A lépcső alatti gyrososhoz mentem, hogy még a vonatom előtt egyek valamit. Ott azt láttam, hogy egy ázsiai férfi tört magyarsággal Jézusról prédikál. Mögötte egy nagy hordozható asztalon sok étel és ital (félliteres ásványvizek, és két nagy, elektromos lábos, lezárva, eldobható tányérok, kanalak). A mutatványt 20-30 jobbára igen csórónak tűnö, részben talán hajléktalan ember hallgatta, de a szemüket majd mindannyian az ételre szegezték. Éhesnek tűntek. Nagyon megharagudtam rájuk. A gyrosos csaj ki volt borulva, azt mondta, már nem bírja hallgatni, nagyon hosszan csinálják. Leültem, hogy megegyem a kajámat, közben nagyon dühített ez a helyzet, és azon gondolkodtam, mit lehetne csinálni. Végül így sikerült – nem vagyok vele maximálisan elégedett, de azért nem rossz. A lépcsőházi fantáziám az, hogy oda kéne szervezni valamilyen kajaosztó szervezetet, mondjuk a Budapest Bike Maffiát, hogy érkezzenek meg sok kajával és azt osszák szét bármiféle feltétel nélkül az ott álldogálók között.
Az első fickó, aki be akarta védeni őket, azzal érvelt, hogy 31 éve osztják az ételt. Én a helyükben nem lennék büszke arra, és inkább titkolnám, hogy 31 éve próbálom egy rossz kutyaidomár módszereivel kereszténységre szorítani embertársaimat.
zone of dangerous curves
“Kereszténységre szorítani embertársaimat.” – ebben a mondatban minden benne van, a tünet és a kórok is. Olyan, mint “embert faragni” a gyerekből, “férfivá válni” a katonaság révén, “igaz hazafivá lenni” a háború által, és hasonlók. A szorítás, a faragás, a harc, bármiféle kis vagy nagyobbacska erőszak – ezeknek semmi közük nem kéne legyen ahhoz, hogy jó emberré váljunk.