A hozzámesélésről / On Confabulation

Handshadow
Mostanában többször is elgondolkodtam azon, hogy hajlamosak vagyunk a történeteinkből tömör, gyönyörködtető egészeket formálni, ahelyett, hogy balszerencse és körülmények és szándékos tettek és szerencsés véletlenek keverékeként tartanánk őket számon.

Mi, emberek, szeretjük, ha egy történetnek rendes eleje, érdekes közepe és frappáns vége van.

Vajon mi lehet a haszna ennek az eléggé általánosnak tűnő hajlamnak?

Itt van például ez az eset:

Néhány hete egy barátom húszéves lánya írt, hogy már megint beszólt neki az a két fickó, akik rendszeresen adományokat gyűjtenek annak az állomásnak az aluljárójában, ahol ő munkába menet át szokott szállni a vonatról a buszra. Amikor odajöttek hozzá, megállt, és amikor arra kérték, vegyen tőlük eszmei áron egy papír könyvjelzőt, azt válaszolta, hogy épp nincs nála készpénz, de visszafelé, délután, majd hoz. Erre káromkodva lehordták, majd rákiabáltak, hogy húzzon el. Mire a metróba leért, sírva fakadt, és elmondta a biztonsági őrnek, hogy mi történt. Az őr is megszidta, hogy minek vesz ilyen komolyan egy ilyen semmiséget, aztán panaszkodni kezdett, hogy ő bezzeg mennyi ellenséges megjegyzést kap minden nap.

A lány azt kérdezte tőlem, hogy szerintem mit kezdjen ezzel. Azt is elmondta, hogy mindenki, akivel eddig beszélt erről, őt hibáztatta, nem kellett volna megállnia, ki kellett volna kerülnie ezeket az alakokat – de ő nem tartja igazságos dolognak, hogy egyáltalán ne álljon szóba senkivel, aki kér valamit, csak azért, mert lehetnek köztük undok figurák. A rendőrséget nem javasoltam, de azt mondtam, megpróbálok beszélni velük.

Pár nappal később onnan mentem valahová vonattal, úgyhogy magammal vittem a kutyámat, Alexot, aki elég nagy, és körülnéztem, nem látom-e meg az adománygyűjtőket. Az egyik ott volt.

Most elég szívesen kihagynám azt a részt, hogy amikor megláttam, és azt is, hogy jóval magasabb is meg nehezebb is mint én, de inkább olyan biztonságiőrös mint kövér, eléggé megijedtem, és arra gondoltam, talán mégis inkább kihagyom ezt az egészet. Felhívtam a lányt, kicsit reméltem, hogy azt mondja, nem ő az, de a személyleírásom alapján felismerte. Akkor kellett vennem több mély levegőt, hogy megnyugodjak, kicsit el is szédültem tőle. Magabiztos fellépése volt, eléggé kilógott a beteg gyerekek megsegítésére gyűjtő önkéntes szerepéből.

Odamentem hozzá.

Idegesen oldalra nézve kérdezte, biztos nem fogja-e megharapni a kutyám.

Most szívesen írnám, hogy azt válaszoltam, “csak ha akarom”. Később is gondoltam rá, bárcsak ezt mondtam volna, de igazából csak azt mondtam, hogy nem.

Még egyszer és még egyszer megkérdezte, úgyhogy biztosítottam róla, hogy a kutyám egészen biztosan nem fogja megharapni őt.

Végül eléggé biztonságban érezte magát, hogy eladjon nekem egy könyvjelzőt.

Kértem, hogy mutassa meg az adománygyűjtő igazolványát, viszonylag hitelesnek tűnő papírt mutatott, fényképpel, pecséttel, meg az alapítvány nevével.

Akkor megkérdeztem, hogy mondhatok-e még valamit.

Határozottan meglepődött és felélénkült, majd azt mondta, persze.

Úgy hallottam, mondtam, hogy elég agresszív azokkal, akik nem adnak.

De hát nem volt velem agresszív, válaszolta.

De én adtam pénzt, mondtam erre.

Van egy másik fickó is, az volt, mondta ő.

Akitől hallottam erről, mondtam erre, az úgy mesélte, hogy ketten nyomultak rá, az egyikük pont olyan volt, mint ő.

Erre elismerte, hogy előfordul ilyesmi, aztán kihúzta magát, és azt kérdezte, egyébként is, mi közöm nekem ehhez.

Csak meg szeretném kérni, hogy ne csinálja ezt többet, mondtam.

Jó, nem csinálja, mondta ő.

Eljöttünk.

Az ijedt-izgatott pörgés jó tíz percig tartott. Kicsit megfájdult a hasam, és nagyon szomjas lettem. Az elégedettséget, hogy ez egész jól sikerült, később kezdtem érezni.

Ami eddig volt, azt még másnap leírtam. Egy része már most, négy vagy öt héttel később is idegen. Hogy miért akartam volna, ha csak úgy célozgatva is, megfenyegetni azt az embert a kutyámmal? Úgy vélem, az ijedtség gyorsabban fakul a büszkeségnél.

Még amikor hazaértem, felhívtam az alapítványt is.

A nő, aki felvette, elég furán beszélt. “Az Ez-és-ez Alapítvány vagyok”, így vette fel. Elmondtam neki, mit hallottam arról, mi folyik az állomáson. Védekező hangnemben válaszolta erre, hogy ilyent eddig soha senki nem jelentett be neki, mire én, hogy hát én viszont pont most pont ezt teszem, és hogy szeretném, ha utánanézne. Azt mondta, megteszi. Én meg, hogy majd visszahívom. De aztán nem hívtam, kiment a fejemből.

Hát ennyi. Tehettem volna többet, tehettem volna kevesebbet. Azóta ilyen zaklatásról nem jutott el hozzám hír.

De teljesen biztos vagyok benne, hogy máshogyan emlékeznék most, és még máshogyabban később, ha nem írtam volna le gyorsan, ami történt.

Akkor most ártottam magamnak ezzel, használtam magamnak, vagy egyik se? Énformáló élményeim közül hány lenne más, és mennyire, ha rögtön leírtam volna őket?

Azt hiszem, nem lehet tudni. De talán arra jó ez, hogy emlékeztessem magam rá, hogy az identitásomnak sokkal nagyobb része röptében épülő és átépülő illúzió, mint amennyit ebből általában praktikus beismerni.

*****************
***  ENGLISH ***
*****************

Lately I’ve been thinking about that urge to organise our stories into solid, pleasing wholes instead of haphazard heaps of bad luck and circumstance and deliberate action and serendipity all mixed together.

Us humans, we like a story that has a decent beginning, an interesting middle and a fitting ending.

I wonder about the utility of that trait, which seems to be universal.

Here’s a case in point:

A few weeks ago the twenty-year-old daughter of a friend messaged me to say she had been harassed once again by two people who regularly collect donations in the subway at the station where she changes onto a bus on her way to work. When they approached her, she stopped, and they asked her to buy a bookmark, but when she told them she didn’t have any cash and added that she would bring some in the afternoon, on her way back, they made some nasty remarks and then told her to fuck off. By the time she reached the underground platform she was crying, and told a security guard about what had happened. The guard lectured her about taking it so seriously and complained about the remarks that he gets all day, every day.

She asked me what she should do. She also told me that everyone she had previously talked about this had told her it was her fault, she shouldn’t have stopped, she should have given those characters a wide berth – but she felt it would not be fair not to stop to talk to anyone who was asking for something in the street just because some of those people may be mean. I recommended against getting the police involved, and said I would try to talk to them.

A few days later I was taking a train from that station, so I took my rather big dog, Alex, with me, and looked for the charity workers. I saw one of them.

At this point I am rather tempted to gloss over the fact that when I saw him, and saw that he was much taller and heavier than me, more in a thuggy than in an obese way, I got quite scared and thought about just not approaching him after all. I called the girl and although I was hoping she’d say no, she confirmed my description. I had to take several deep breaths to calm down, which made me light-headed. He had a confident bearing and frankly he looked out of place asking people for donations for sick children.

I went up to him.

He asked me with a nervous glance if my dog was not going to bite him.

I said no, he would not.

I am tempted to say I said “only if I want him to”. Later I wished I had said that, but I didn’t, I just said no.

So he asked again and again I assured him that my dog was very definitely not going to bite him.

He finally felt safe enough to sell me a bookmark.

I asked to see his authorisation. He presented a fairly legit-looking thing with his photo, a stamp, the name of a charity.

I asked him if I could just tell him one more thing.

He was clearly surprised, he perked up as he said yes.

I told him I had heard that they were being quite aggressive to people who do not donate.

He told me he had not been aggressive with me.

I said I had given him money.

He said there was another guy, it had been him.

I said the person I heard this from had been intimidated by two people, one of them fitting his description.

He admitted that he sometimes does this and began to work his steam up, asking me what business I had getting involved with this.

I said I just wanted to ask him politely to stop doing it.

He said he would.

We left.

My scared-excited rush lasted for a good ten minutes. I felt slightly sick in the stomach, and very thirsty. Satisfaction at a job reasonably well done swelled up after.

This much I wrote down the next day. Some of it already seems strange, four or five weeks later. Like why would I wish to threaten the man with the dog, if only obliquely? I think the scare is fading faster than the pride.

Also, when I got home, I rang the charity.

The woman who answered sounded a little strange. She picked up the phone and said “I am the so-and-so foundation.” I told her about what I had heard was going on at the station. Defensive, she told me nobody had reported this before, so I said I was doing just that and asked her to look into it. She promised to do so. I said I would ring back. Then I didn’t, it slipped my mind.

So there it is. Could have done more, could have done less. I have not heard about any more harassment since.

But I’m quite certain I would remember it differently now, and even more differently later, had I not written it down the next day.

Have I done myself a disservice or a service, or neither? How many of my formative memories would be different if I had taken the trouble to write them down after they happened?

I think there is no way to know. But perhaps doing this is useful for reminding myself that much more of my identity is illusory, built and rebuilt on the fly, than is practical to admit.

This entry was posted in english, magyar, Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *