Change / Változás (magyar az angol alatt)

Change - Változás



I changed the names and a few other details in this story.
But of course anyone who knows those involved will
recognise the people in it.

I would respectfully ask that we keep the discussion
in the abstract. I also recommend starting the reflection
with “If this were my story (if this had been my dream),
it would make me think that…”.


I had two friends.

Then I lost them.

I mean not completely, they are still both alive, but.

We knocked into each other on one of the early web forums, late nineties. We were already imagining we were experienced parents, though we were beginners. They knew they were beginners at parenting.

When my oldest child was born in a hospital that no longer exists, the experience, given the circumstances, went quite well and came to the desired conclusion, but it knocked me hard in the head. I was reeling about, shaking my sorry dome and feeling there was something deeply not right about the whole thing. Then, in a denominational publication, my wife came across í­gnes Geréb, went to see her, and our next kid was born with her, at our home. Soon enough, I became an Agressively Home Birth Supporting Dad. (If you’ve met one of those, you know what I mean.) The swearing, the offensive personal remarks and the insults got out of hand on the web forum, and shortly afterwards those who were pro home birth or were at least willing to discuss the matter politely started a new thread for themselves, but a band of angry anti-home-birthers followed them there, so then they started a private mailing list. And that mailing list, which then kept going for about 12 years, became a virtual watering hole for a community of an indeterminate, slowly fluctuating number of people, 18 to 20 families – people who joined after reading the thread and other people that members called in. Once of twice a year the group had IRL meet-ups, but we also met Carl and Eva (as well as some others in the group) frequently outside those gatherings, too, and we became friends.

We had similar views, similar needs, our income levels were also similar, and we had the same number of kids (eventually 5 in each family, though ours, when paired sequentially, are older than theirs), we had similar tastes in music and similar tidy little toxicomanias, an intense yearning for autonomy, even similar tastes in food and in camping in tents by the banks of the river for weeks in the summer and building many fires, and many other things, too. Our dissatisfaction with “the Babylon”. They took their kids to a Montessori school, we went for a democractic free school. We got into homeopathy around the same time. Then our divorces kind of coincided, too. When the two founding couples got divorced, that kind of killed the mailing list group, too. There were some faint efforts to revitalise it and bring back the heroic age, but the community has withered away, although on the personal level, many relationships remain, at various levels of intensity.

Our divorce was far from beautiful. I had failed to notice (or didn’t wish to notice) that our marriage had gone sour, and after my wife brought it to an end, which came as a surprise to me, I spent two months in recurring convulsions which tended to deliver me to either despair or fits of anger, then I jumped head first into a new relationship, which, of course, did not end well. It took years until we established the stable, respectful and friendly co-parenting relationship we have today. They, on the other hand, went down a path of severe enmity. Carl, just like me, was a self-employed guy, but in a different industry, and his industry collapsed under him shortly after the divorce. He even took work as a loader at the railways, shifting large bags of indian salt by hand, any kind of occasional physical labour, but he still failed to pay child maintenance, while the kids stayed with Eva, for months on end. Éva, whose income and standard of living both suffered a very severe drop, took offence in a major way. To add insult to injury, Carl soon took up with another woman, who brought a kid of her own, and they soon had a baby together. They joined a weird Christian sect and moved to a village where several dozen sect families had already purchased homes – and while they lived on relatively little money, they did spend some of it on themselves: they attended a camp organised by their community and also took their minibus for a seaside tenting holiday. While Eva reproached her ex for having money for those things but not his own kids’ maintenance, Carl was busy making calculations about the amounts Eva spent on cigarettes and alcohol and luxury food items (Carl and his new wife had also become committed vegans), and asking how Eva could claim to be living in poverty with the kids when she still had money for those things. Later on, Carl’s finances improved again, and he more or less made his child support payments, but Eva’s red-hot hatred kept burning for years. They surprised each other with court and child protection agency procedures, Carl discovered Parental Alienation Syndrome and disapproved of the liberal school that Eva sent the kids to, he wrote stupid letters of reprimand in which he preached about the utmost importance of allowing Jesus into your life immediately, and he sent those not only to Eva but to many of their shared acquaintances as well. Éva felt that Carl’s new community was a crazed bunch of zealous, drooling sectarian idiots.

When Eva encountered serious illness, Carl felt that this was the righteous hand of God, or even just simply the logical consequence of living such a life, so unseemily to the Lord, which, of course, made Eva hate him even more. It made her scream with frustration and anger, and then one day, when her illness made her face up to all the hard questions in her life and her relationships, she decided to just shut the evil abuser out of her life. She has not spoken to Carl since that day. And for some time now, she has no time for me, either. We have not spoken since she found out (from me), that I, although I had initially taken “her side”, and only sent Carl a few angry emails of my own, have recently spoken to him a few times. She says anyone who believes that Carl deserves to be spoken to at all has no place in her life. But we don’t have much to do with each other, either, Carl and me: we meet up in cafés once, maybe twice a year, recount the events of our lives to each other, conclude that we should really meet more often, and then we part.

In the meantime, Eva became a couple with another friend, another bloke from the old mailing list group. Through the years, I’ve maintained almost daily contact with him, we sometimes work together, and he’s become one of, if not my very best friend. He has told me several times that all I would need to do is to apologize to Eva, and she’d take me back in her good graces – but, although I do know the joke about how a person is really only ready to marry once he knows how to say a heartfelt sorry without having the foggiest idea of the actual crime, I just don’t feel like it. And I don’t call Carl more often, either. Something has shifted. An interesting feeling: there was someone, there were some people, with whom for years I felt I was of the same blood: we more or less looked at the world from the same perspective and made sense of it in essentially the same way, too. But then that passed.

Of course, everything passes.

If I were to be completely honest with myself, I feel that they have both gone astray. And they are both doing avoidable harm to the world, primarily to themselves and their kids, by their conduct. I have resented that. But I’m over that bit now: what remains is the grieving: and when that settles down, too, the loss. And the thought that we are all still alive, and may well remain so for a little while yet, if we’re lucky… and as long as that is the case, it could still theoretically happen that one fine day we will be able to comprehend each other again. I do think of that every now and then, and when I do, I also wonder if there is anything that I could be doing to promote that comprehension, to make it happen. Nothing tends to come to mind. But just this once I thought maybe I should write it all down. So I did.

Change - Változás 2




Change - Változás

A neveket meg bizonyos egyéb részleteket is megváltoztattam. De persze aki a szereplőket jobban ismeri, rájuk ismerhet mégis.

Azt szeretném kérni, hogy a hozzászólások inkább maradjanak meg a fiktí­v szinten. Ajánlom azt a megközelí­tést is, hogy indí­tsuk a reflexiót ezzel: “Ha ez az én történetem volna (ha ezt én álmodtam volna), az jutna róla az eszembe, hogy…”.


Volt két barátom.

Aztán elvesztettem őket.

Nem úgy, élnek mind a ketten, csak.

Egy korai magyar internetes fórumon akadtunk össze, a kilencvenes évek második felében. Mi már gyakorló szülőnek képzeltük magunkat, de kezdő szülők voltunk. Ők tudták magukról, hogy kezdő szülők.

Amikor a legidősebb gyerekem született egy ma már nem létező kórházban, engem az élmény, mely a lehetőségekhez képest jól zajlott és végződött, úgy ütött fejbe, hogy csak úgy kóvályogtam, ráztam a fejem és azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Aztán egy gyülekezeti kiadványban a feleségem rátalált Geréb í­gira, el is ment egy információs estre. A következő gyerek már vele született, otthon, és én Harcos Otthonszüléspárti Apuka lettem. (Aki már találkozott ilyennel, tudja, mire gondolok.) A netes fórumon kitört az anyázás, a személyeskedés meg a sértegetés, aztán azok, akik vagy otthonszüléspártiak voltak, vagy legalábbis hajlandóak voltak a témáról mondjuk udvarias keretek között eszmét cserélni, létrehoztak egy másik fórumot maguknak, ahová azonban a dühödt ellenzők falkája utánuk nyomult, és akkor lett a privát levelezési lista. Ott aztán í­gy meg úgy, a fórumot később végigolvasók közül, meg személyes ajánlásra összeverődött nemtudommármennyi, mondjuk 18-20 család. Évente egyszer-kétszer találkoztunk személyesen, nagy csoportban is, de velük, Karesszal és Évával (meg persze másokkal is), “külön is” összebarátkoztunk, sokat voltunk együtt.

Hasonlóak voltak a nézeteink, az igényeink, a jövedelemszintünk is, a gyerekeink száma is (egy idő után már öt itt is, ott is, a mieink páronként idősebbek), a zenei í­zlésünk és a szolid toxicomániáink, az intenzí­v autonómia-igényünk, de még kajában az í­zlésünk is, és a folyóparton nyáron hetekig sátorban táborozási és sokszor tüzetrakási hajlandóságunk, meg még annyi minden. Az elégedetlenségünk a “rendszerrel”. Ők Montessoriba vitték a gyereket, mi demokratikus iskolába, kb. egyszerre jött ránk a homeopátia. Aztán egyszerre jöttek a válásaink is. A két alapí­tó pár válása az online kialakult csoportnak is betette az ajtót, voltak még halvány próbálkozások a hőskor újraindí­tására, de a közösség elhalt, bár sok kapcsolat megmaradt, ilyen vagy olyan szinten.

Mi se váltunk szépen. Én nem vettem észre (nem akartam észrevenni), hogy a kapcsolatunk megromlott, és miután a feleségem véget vetett neki, két hónapig vergődtem kétségbeesés és dühöngés között. Aztán fejest ugrottam egy új kapcsolatba, ami persze csúnyán végződött. Évekig tartott, amí­g kialakult köztünk a stabil, tiszteletteljes, barátságos szülőtársi viszony. Náluk viszont igazán durva ellenségeskedés tört ki. Karesz ugyanúgy vállalkozó volt, mint én, de másik iparágban, és őalóla röviddel a válás után kiment a biznisz. Vasúti zsákrakodást is vállalt, alkalmi fizikai munkákat, de az Évánál maradt gyerekek után a gyerektartást többször hónapokig nem fizette. Éva, akinek hirtelen sokkal szerényebb lett a jövedelme és í­gy az életszí­nvonala, ezt nagyon komolyan zokon vette. Ráadásul Karesz nemsokára összejött egy nővel, aki egy gyereket hozott, és közös gyerekük is született. Csatlakoztak egy furcsa keresztény gyülekezethez és elköltöztek abba a faluba, ahol már több tucat család lakott ebből a közösségből – és bár viszonylag kevés pénzből éltek, azért költöttek magukra: gyülekezeti táboron vettek részt, a kisbuszukkal nyaralni mentek a tengerhez. Mí­g Éva azt hánytorgatta fel, hogy erre bezzeg van pénzük, Karesz azt számolgatta ki, mennyit költ vajon Éva cigarettára meg alkoholra meg luxus-élelmiszerekre (ők közben szigorúan vegánok is lettek), és hogy akkor miért állí­tja, hogy nyomorog a gyerekekkel. Később Karesz összeszedte magát anyagilag, a tartásdí­jat is többé-kevésbé rendszeresen fizetni kezdte, de Éva heves gyűlölete évek alatt sem csitult. Bí­rósági és gyámügyi eljárásokkal lepték meg egymást, Karesz felfedezte a szülői elidegení­tési szindrómát és helytelení­tette a liberális iskolát, ahová a gyerekei járnak, hülye számonkérő és a sürgős megtérés fontosságáról papoló leveleket í­rt, amiket ráadásul nem csak Évának, de másoknak is elküldött. Éva agyabuggyant szektás idióták gyülekezetének tartotta Karesz új közösségét.

Amikor Éva súlyosan megbetegedett, Karesz ebben isten jogos büntetését, mondhatni az istennek nem tetsző élet logikus következményét látta, amitől persze Éva csak még jobban utálta, sikí­tófrászt kapott, és amikor a betegség következtében mélyen elgondolkodott az életéről és a kapcsolatairól, úgy döntött, kiiktatja életéből a gonosz bántalmazót. Azóta nem áll szóba Karesszal. És egy ideje, amióta megtudta, hogy én viszont, bár eleinte “az ő oldalára álltam” és néhány dühös emailen kí­vül nem volt kapcsolatom vele, újabban szóba szoktam álni Karesszal, hát szóval azóta velem sem. De Karesszal sincs túl sok közünk egymáshoz: félévente, évente egyszer találkozunk, mesélünk egymásnak az életünkről, megállapí­tjuk, hogy többet kéne találkoznunk talán, és elköszönünk egymástól.

Időközben Éva összejött egy közös barátunkkal, a régi netes társaság egy másik tagjával. Vele napi szintű a kapcsolatom, néha dolgozni is szoktunk együtt, ő lett az egyik legjobb, ha nem éppen a legjobb barátom – és ő többször is mondta nekem, hogy ugye tudom, hogy csak bocsánatot kéne kérnem Évától, és visszafogadna a kegyeibe – de, bár ismerem a viccet arról, hogy az ember csak akkor áll készen a házasság szentségére, ha már tud felszólí­tásra, gondolkodás nélkül, szí­vhez szólóan bocsánatot kérni akkor is, ha fogalma sincs, mit követett el, valahogy nincs hozzá kedvem. És Kareszt se hí­vom fel gyakrabban. Valami szétcsúszott. Érdekes érzés ez, hogy volt valaki, voltak valakik, akikkel, úgy éreztük, tényleg egy vérből valók voltunk, nagyjából ugyanonnan néztük és ugyanúgy láttuk a világot – de aztán ez elmúlt.

Persze minden elmúlik.

Ha teljesen őszinte vagyok magammal, én úgy érzem, mindketten tévútra tértek. És mindketten szükségtelen kárt tesznek a világban, elsősorban önmagukban és a közös gyerekeikben, azzal, ahogyan viselkednek. És ezért nehezteltem is rájuk. De ezen már túltettem magam: marad a gyász, és aztán amikor az is elcsitul, a veszteség. Meg a gondolat, hogy hát mind élünk még, még egy darabig fogunk is, ha szerencsénk lesz… és addig még megtörténhet, hogy egy szép napon egyszer csak szót értünk megint. Szoktam erre gondolni, és arra is, hogy vajon van-e valami, amit megtehetnék annak érdekében, hogy ezt a szótértést elősegí­tsem, közelebb hozzam. Nem szokott semmi az eszembe jutni. De most eszembe jutott, hogy leí­rom ezt. íšgyhogy leí­rtam.

Change - Változás 2

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *