Category: english

Mostanában többször is elgondolkodtam azon, hogy hajlamosak vagyunk a történeteinkből tömör, gyönyörködtető egészeket formálni, ahelyett, hogy balszerencse és körülmények és szándékos tettek és szerencsés véletlenek keverékeként tartanánk őket számon.

Mi, emberek, szeretjük, ha egy történetnek rendes eleje, érdekes közepe és frappáns vége van.

Vajon mi lehet a haszna ennek az eléggé általánosnak tűnő hajlamnak?

Itt van például ez az eset:

Néhány hete egy barátom húszéves lánya í­rt, hogy már megint beszólt neki az a két fickó, akik rendszeresen adományokat gyűjtenek annak az állomásnak az aluljárójában, ahol ő munkába menet át szokott szállni a vonatról a buszra. Amikor odajöttek hozzá, megállt, és amikor arra kérték, vegyen tőlük eszmei áron egy papí­r könyvjelzőt, azt válaszolta, hogy épp nincs nála készpénz, de visszafelé, délután, majd hoz. Erre káromkodva lehordták, majd rákiabáltak, hogy húzzon el. Mire a metróba leért, sí­rva fakadt, és elmondta a biztonsági őrnek, hogy mi történt. Az őr is megszidta, hogy minek vesz ilyen komolyan egy ilyen semmiséget, aztán panaszkodni kezdett, hogy ő bezzeg mennyi ellenséges megjegyzést kap minden nap.

A lány azt kérdezte tőlem, hogy szerintem mit kezdjen ezzel. Azt is elmondta, hogy mindenki, akivel eddig beszélt erről, őt hibáztatta, nem kellett volna megállnia, ki kellett volna kerülnie ezeket az alakokat – de ő nem tartja igazságos dolognak, hogy egyáltalán ne álljon szóba senkivel, aki kér valamit, csak azért, mert lehetnek köztük undok figurák. A rendőrséget nem javasoltam, de azt mondtam, megpróbálok beszélni velük.

Pár nappal később onnan mentem valahová vonattal, úgyhogy magammal vittem a kutyámat, Alexot, aki elég nagy, és körülnéztem, nem látom-e meg az adománygyűjtőket. Az egyik ott volt.

Most elég szí­vesen kihagynám azt a részt, hogy amikor megláttam, és azt is, hogy jóval magasabb is meg nehezebb is mint én, de inkább olyan biztonságiőrös mint kövér, eléggé megijedtem, és arra gondoltam, talán mégis inkább kihagyom ezt az egészet. Felhí­vtam a lányt, kicsit reméltem, hogy azt mondja, nem ő az, de a személyleí­rásom alapján felismerte. Akkor kellett vennem több mély levegőt, hogy megnyugodjak, kicsit el is szédültem tőle. Magabiztos fellépése volt, eléggé kilógott a beteg gyerekek megsegí­tésére gyűjtő önkéntes szerepéből.

Odamentem hozzá.

Idegesen oldalra nézve kérdezte, biztos nem fogja-e megharapni a kutyám.

Most szí­vesen í­rnám, hogy azt válaszoltam, “csak ha akarom”. Később is gondoltam rá, bárcsak ezt mondtam volna, de igazából csak azt mondtam, hogy nem.

Még egyszer és még egyszer megkérdezte, úgyhogy biztosí­tottam róla, hogy a kutyám egészen biztosan nem fogja megharapni őt.

Végül eléggé biztonságban érezte magát, hogy eladjon nekem egy könyvjelzőt.

Kértem, hogy mutassa meg az adománygyűjtő igazolványát, viszonylag hitelesnek tűnő papí­rt mutatott, fényképpel, pecséttel, meg az alapí­tvány nevével.

Akkor megkérdeztem, hogy mondhatok-e még valamit.

Határozottan meglepődött és felélénkült, majd azt mondta, persze.

íšgy hallottam, mondtam, hogy elég agresszí­v azokkal, akik nem adnak.

De hát nem volt velem agresszí­v, válaszolta.

De én adtam pénzt, mondtam erre.

Van egy másik fickó is, az volt, mondta ő.

Akitől hallottam erről, mondtam erre, az úgy mesélte, hogy ketten nyomultak rá, az egyikük pont olyan volt, mint ő.

Erre elismerte, hogy előfordul ilyesmi, aztán kihúzta magát, és azt kérdezte, egyébként is, mi közöm nekem ehhez.

Csak meg szeretném kérni, hogy ne csinálja ezt többet, mondtam.

Jó, nem csinálja, mondta ő.

Eljöttünk.

Az ijedt-izgatott pörgés jó tí­z percig tartott. Kicsit megfájdult a hasam, és nagyon szomjas lettem. Az elégedettséget, hogy ez egész jól sikerült, később kezdtem érezni.

Ami eddig volt, azt még másnap leí­rtam. Egy része már most, négy vagy öt héttel később is idegen. Hogy miért akartam volna, ha csak úgy célozgatva is, megfenyegetni azt az embert a kutyámmal? íšgy vélem, az ijedtség gyorsabban fakul a büszkeségnél.

Még amikor hazaértem, felhí­vtam az alapí­tványt is.

A nő, aki felvette, elég furán beszélt. “Az Ez-és-ez Alapí­tvány vagyok”, í­gy vette fel. Elmondtam neki, mit hallottam arról, mi folyik az állomáson. Védekező hangnemben válaszolta erre, hogy ilyent eddig soha senki nem jelentett be neki, mire én, hogy hát én viszont pont most pont ezt teszem, és hogy szeretném, ha utánanézne. Azt mondta, megteszi. Én meg, hogy majd visszahí­vom. De aztán nem hí­vtam, kiment a fejemből.

Hát ennyi. Tehettem volna többet, tehettem volna kevesebbet. Azóta ilyen zaklatásról nem jutott el hozzám hí­r.

De teljesen biztos vagyok benne, hogy máshogyan emlékeznék most, és még máshogyabban később, ha nem í­rtam volna le gyorsan, ami történt.

Akkor most ártottam magamnak ezzel, használtam magamnak, vagy egyik se? Énformáló élményeim közül hány lenne más, és mennyire, ha rögtön leí­rtam volna őket?

Azt hiszem, nem lehet tudni. De talán arra jó ez, hogy emlékeztessem magam rá, hogy az identitásomnak sokkal nagyobb része röptében épülő és átépülő illúzió, mint amennyit ebből általában praktikus beismerni.

*****************
***  ENGLISH ***
*****************

Lately I’ve been thinking about that urge to organise our stories into solid, pleasing wholes instead of haphazard heaps of bad luck and circumstance and deliberate action and serendipity all mixed together.

Us humans, we like a story that has a decent beginning, an interesting middle and a fitting ending.

I wonder about the utility of that trait, which seems to be universal.

Here’s a case in point:

A few weeks ago the twenty-year-old daughter of a friend messaged me to say she had been harassed once again by two people who regularly collect donations in the subway at the station where she changes onto a bus on her way to work. When they approached her, she stopped, and they asked her to buy a bookmark, but when she told them she didn’t have any cash and added that she would bring some in the afternoon, on her way back, they made some nasty remarks and then told her to fuck off. By the time she reached the underground platform she was crying, and told a security guard about what had happened. The guard lectured her about taking it so seriously and complained about the remarks that he gets all day, every day.

She asked me what she should do. She also told me that everyone she had previously talked about this had told her it was her fault, she shouldn’t have stopped, she should have given those characters a wide berth – but she felt it would not be fair not to stop to talk to anyone who was asking for something in the street just because some of those people may be mean. I recommended against getting the police involved, and said I would try to talk to them.

A few days later I was taking a train from that station, so I took my rather big dog, Alex, with me, and looked for the charity workers. I saw one of them.

At this point I am rather tempted to gloss over the fact that when I saw him, and saw that he was much taller and heavier than me, more in a thuggy than in an obese way, I got quite scared and thought about just not approaching him after all. I called the girl and although I was hoping she’d say no, she confirmed my description. I had to take several deep breaths to calm down, which made me light-headed. He had a confident bearing and frankly he looked out of place asking people for donations for sick children.

I went up to him.

He asked me with a nervous glance if my dog was not going to bite him.

I said no, he would not.

I am tempted to say I said “only if I want him to”. Later I wished I had said that, but I didn’t, I just said no.

So he asked again and again I assured him that my dog was very definitely not going to bite him.

He finally felt safe enough to sell me a bookmark.

I asked to see his authorisation. He presented a fairly legit-looking thing with his photo, a stamp, the name of a charity.

I asked him if I could just tell him one more thing.

He was clearly surprised, he perked up as he said yes.

I told him I had heard that they were being quite aggressive to people who do not donate.

He told me he had not been aggressive with me.

I said I had given him money.

He said there was another guy, it had been him.

I said the person I heard this from had been intimidated by two people, one of them fitting his description.

He admitted that he sometimes does this and began to work his steam up, asking me what business I had getting involved with this.

I said I just wanted to ask him politely to stop doing it.

He said he would.

We left.

My scared-excited rush lasted for a good ten minutes. I felt slightly sick in the stomach, and very thirsty. Satisfaction at a job reasonably well done swelled up after.

This much I wrote down the next day. Some of it already seems strange, four or five weeks later. Like why would I wish to threaten the man with the dog, if only obliquely? I think the scare is fading faster than the pride.

Also, when I got home, I rang the charity.

The woman who answered sounded a little strange. She picked up the phone and said “I am the so-and-so foundation.” I told her about what I had heard was going on at the station. Defensive, she told me nobody had reported this before, so I said I was doing just that and asked her to look into it. She promised to do so. I said I would ring back. Then I didn’t, it slipped my mind.

So there it is. Could have done more, could have done less. I have not heard about any more harassment since.

But I’m quite certain I would remember it differently now, and even more differently later, had I not written it down the next day.

Have I done myself a disservice or a service, or neither? How many of my formative memories would be different if I had taken the trouble to write them down after they happened?

I think there is no way to know. But perhaps doing this is useful for reminding myself that much more of my identity is illusory, built and rebuilt on the fly, than is practical to admit.

íšgy megí­rni, hogy ne az legyen, hogy azért, hogy az egyébként vélhetően jogos helyeslést és tiszteletet learassam.

íšgy megí­rni, hogy ne az legyen, hogy most egy kicsit megleckéztetem és kioktatom azokat, akiknek mondjuk ez í­gy azért kicsit túl meredek.

íšgy megí­rni, hogy ne mismásoljam el a hatalmas nyereséget, amit nekem ez a történet már eddig is hozott, és vélhetően még ezután is fog.

De megí­rni mégis.

*

Meg nehéz is tudni, hogy egy történet, mint Gestalt, valójában hol kezdődik.

Lehet, hogy ez valójában kicsit mindig esetleges. Mindenesetre elég nehéz egyáltalán elgondolni valamit, aminek nincs – előzménye.

Legyen úgy, hogy négy nappal ezelőtt a feleségem, í­rd és mond általános főszerelmem és isteni tettestársam, a Verus, valahogy olyan feltűnően rosszkedvű volt. Beszólt nekem apróságok miatt, és félelmek gyötörték, és elégedetlen volt, és nyűgös és… aztán délutánra kibökte,hogy igazából az van, hogy ő kivett a könyvtárból egy könyvet, a Saul fia történetéről, és abban olvasott valamit, amit lehet, hogy nem kellett volna. Én emlékeztettem, hogy én pont az vagyok, aki mindent a világon inkább tudna, mint nem tudna, úgyhogy belekezdett.

Egyik nap Auswitzban egy tizenötéves lány a gázkamrát túlélte. A Sonderesek egy magyar zsidó orvost hí­vtak oda, ő í­rta meg a történetet később (Nyiszli Miklós) . Amikor a gáz elindult, a lány valahogy egy nedves sarokba esett, és egy másik ember nedves haja is az arca elé esett, és a ciklon bét a ví­z semegesí­ti. A gyengén mozgó testről levették a hullákat, és a orvosi szobába vitték. Az orvos adott neki egy-két injekciót, magához tért. Nagyon ki volt borulva, nem beszélt. A Sonderesek, ki tudja honnan, meleg húslevest hoztak neki, amit megevett, és erőre kapva elmondta a nevét, meg hogy honnan hozták ide a családjával együtt. Ekkorra érkezett meg a krematóriumot felügyelő SS-tiszt. Miután megértette, mi  helyzet, ezt mondta: erre nincs megoldás, itt senki nem maradhat életben. Az előtérbe terelte a lányt, és tarkón lőtte.

Aztán valamivel később a facebookon jött az értesí­tés, hogy Budapesten egy menekülteket fogadó ideiglenes szállás egyik emelete kiégett, 70 ember, 70 menekült maradt szállás nélkül. Segí­tséget kértek.

Megosztottam a bejegyzést. Próbáltam továbbkattintani, de nem ment.

Vannak ezek a pszichózisközeli pillanatok, ami olyan, mintha az emberben az istenség szólalna meg, miközben csőlátás és furcsa audtí­v zavarok is előfordulhatnak.

“Ha most még én sem telefonálok”, jutott lassan és kimérten az eszembe, “akkor most ki?”

Telefonáltam. A Menedékesek adtak egy másik számot, hogy a baptista szeretetszolgálatnál keressem ezt és ezt. Kerestem. Megköszönte a jelentkezést, kicsit kérdezgetett, és mondta, hogy majd keresnek.

Tegnap este érkezett meg hozzánk egy ember és a fia.

Ez a férfi valahogy egy olyan bácsi, bár gyaní­tom, hogy fiatalabb nálam (közben kiderült, négy évvel fiatalabb). 140 centi, kicsit pocakos, kicsit ősz, teherbí­ró. Nincs közös nyelvünk, bár egyszerű témákban érti kicsit a magyart. Láthatóan semmiben sem akar a terhünkre lenni, most épp nekiállt főzni a fiára és magára. Hozott két krumplit meg egy hagymát, és teljes főzőfelszerelést. Szerencsére a fiú tud magyarul, ügyesen fordí­t az apjának. í­llí­tása szerint kilencéves, bár a menedékesek szerint csak hét. Látszik rajta , hogy önhibáján kí­vül hirtelen fel kellett nőnie.

Vera ugyan tettemet nemeslelkűnek, ugyanakkor elhamarkodottnak érezte. Mi bérlakásban élünk, és nem szóltunk a tulajdonosnak. Vajon mit szól ehhez ő?

Felhí­vtam. Elég regényes módon kerültünk mi ide (az egy másik sztori), és nem vadidegen: jó sok évvel ezelőtt egy hosszabb önismereti csoporton együtt voltak Verával. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt, éreztem, hogy kicsit formálisba vált, és gondolkodási időt kért.

Negyed órával később visszahí­vott, és elmondta, hogy szerinte köztünk van valami mély, világnézeti eltérés, amiről ő szí­vesen beszélgetne is akár, de az persze nem telefontéma, ellenben értsem meg, hogy az ő külföldi zsidó rokonai most éppen az arabok által kialakí­tott helyzet miatt kényszerülnek elköltözni, és talán az ő nagybátyja, aki szintén külföldön él, és akinek ez valójában a lakása, sem örülne neki, ha megtudná, hogy a lakásába afgán muszlimok költöztek. Én őszintén bocsánatot kértem a kész helyzetért, biztosí­tottam róla, hogy a szempontjait tökéletesen megértem, és rákérdeztem, hogy konkrétan mi legyen akkor. Mert hogy természetesen teljesen oké az is, ha ő azt mondja, hogy menjenek el, én ennek a következményeit kész vagyok viselni, de mondja meg. Azt mondta, azt szeretné, ha tényleg csak két hétig maradnának, de persze ha nincs más megoldás és három hét lesz belőle, az még belefér.

í–t perccel később még visszahí­vott, hogy azt is szeretné, hogy ne kapjanak kulcsot és ne hagyjuk őket egyedül a lakásban.

Felhí­vtam a lányt a Menedéktől, megértő volt, vette az adást. Amikor többedszerre is hálálkodni kezdett, már annyira kényelmetlenül éreztem magam tőle, hogy megkértem, a hálálkodást tekintsük befejezettnek, mi rendes emberek vagyunk, í­gy ez természetes dolog, és ha sokmindenkinek nem az, az az ő dolguk. Megkönnyebbülve nevetgéltünk egyet és elbúcsúztunk.

A mi családjaink sajnos elzárkóztak attól, hogy a 24-i és a 26-i karácsonyi ebédekre magunkkal vigyük újdonsült lakótársainkat. Persze könnyen lehet, hogy ők nem is akarnának jönni. Nem egész huszonnégy óra alatt is jelentős mennyiségű giccses romantikus előí­télet hámlott le rólam. Nem kizárt, de nem is lehet elvárás, hogy itt most örök barátságok szövődjenek, lehet, hogy elmeséljük majd egymásnak valahogy az életünket, de most inkább úgy fest, hogy nem lesz ilyen. Nem fogadják el az ennivalónkat (csak a fiú a cukorkát Lizától). í–reg barátom, aki ráadásul az utóbbi években vallásos izraelita identitást épí­tett, vállalta a két bébiszittelést, és izgatottan telefonálgatni kezdett. Amikor visszahí­vott, hogy webcí­met meg telefonszámot kérjen, ránéztem a Menedék oldalára, és láttam, hogy mindenkit sikerült elhelyezni. Rosszfej a magyar, önző, félős, és nem valami barátságos többnyire, de azért a helyzet annyira nem rossz.

Közben az afgán kisfiú és a mi hétéves Lizánk nagy játszótársak lettek. Drónoztak, tűzfiú és ví­zlányoztak, most videókameráznak együtt.

A levesből kaptunk kóstolót: a krumpli és a hagyma mellé még kí­naileves-tészta került, hagymás paprikás alapon főzte meg. Magyaros, krumplistészta-leves. Ví­g íœnnepet.

Frissí­tés: minthogy Liza és új barátja délután versenyt köhögtek és torokfájásra panaszkodtak, kakukkfüves inhalálást javasoltam, amit elfogadtak. A két gyerek együtt inhalált.

 

 

 

 

 

 

 

Lehet tippelni, melyik az afgán fiú. melyik a magyar lány.  ( :

**************************************************************

*********************** ENGLISH HERE ***********************

**************************************************************

Write it so it is not in order to harvest the otherwise actually quite well-deserved approval and respect.

Write it so it is not me giving a bit of a lesson and talking down to those tho whom this is just a little bit too steep.

Write it so I don’t forget to mention the tremendous benefit that this story has already had in my life, and I expect it to keep doing so.

But to write it, anyway.
*
It is also difficult to know where a story, as a Gestalt, really begins.

Perhaps it is always somewhat arbitrary. At any rate, it is quite hard to even try to get your head around anything that doesn’t actually have – preceedings.

Let me start by recalling that four days ago my wive, that is to say my general main love and my divine accomplice, Verus, was somehow in a really foul mood, quite clearly. She was rude to me about little things and she was filled with dread and she was dissatisfied and kind of petulant… and then in the afternoon she suddenly said that in actual fact when she had gone to the library with the kids she also got a book for herself, a book about the making ot Saul’s Son, in which she had then read something she perhaps shouldn’t have. And I reminded her that I was actually exactly the guy who would prefer to know anything the world rather than not, so she started off.

One day in Auswitz, a 15-year-old girl survived the gas chamber. The Sonders brought a Hungarian Jewish doctor, who wrote the story down in his book later (Miklós Nyiszli). When the gas was introduced, the girl somehow fell in a damp corner, and the wet hair of another person fell on her face, and water neutralises Cyclone B to some extent. The corpses were taken off the weakly moving body and she was taken to a medical room. The doctor gave her a few shots, and she came to herself. She was obviously badly shaken and refused to speak. The Sonders, god knows from where, got her some meat broth. She ate that, and as she felt better she told them her name and the name of the town where she had been brought from with her entire family. By that time, the SS Officer in charge of the crematorium arrived. When he understood what had happened, he said: there is no solution for this, nobody may survive here. She walked to girl to the antechamber and shot her in the head.

And then a little later there was on Facebook this post, about a “temporary accommodation” facility for refugees burning down, and 70 people, 70 refugees losing the roof over their heads. They were asking for help.

I shared to post. I tried to click on something else, but I couldn’t.

There are these weird moments quite close to psychosis, which are like the voice divine speaking in us, while there is this weird tunnel vision and weird auditive distortions occur.

“If even I don’t phone this number now”, I thought to myself slowly and articulating clearly, “then who will?”

I made the phonecall. The People at this organisation Shelter gave me another phone number, on which I talked to someone from the Baptist Charity Organisation. He was happy to hear from me, asked a few questions, then said they’d be in touch.

A man and his son arrived to come live with us last night.

The man is like an uncle, although I suspect he is younger than me (edit: he is 4 years younger). He’s 140 cms tall, with a little pot-belly, greying around the edges, obviously durable. We have no language in common, although he can follow some very simple Hungarian. It is very clear that he wished to avoid being an imposition as much as possible, just now he has started cooking for his son and himself. He brought two potatoes and an onion to the kitchen, and a full set of kooking utensils and implements. Luckily, the boy speaks quite good Hungarian, and he translates well for his dad. He claims he’s nine, though the women at shelter said he was 7. He’s the kind of kid you can see suddenly had to mature to near adulthood through no fault of his own.

Vera thought my actions had been well meant but rash. We live in a rented flat, and we have not told the owner. What does he say?

I called him. The way we ended up where we live now is another fascinating story, anyway, the landlord’s not a stanger, some years ago he had been on a course with Vera. When I told him what had happened he clearly switched to a somewhat more formal mode of speech, then asked for time to consider.

He called me back fifteen minutes later and told me he felt there were some deep differences in world-view and values between us, which he would be glad to have a chat about in person, though not on the phone, but on the other hand he wished me to understand that some relatives of his living in another country had just had to move because of the unwholesome situation that the arabs had caused where they lived, and perhaps his uncle, who is the actual owner of the flat and whom he really only represents towards us, who also lives abroad, would not be necessarily very happy to learn that some muslims from Afghanistan had moved into his flat. So I honestly sought his forgiveness and acknowledged the error of my ways in full, and I assured him that I fully understood his perspectives, and asked what he felt would be the correct action to take to proceed now. Because, naturally, I was fully okay with having to call the refugee-helpers again and asked them to find another place for this father-son duo, I was ready to take the consequences of that on board, but he should call it. So he said he’d like them to really only stay for two weeks, but of course if for an unavoidable reason that ends of being three weeks, that’s still alright. But not more.

Five minutes later he called back to say he would also like us to understand that we were not to give any keys to our visitors, and that we should never leave them alone in the flat.

I called the girl from Shelter, she was understanding, she followed what I was saying. When she started saying thanks for the nth time, it made me feel so awkward, I just asked her to let’s consider the giving thanks part to be done, we are decent people, and this is a natural thing, and if it’s not natural to many people, that’s up to them. So the mood ligthened, we laughed a little together and said goodbye.

Sadly, both our families rejected the notion or receiving our new cohabitants at the two different Christmas dinners on the 24th and the 26th. Although, quite probably, they would not accept the invitation anyway. In less than 24 hours, I have lost a number of veneers made of romantic, silly and kitchy prejudices. It is not out of the question, but it is not actually a requirement of our time together that we forge eternal friendships, and while it is possible that we will tell each other our life stories, the way it looks right now, it’s more likely that will not happen. They do not accept our food (although the boy accepted candy from Liza). My old friend, who has in recent years built himself something of an identity as an observant of Judaism, , has agreed to babysit on both occasions, and started phoning people excitedly to find accommodation for more of the victims of the fire. When he called me back to get a website address or a phone number I looked at the Facebook page of Shelter and I saw that they had already managed to find temporary places for everyone. So, though to some extent it is true that Hungarians are arseholes and generally selfish, fearful and not very friendly mostly, the situation is not as bad as it may seem.

In the meantime, the afghani little boy and our seven-year-old Liza became great playmates. They played with Liza’s drone, then played watergirl-fireboy on the computer, right now, they are playing with the video camera.

We got a taste of the soup: along with the potatoes and the onion, there was some Chinese noodles from a packet of soup in it, cooked after frying up the onions and the potatoes in oil, adding some paprika. It was really a possible Hungarian dish, potato-and-pasta soup. Have a Happy Holiday.

Update: as Liza and her new friend had on ongoing coughing competition all afternoon, and complained of sore throats, I suggested inhaling the vapours of a strong thyme tea, which they accepted. They did it together.

So which is the Hungarian girl and which the Afghani boy? ( :

This morning, around sunrise, I took the dogs for a walk. I took my camera. I ended up taking mostly pictures of birds: starlings, wild geese, gulls, ducks, a heron.

And on the way back, as I was walking up Sport Street, I suddenly met a piece of obsolete telecommunications equipment:

Got a new turntable!
This was playing: