relieved. My blood pressure went down a little.

In the meantime I called my homeopath friend Kriszta on Thursday and she gave me Opium (for the shock) – the idea, which became more and more convincing to me, was that the shock of my mother’s death, the grief, had got stuck in me.

The next morning I drove the girls and Verus to school, and when I got back in the car, somehow a sad Billy Eilish song came on, and before I reached the lakeside where I was going for a swim, I started sobbing over my mother. I managed to park the car, kept going for about half an hour. It was the first time that had happened and it was a real relief. I continued with the homeopathic treatment, but the blood pressure medication made me so sick (nausea, dizziness, icy cold hands and feet on waking, chills – which I had never had before) – that I stopped taking it. My blood pressure continued to drop despite this. My mood fluctuated enormously, from bursts of high health, ready for action, to sudden extreme exhaustion, which, however, would lift as fast as it had come half an hour later. Somehow my neglect increased, or I began to perceive the neglect itself much more acutely: I found it difficult to find objects right in front of my eyes. Eventually I started to learn to think that it was obviously right in front of me, but I just couldn’t see it, and I can find those objects by scanning slowly.

On the other hand, just as twenty or so years ago a single pill of phosphorus C200 finally took away my deep dislike of being cold and in winter gloom, turning me into a cold-loving, ice-diving creature who dips in the Danube in winter, I’m now getting more prone to feel uncomfortably cold again.

Over the weekend I improved further, I started experimenting with mind-altering drugs again, but very carefully. I have managed to stop the binge eating that usually starts when I smoke weed several times by remembering the pain, at a point where that would have been unthinkable before.

On Monday, my recovery escalated to the point where I remembered kambo, that jungle medicine, the frog poison injected through a small hole burnt in the skin. I’d tried it a few times before, and after 5-10 minutes of a sharp increase in blood pressure and pulse, it always brought me to an extremely calm and peaceful state. I went to see the ferryman and asked him for it. The first 10-15 minutes were difficult, not only because of my very vigorously pounding heart and swelling face, lips and tongue, but also because I felt nauseous but couldn’t vomit. Once it subsided, however, it was very good again, and has been ever since. The massive peptide cocktail in kambo is currently being researched for its powerful immune-boosting effects. In hindsight it still seems like a good decision.

Then, in a conversation with yet another good friend of mine yesterday, the picture was further clarified as to what had actually happened. On one level, I was caught in unconscious grief. For months I had been fooling myself into thinking I had mourned my mother away so nicely (and quickly!) with my amazingly advanced personality and my beautifully pathetic thought-processes, but now it was clear that it wasn’t that simple. On the other hand, my digestive system, abused for more than four decades, had had enough: it had given me a strong signal that this could not go on, and it seems that not only an old dog, but even an old monkey can learn from this level of pain. I was 12 years old when my father threw me back to my mother, and I suddenly found myself robbed of the lonely and often bleak, but still relative free life I had before. That’s when the overeating, the binge eating and the gaining weight started.

It was a rebellion: if nothing else, it was a place where I could exercise my sovereignty (though of course it also caused regular conflicts with my mother) – I alone would decide what, when and how much I ate. But now that my mother is dead, there is no one to rebel against, and maybe my guts have finally noticed that. Even though I emigrated at 17, this pattern was fixed by then, and then it went really well with the ganja when I was stoned for 15 years straight.

This time I managed to acknowledge with my whole being, my bodymind, my guts, that this record was obsolete, and if I kept playing it, the player itself would break. My relationship with my guts has changed completely: I’ve become consciously aware of my peristalsis, I’m much more aware of what’s going on down there. A region perceived as an alien enclave, wedged in and hostile, even punishable, has been reconnected to the motherland of my body. But I also sense that the decades of habituation have their own monotonous, unthinking inertia, their own gravity: if I don’t work to integrate this newly acquired knowledge, I could easily lose it again. The task is given.

And then (in the last few days), suddenly, changes in other areas have begun that seemed to have been so inhibited until now that I only rarely and vaguely perceived their possibility at all. As Thomas is fond of saying: we go on from here.

What does not appear here at all is the relationship of all this to sex and intimacy. Obviously, that is where the road leads on, but I am not there yet.

Kövek // Stones

Van itt, a közeli állomásépület falán, egy emléktábla.

Már talán pár éve is figyelem, hogy a kövek, amiket a tábla alatti párkányra szoktunk helyezni, újra és újra eltűnnek. Újabban pedig azt is észrevettem, hogy napközben gyakran egy furgon parkol a tábla előtt, a járdán, úgy, hogy teljesen eltakarja azt.

Nemrég egyik reggel elindultam a szokásos portyámra: a kis, kétkerekű kordé, amit húzok, valójában bicikli-utánfutó, de gyalog is remekül használható. Elsétálok a piacra, a henteshez, bemegyek a boltba is, aztán hazahúzom a zsákmányt. Szeretek a zöld utakon, a patak mellett meg a réteken menni: nálunk szerencsére az út jórésze megoldható ilyen ösvényeken. Visszafelé a nedves fűben mezitláb jöttem aznap, és amikor megérkeztem az állomáshoz, kedvem támadt utánajárni, mi történik a köveinkkel.

Azért persze tudom, hogy meghökkentő látvány lehetek sokaknak: ötvenes, köpcös fószer egy fekete műanyag taligát húz maga után benne élelemmel, és a fején fejhallgatóval, vidáman vigyorogva ballag mezitláb a harmatos, hideg fűben. Így aztán visszavettem a szandálomat, mielőtt bementem és feltettem a kérdéseimet a pénztárosnak. Azt válaszolta, ő erről semmit sem tud, így nem áll módjában segíteni. Kérdésemre, hogy akkor kitől kérdezzem meg, azt mondta, próbálkozzak a forgalmi irodán, az állomásfőnöknél.

A forgalmi irodán barátságos szőke hölgy fogadott, aki először is biztosított róla, hogy nem ő az állomásfőnök, – aki nincs is bent éppen – , de aztán azért megkérdezte, hogy milyen ügyben keresem. Elmeséltem neki a tapasztalataimat, és azt is hozzátettem, lehet, hogy a személyzet egy olyan tagja távolítja el újra és újra a köveket, aki nem tudja, hogy a zsidóknál a kövek elhelyezése régóta szokásos kegyeleti aktus.

Azt mondta, ő tisztában van ezzel a szokással, és biztos, hogy a köveket nem az állomás személyzete veszi le, inkább sajnos ezek a mai fiatalok. Megköszöntem a segítségét és hazamentem, de előtte még felraktam a párkányra két követ.

Mindez talán három hete történt. Az a két kő azóta is ott van.

És a furgon se parkol már a tábla elé.

*

On the wall of the nearby station, there is a memorial plaque. It says: “In memory of the Jewish citizens deported from Tata on June 6, 1944 – Tata Town Municipality, 2014”.

I guess it’s been a few years now: every once in a while we place stones on the ledge below the plaque, and then they disappear. More recently I’ve also noticed that during the daytime, on most days there is a van parked on the pavement in front of the plaque in such a way that it is completely occluded.

A little while ago I set off on my usual morning outing: the two-wheeled little cart that I pull along is actually a bicycle trailer, but it works just as fine on foot. I walk to the market, to the butcher’s and I go to the supermarket, too, and then I pull the victuals home. I prefer to walk along greenways, meadows and the stream: luckily, in our town much of the journey can be arranged along such paths. On the way back, I was walking barefoot in the dewy grass until I arrived at the station. It occurred to me to try and find out what happens to our stones.

Of course I know that I’m probably a startling sight for many people: a podgy fellow in his fifties pulling a black plastic cart full of food, with headphones and a jolly smile, plodding along with no shoes on in the cold, wet grass. So I put my sandals back on before I went in and put my questions to the lady in the ticket office. She told me she knew nothing about the matter and was therefore unable to help me. When I asked who could help me, she told me to try the stationmaster.

At the stationmaster’s office I was met by a friendly blonde lady who first of all assured me she was not the stationmaster, who was not around, but then asked me what I wanted. I told her about my observations and added that perhaps a station employee had been removing the stones because they didn’t know about the old Jewish custom of placing stones as tokens or remembrance.

She told me she was fully aware of the custom, and she was totally certain the stones were not being removed by station staff, more likely, unfortunately, by these young people today. I thanked her for her help, but before I did, I put two stones on the ledge again.

All of this happened about three weeks ago. Those two stones are still there.

And the van doesn’t park in front of the plaque any more, either.

The Devil and the Wild Pears // Az ördög és a vadkörte

One sunny autumn afternoon the devil was walking home through the forest with a leisurely gait. He’d just been to a wedding, where he feasted until he could eat no more, and also partook of the wine to the best of his ability. Glancing around, he whistled a little tune, and then, right next to the path, he noticed a small heap of wild pears. He laughted out loud and opened the front of his pants, saying to himself: “Oh, wild pears! What’s the use?”, and with a joyful sigh he pissed on the fruit.

A week later fine drizzle, cold wind and distant thunder found the devil in the forest one again. He held his collar together with one hand and kept his threadbare cap on his head with the other as he scurried along, panting a little. He had not eaten in days and his belly was aching with hunger.

Suddenly, he noticed the heap of wild pears. He stopped, looking at the fruit on the ground thoughtfully, then he squatted down and picked a pear from the top of the heap. “No piss on here!”, he pronounced, and devoured it in two bites. Then he picked up a second one… “No piss on here, either!”, he said, and ate that one, too. He picked up a third pear: “No piss on here, either!”

He kept on squatting there until he had eaten all the wild pears. Then he gave a sigh and a groan as he raised himself up again, and hurried on.

*

I heard this story as a child, and it has kept coming to mind ever since. Sometimes I also tell it. Like right now.

What is this story about?

For me, firstly, it is about life: the inevitable ups and downs. It’s not all beer and skittles. Unpredictable changes can happen at any time, and if you disrespect the little things, you don’t deserve the great ones… if you believe that you are secure, that very belief puts you in danger.

Secondly, though, and it seems to be the deeper meaning, it is about the splitting type of pseudo-personality. About the kind of person for whom everything (and everyone) is either perfect or totally rubbish. The only trouble with that is that nobody and nothing is ever fully perfect, or bad to the core. So this kind of person is eternally disappointed: they cannot have what they want, as it doesn’t and cannot exist.

Perhaps the story could be entitled The Hungry Demon and the Wild Pears.

But who had gathered the wild pears into a heap?

//

Egy napos őszi délutánon az ördög hazafelé baktatott az erdőben. Lakodalomból érkezett, ahol alaposan telezabálta magát, és jócskán ivott a borból is. Nézelődött, fütyörészett, majd az ösvény mellett észrevett egy kis kupac vadkörtét. Elröhögte magát, megoldotta a nadrágja elejét, és azt mondta magában: “hah, vadkörte, vackor, mit nekem az ilyesmi! Semmire se jó!”, azzal jólesően lepisálta a kupacot.

Egy héttel később aztán a szemerkélő eső, a hideg szél és a távolból hangzó mennydörgés megint az erdőben találta az ördögöt. Egyik kezével a kabátja gallérját fogta össze, a másikkal a foszlott kucsmát nyomta a fejéhez, úgy igyekezett, enyhén lihegve. Napok óta nem evett, csikarta a gyomrát az éhség.

Egyszercsak meglátta a kupac vadkörtét. Megállt, elgondolkodva nézte a gyümölcsöt a földön, aztán lekuporodott, és felvett egy körtét a kupac tetejéről. “Ez nem pisás!” állapította meg, és két harapásra végzett is vele. Aztán felvett egy másikat… “Ez se pisás!”, mondta, és megette azt is. Jött a harmadik: “Ez se pisás!”

Egészen addig kuporgott ott, amíg az összes vadkörtét meg nem ette. Aztán felsóhajtott, egy nyögéssel talpra állította magát, és elsietett.

*

Gyerekkoromban hallottam ezt a mesét, időnként azóta is eszembe jut, van, hogy én is elmesélem. Például most is.

Miről szól ez a történet?

Nekem, egyrészt, az életről szól: egyszer hopp, másszor kopp, addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér, ki a kicsit nem becsüli, és így tovább. Kiszámíthatatlan kanyar akármikor jöhet, aki elhiszi, hogy biztonságban van, az éppen ezzel teszi ki magát a veszélynek.

Másrészt viszont, és ez tűnik a mélyebb értelemnek, a hasító típusú álszemélyiségről szól. Akinek minden (és mindenki) vagy tökéletes, vagy úgy szar, ahogy van. Amivel csak annyi a gond, hogy senki és semmi nem tud sem maradéktalanul tökéletes, sem minden ízében rossz lenni. Így aztán az ilyen ember újra és újra csalódik: soha nem kaphatja meg azt amire vágyik, mert az nincsen, és nem is lehet.

Talán az is lehetne a történet címe, hogy Az éhes démon és a vadkörte.

De ki rakta kupacba a vadkörtét?

orphic trance 4 // orfikus transz 4

body of war body of peace

mine is a body of war
mine is a body of war
mine is a body of war

geared for want pain loss death
ever vigilant wrathful fire
fertile embers of fear
ash sadness

i am a body at war
i am a body at war
i am a body at war

quick to retaliate
spreading propaganda
venturing forth into madness
lost in the woods

silence makes an inroad
there is a rivulet of enoughness
that widens brightens into an invincible sun
Great Mystery

mine is a body of peace
mine is a body of peace
mine is a body of peace

full of life ready for adventure
open for tenderness and joy
secure and trustful
golden gratitude

i am a body at peace
i am a body at peace
i am a body at peace

*

corpus belli corpus pacis

az enyém háború teste
az enyém háború teste
az enyém háború teste

mindig csak a nincs meg a fáj meg volt meg a meghalt
örökkön őrködő pusztító haragos tűz
félelmem termékeny parazsából
hamu szomorúság

testem a háború
testem a háború
testem a háború

gyors ellencsapású
propagandával is operáló
sekély őrületből a mélybe bátran rugaszkodó
erdőben tévedt

behatol a csönd
becsurog pici éppen elégség
mindgyőző nappá szélesedik fényesedik majd
Nagy Titokzatosság

az enyém a béke teste
az enyém a béke teste
az enyém a béke teste

a kiváncsi élettel teli kész a kalandra
nyílt ajtón jön a gyöngédség az öröm be a házba
biztonságban és bízón
hála arany hála

testem a béke
testem a béke
testem a béke

Princess of Swords // Kardok Királynője

earth in air
soil borne by wind
seeds spores tiny creatures
idea into matter

unabating storm
resentful harshness
hard forcefulness
lady on a flying horse
sword swings altar splits

subtlety in material things
sneaky fingers
swift mind
thriving in dissent
negotiator

risk of madness
propensity to evil
hard-eyed retributor
fountain of chaos

wisdom’s low wisper
the heart may grow ears
time to speak up
divestment of falsehood
true speech

*

Kardok Királynője

föld a levegőben
szélben szálló por
magok spórák apró lények
gondolatból forma

múlhatatlan vihar
kíméletlen sérelem
súlyos erőszak
hölgy repülő lovon
kard lendül oltár hasad

anyagi síkon kifinomultság
lopakodó ujjak
gyors elme
viszályban nyertes
békecsináló

kerülgető őrület
gonosz hajlam
büntetésben könyörtelenség
káosz forrása

suttogó bölcsesség
fület növesztő szív
a hang hallatásának ideje
a hamisság levetkezése
igaz beszéd

orphic trance 3 // orfikus transz 3

Great Oath of the Snake

Sweet Mystery
Haven of Peace
Source, world undying
to you I pledge myself

Wonder
the capacity to seek
life’s first gift to space
she is the goddess who pours forth
who manifests
plenitude, variation, diversity
attention, interest, adventure
she is the fountain of life

her dark companion is Apathy
the inescapable end
he is the god of passing
master of loss
parting, unbeing
silent, motionless, cold
he is the opener of space

Joy
the possibility of pleasure
life’s second offering to space
is the goddess who elevates
she is friendliness, familiarity, love
she is ecstasy, passion, abandon

her shadow is Pain
ingress of suffering
he is the god of sickness and healing
he is the father of separation
bitterness, convulsion, grief
ocean of cleansing tears

Balance
presence of mutual benefit
the third stone life threw into space
the goddess of connection
of giving and receiving
of taking and surrender
she is art, above all else
the art of life

her counterweight is Confusion
the undermind currents
lord of fear
intrusion, madness
chaos vengeful and overpowering
instinct, ferocity, hunger, need
he is strength and he is weakness
forlorn, forsaken, alone, cut away

Fairness
the way af consideration
life’s fourth flower blossoming
the goddess of awareness
of sense inward and outward
of distinction and pattern
she is knowledge, queen of reason

her adversary is Greed
violence and coercion
the god of war
protector of slaves and slavers
grand executioner and the convicted
persecutor and prey
merciless, uncaring,
predatory

Freedom
the infinite paths of action
life’s final, fifth endowment
the goddess of light
choice, responsibility, commitment
vocation, inheritance, tradition
she is fate undecided
to shape and be shaped

her twin is Bondage
routine and resignation
timekeeper of monotony
in his tower of clocks
witherer of the heart
timedrainer
gravedigger
the cage that holds minds

beyond that cirle of ten
only Great Mystery
Source, world undying
to you I pledge myself

*

A Kígyó tanúbizonysága

Édes titokzatosság
Béke menedéke
Forrás, haláltalan világ
Hozzád intézem magam

Kiváncsiság
keresés képessége
az élet első ajándéka a térnek
istennő, aki bőséget
változatosságot, sokféleséget
figyelmet, érdeklődést, kalandot
kiáraszt és anyagba vetít
élet kútja ő

sötét társa Közöny
elkerülhetetlen vég
elmúlás istene
veszteség, elválás,
nemlét ura
néma, mozdulatlan, hideg
tér feltárója

Öröm
élvezet lehetősége
az élet második adománya
istennő, aki felemel
barátságosság, családi kötelék, szeretet ő
extázis, szenvedély, önfeledtség

árnyéka Fájdalom
beömlő szenvedés
betegség és a gyógyulás istene
elkülönülés atyja
keserűség, görcs, gyász
tisztító könnyek óceánja

Egyensúly
kölcsönös előny létezése
harmadik kő, mit az élet a térbe hajított
kapcsolódás istennője
adás és elfogadás
elvétel és elengedés
művészet ő, mindenek felett
az élet művészete

ellensúlya Zavar
elmealatti áramlatok
félelem ura
bezúduló őrület
bosszúéhes erőhatalmú káosz
ösztön, irgalmatlanság, éhezés, szükség
ő az erő és ő a gyöngeség is
elhagyatottság, kitaszítottság, kényszerű magány

Igazságosság
megfontolás útja
az életből fakadó negyedik virág
tudat istennője
belső és külső érzék
megkülönböztetés és minta ő
éles ész, tudás királynője

ellenfele Mohóság
erőszak és kényszer
háborúisten
rabszolgák és rabszolgatartók védelmezője
nagy hóhér és elítélt
üldőző és zsákmány
könyörtelen, rideg
ragadozó

Szabadság
a tett végtelen ösvényei
az élet utolsó, ötödik eszköze
fény istennője
választás, felelősség, elköteleződés
hivatás, örökség, hagyomány
meghatározatlan sors
formáló és forma

ikertestvére Rabság
szokás és beletörődés
ismétlődő idő őrzője
órákból épült tornyában
szívsorvasztó
időemésztő
elhantoló
elmeketrec

e tíz körén túl
csak Nagy Titokzatosság
Forrás, haláltalan világ
Magam hozzád rendelem.

five to six // ötről hatra

why is it so hard to speak joy

hardship
with the spirit of adventure lost
loss
without parting and making peace
grief
alone and expendable
old age
long forgotten
illness
and no desire to learn
death
and unfinished business

no wonder
misery doesn’t sing joy
it breaks the heart

but even when the long untrodden
path of the pleasure of life
is rediscovered
the dissolving mountain of shame
still stands in the way
of the subterranean
river of laughter

clear out the rocks
make a royal bed
for the waters

speak joy

//

miért olyan nehéz szóra bí­rni az örömöt

veszedelem
kalandvágy nélkül
veszteség
búcsú és békülés nélkül
bánat
egyedül és nélkülözhetően
vénség
elfeledetten
betegség
a tanulni nem vágyónak
halál
lezáratlan ügyekkel

nem csoda
hogy a szerencsétlenség
nem dalol az örömről
szí­ve szakadna

de még mikor az életélvezet
régóta járatlan ösvényét meg is találjuk
a szégyen omló hegye
még mindig eltorlaszolja
a nevetés
föld alatti folyóját

hordd el a sziklákat
épí­ts királyi ágyat
a vizeknek

beszéljen az öröm

orphic trance 2 // orfikus transz 2

get near by expanding silence
get near through a deck of cards
get near wearing thankfulness
get near while voicing needs
get near from drunkenness
get near into sobriety
get near to have your fill
get near with purposeful hunger
get near out of shunning sleep
get near on the wings of dreams
get near along forests and meadows
get near via cities and factories
get near in temples and tombs
get near over mountains and down valleys
get near singing your best tune
get near drenched in rain and assaulted by hail
get near immersed from spring to ocean
get near hurried by fire bright fire
get near gasping the last breath

get near

—–

közelí­ts a táguló csendből
közelí­ts egy pakli kártyán keresztül
közelí­ts hálába burkolódzva
közelí­ts a hiány szavaival
közelí­ts részegülten
közelí­ts józanságban
közelí­ts teli hassal
közelí­ts önként éhezve
közelí­ts elkerülve az alvást
közelí­ts álmok szárnyain
közelí­ts át erdőn réteken
közelí­ts városon gyárakon
közelí­ts keresztül templomokon sí­rokon
közelí­ts hegyen át és végig a völgyben
közelí­ts legszebb dalodat énekelve
közelí­ts esőben ázva, jégverésben
közelí­ts forrástól óceánig alámerülve
közelí­ts tűztől fényes tűztől űzetve
közelí­ts utolsó lélegzetedben

közelí­ts