Asszem rájöttem, hogy mi a megvilágosodás.
Mármint hogy mit jelent ezoterikus bullshit nélkül, mert abban sajnos nem hiszek, csak legföljebb mint szórakoztatóipari termékben.
Az ember önmagát az őt érő hatásokból és a genetikai alapanyagból építi fel.
Ez a megtermékenyülés pillanatában elkezdődik.
Amióta világ a világ, az embert érő hatások jelentős része kellemetlen stresszor (szokták mondani, “trauma” – de szerintem ez félrevezető, ezek közül a durvábbakra lehet mondani, de van egy csomó kicsi is, ami egyenként nem trauma, sorozatban mégis programoz, kondicionál).
Mire az ember kialakul, és megjelenik az elvárás, hogy álljon meg a saját lábán, már rengeteg ilyen dolgot magába épített, még olyanok is vannak, amiket kimondottan szándékosan tolnak rá mások, meg hatalmas a szerepe a szociális helyzetnek, beágyazottságnak.
A mélyben mindenkiben (legalábbis a nagy többségben) ott van a jól működő (adaptív, változásra képes, sérülékeny, nyitott, érdeklődő sőt kíváncsi, emberbarát, játszani szerető) ember ideáltípusa, mert az bizonyos mértékig a génjeinkbe íródott, másrészt meg a legszélsőségesebben szar esetek kivételével az anyaméhben töltött szakasz is erősíti.
A megvilágosodás meg az, amikor valamilyen szerencsés, többé vagy kevésbé tudatosan előidézett esemény, élmény hatására az ember ezt a részét sikeresen felhangosítja: úgymond engedi a legjobb potenciális énjét úgy zengeni, hogy arról a különféle évek alatt lerakódott tompítókat leveszi. És akkor még simán tévedhet, meg elbaszhat dolgokat, de aránylag könnyen meg is bocsájtja magának, mert alapvetően akkor is tisztában van vele, hogy élni jó, embernek lenni az egyik legjobb parti amit eddig ezen a bolygón kifundáltak, és továbbmegy. Aztán van olyan (de még mennyire), hogy a megszokott, magamba és a környezetembe is belevésett kényszerpályák újra elhatalmasodnak, de ha egyszer már ez a hirtelen váltásos élmény megvolt, főleg ha többször is sikerül, akkor már nem tud olyan nyomasztó lenni a szarság, mint előtte. És talán el lehet jutni oda is, hogy egyre többet időzzünk a kinyílt-kibontott állapotban. íšgy gondolom, kb. erre való minden, amit szokásosan “önismereti munkának” nevezünk, és aminek egyáltalán bármi értelme van.
És van itt egy nagy buktató is:
Ha az ember ilyen ezo programozás vagy egyéb privát szocprobléma hatására félreértelmezi ezt a valós helyzetet, és azt képzeli, hogy valami istenivel egyesülve tökéletessé változott – és nem csak annyi történt, hogy egy szerencsés mozdulattal sikerült a ráterített és magára húzott rengeteg nehéz, büdös és egyáltalán eléggé elítélhető ámde elégtelenül higiénikus takarók egy jelentős részét ledobnia magáról, akkor jönnek a nagy pofáraesések, a guru-betegség, a kitartott önkéntes mérvadóskodás, meg a többi ilyenek.
Aho.
nagyon jó ez!
Arany vagy!!!