Tulajdonképpen nagyon egyszerű.
Szeretni kell azt a gyereket, jót akarni neki, érdeklődni iránta, kedvelni a hülye kis dolgait, elnézőnek lenni, következetlennek lenni, de a néhány fontos dologból csak nagyon ritka és kivételes esetekben engedni.
Rendelkezésre állni, inkább nem beleavatkozni, semmiképpen sem erőzni, ha valami nagyon nagy hülyeséget készül csinálni, akkor lehet nyíltan erőszakot alkalmazni, de manipulálni meg csalni meg objektivizálni akkor sem, a gyerek minden állapotában ember…
Ezen belül le kell szállni az evésről, az alvásról, az öltözködésről és a betegségek túlnyomó többségéről: mindezen területeken az ember már meglepően korán önszabályozásra képes – ha nem nyomjuk el.
Ha van ennivaló, a gyerek nem fog éhen halni. Tartsunk otthon főleg egészséges dolgokat, és akkor a gyerek is azt eszi majd. Ha mi szemetet eszünk, nem várhatjuk el, hogy a gyerek meg a biozöldségpürére gerjedjen.
A gyerekek egy része képes a rituálé nélküli elalvásra, azt a jó szokást ápolni kell. Egy másik jelentős részüknek esti mesére, éneklésre van szüksége. Az altatódalokat érdemes korán bevezetni, csodára képesek. De a lefekvés erőltetése mindenképpen felejtős: csak akkor kezdjünk bele, ha alvászavaros, kicsit ellenséges gyereket szeretnénk. Vagy akkor se.
Dettó a ruhák: mint C. S. Lewistól tudjuk, a gyerekek úgy születnek, hogy szeretik az időjárást. Aztán mi megtanítjuk őket, hogy csak bizonyos fajta időjárásokat szabad szeretniük. A gyerekek hőháztartását a gondos, meleg öltözködés elrontja.
Ha le akarja venni, vegye le! Ha fázik, vissza fogja kérni. Vannak tüzes gyerekek, akik teljesen jól elvannak mezitláb, gyakorlatilag néhány téli naptól eltekintve mindig, viszont szenvednek a rájuk erőltetett cipőben. Ha hagyjuk, a gyerek többnyire megmutatja, mire van szüksége.
Időt kell biztosítani a kérdéseknek és őszinte válaszokat kell adni, bele kell gondolni és nem hárítani, nem venni magától értetődőnek, hogy értem, amit mond, mert lehet, hogy ő máshogy mondja, mint ahogy én azt gondolom…
Közben még boldognak kell lenni. Boldogtalan szülővel nehéz. Egy jóbarátom mondta egyszer, hogy a szülő első számú kötelezettsége a gyerekével szemben az, hogy boldog legyen: ha boldog, vagy legalábbis derűs és alapvetően elégedett azzal, hogy él, a gyerek bármi egyebet többnyire fütyörészve elvisel… ha viszont a szülő nem boldog, vagy nem szereti őt, abba gyerek pusztulásnak indul, hiába az anyagi javak…
Az se árt, ha a szülő életének még a tetejébe tényleg valami értelme is van… a gyerekek olyan kritikusak. Egy irodai alkalmazottban meg egy marketingasszisztensben nehezebben látják meg a tiszteletreméltót, mint egy tanárban, egy orvosban vagy egy művészben. És persze akár igazuk is lehet …
További plusz, ha van sok nevetés, testizés, csikizés és taszigálás, birkózás és tömegheverészet, tánc, reggel csipásan és este pilledten, ahogy jön, boldogan, szomorúan, dühösen, izgatottan, kiváncsian, játékosan és érdeklődve. Együtt.
És még elfogadni azt is, hogy ha mindezt sikerül megvalósítani, még mindig félremehetnek a dolgok… mert nem vagyunk mindenhatóak, szerencsére ( :
Hát kábé ennyi.
[BARíTI HOZZíFÅ°ZÉS, B. L.]
És ha a gyerek felnő, és kirepül a családi fészekből, vagy életkorának megfelelően a kirepülés mindenféle előzményét űzi, úgymint első csók, első szeretkezés, első szerelmi csalódás, első albérlet, első házasság, első gyerek, aki a mi első unokánk… akkor nem árt, ha van saját életünk, bázisunk, és tudunk még magunkra nemcsak aggódó szülőként tekinteni, és mi is külön tudjuk választani boldog felnőttként a saját életünket az övétől, nemcsak ő a sajátját a miénktől.
*********
*ENGLISH*
*********
In actual fact it is quite simple.
You need to love that kid, wish it well, and be interested in it, like its stupid little ways, be lenient, be inconsistent, but generally insist on a few important things except in extra special circumstances.
You need to be available, but not to interfere, most definitely not to exercise force. If the child is gearing up to doing something spectacularly foolish, it is permitted to apply open coercion, but never in a manipulative or tricky manner, and never in an objectivising manner, because under all circumstances, in all conditions, children are people…
In particular, just let go of that eating, that sleeping, that dressing and the great majority of illnesses: in all those arenas, humans are capable of self-regulation remarkably early – unless we actively supress that ability.
If there is food within reach, that child will not die of hunger. Let’s keep mostly healthy foodstuffs, and then the child will eat those, too. Let’s not eat rubbish and expect our progeny to display a preference for organic veg purée.
Some children are capable of going to sleep without a ritual, such good habits should be encouraged. Another significant fraction need their evening stories and singing. Introducing lullabies early is a very good idea, those songs can sometimes do wonders. But trying to enforce bedtime should certainly be forgotten: you should only start if you actively desire a child with a sleep-disorder and mild hostility. Or not even then.
The same goes for clothing: as we know from C. S. Lewis, when children are born, they simply like weather. Then we go on to teach them that they are only allowed to like certain types of weather. Careful, coddlingly warm clothing will destroy the thermal metabolism of a child.
If it wants to take it off, let it take it off. When it’s cold, it will ask for it back. There are some fiery kids who are quite fine barefoot practically all year except for a few winter days, but they suffer in the shoes they are forced to wear. If we just let them, children will usually show us what they need.
We need to provide time for questions and give honest answers, giving it serious thought rather than deflecting, and we need to ensure we do not take it for granted that we understand what the child is telling us, because there is always the possibility that the way it says it is not the way I think it is…
And in the meantime, parents also need to be happy. It is hard with unhappy parents. A good friend of mine once told me that the prime obligation that parents have towards their children is to be happy: if the parent is happy, or at least cheerful and content with living their life, the child will more or less suffer any material vicissitudes with great fortitude… but if the parent is unhappy, or does not love the child, this will cause the child to begin to wither away, regardless of the material riches it may receive…
It also helps if the parents’ lives have some sort of meaning, too… children are ever so critical. And they find it much harder to find something to respect in an office worker or a marketing assistant than in a teacher, a doctor or an artist – and of course they may be right…
It is an additional plus if there is a lot of laughter, bodily contact, tickling and pushing, wrestling and mass layaboutisms, dancing, gummy eyes in the morning, tired and breathless in the evening, happy, sad, angry, excited, curious, playful and interested. Together.
And also we still need to accept that even if we manage to do all that, tall order that it is, things can still go astray… because we are not omnipotent. Luckily ( :
That’s about it.
[ADDITION BY A FRIEND, L. B.]
And when the child is grown, and leaves the family nest, or performs all the preliminaries to that nest-leaving in accordance with its age, such as the first kiss, the first love-making, the first amorous disappointment, the first rented apartment, the first marriage, the first child, who is our first grandchild… at that point it helps if we actually have a life of our own, our own base, and it helps if we are able to see ourselves as something other than an anxious parent, and if we, as happy adults, can separate our lives from their lives, while they separate their lives from ours.
Szuper!
A le kell szállni… részhez odavenném még a rendrakást a saját szobájukban. Arról is le kell szállni, az az övék.
Great, i like your point of view, children are people too!
Great! I like your point of view, children are people too!