Három hete ért véget a tizenkéthetes, heti három órás zárt encounter-csoport, ahová csütörtök esténként jártam. Azt hittem, hosszabban fog gyakran eszembe jutni, hiányozni, de úgy néz ki, egyrészt az életem kitölti a rendelkezésére álló teret, másrészt ez a tizenkét alkalom lekerekedett, egészlegessé és zárttá vált, nem hagyott maga után feszültséget vagy nyitott kérdéseket. Csütörtökönként azért egyelőre gondolok rá.
A zárt encounter-csoport, az olyan, hogy elhatározzuk, hogy kik, hol, hányan, milyen időkeretben fogjuk együtt tölteni az időnket. Van egy (vagy több) facilitátor, a mi esetünkben egybeesett a szervezővel, aki talán leginkább abban különbözik csak a résztvevőktől, hogy már sokszor csinált ilyent. Nyitott csoportokon többször is volt olyan élményem, hogy nem derült ki, és nem is volt fontos, hogy ki a facilitátor (kik a facilitátorok) – meg olyan is, ahol nagyon is téma lett, hogy ki az, hogy miért ő az, hogy mit csinál és hogy mit kellene csinálnia. Mindenesetre az encounter csoportnak nincs tematikája: olyan lesz, amilyenné a tagjai teszik.
A háromórás beszélgetések alatt bejártuk a szokásos területeket, ahol az örömök és a fájdalmak lenni szoktak: szóba került a gyerekkor, a gyerekkori család, az iskola, a munka, a párkapcsolatok, barátok és ellenségek, felnőttkori család, saját gyerekek, egészség és betegségek, találkozások, elválások, nyereségek és veszteségek. Mindenki elmondott magáról olyan történeteket, amiket addig, amíg akár sokadik alkalmon nem hallottam őket, álmomban se feltételeztem volna róluk. És egyre jobban sikerült megmutatni, kifejezni azokat az érzéseket is, amelyek ezekhez a történetekhez a mindenkori jelenben kötődnek. Gyakran mélyen érintett, amit hallottam, és volt, hogy nem volt könnyű végigmondani, amit mondtam, mégis, a biztonságérzetem bár hullámozva, lassanként, de végig fokozódott.
Itt van valahol, ami nekem ebben a lényeg: az az ismétlődő élmény, hogy közel kerülök, bevonódok nehéz, vagy nehezen megfogható érzetekbe, érzésekbe, történetekbe – másokéba és a magaméba – és megtapasztalom, hogy az érzelmi elsodródással, elközönyösödéssel, kényszerű kimeneküléssel vagy elárasztó ellenségességgel fenyegető helyzeteket is meg lehet nyugodtan és lassan közelíteni, és hogy ez a türelmes időzés, és emellett magának a feszültségnek a kommunikációja enyhíti a feszültséget. Ez felszabadító.
Az utolsó előtti héten fejembe vettem, hogy ajándékot szeretnék adni a többieknek. Fura volt arra gondolni, hogy a január óta tartó csütörtököknek, amikre egész napos rituálét építettem fel (reggel testtudatosság-óra, kora délután termálfürdő, este csoport) egyszercsak abbamaradnak. Szoktam köveket festeni, ez jutott eszembe most is. A hétfői dunaparti sétán ki is válogattam hét formás kavicsot, de aztán halogatni kezdtem a festést. Lehet, el akartam odázni a végét? Szerdán még arra gondoltam, hát jó, lehet, hogy akkor ez a terv most nem valósul meg, elvégre nem várja el tőlem rajtam kívül senki… de csütörtök reggel napkelte előtt felébredtem, és elkezdtem festeni a köveket.
Nem készültem el indulásig, úgyhogy becsomagoltam őket és elraktam az akrilfilceket is. Aznap a reggeli kezelés után nem fürdőbe, hanem látogatóba mentem… beszélgetés közben sikerült befejezni a hét követ. Még bőven volt időm, amikor Zuglóból elindultam Buda felé. Útközben megláttam egy művészellátót, vettem egy kis doboz lakkot meg egy ecsetet, és a szeles Széna-téren ülve lelakkoztam a kavicsaimat. Három orosz kisgyerek hosszan áldogált mellettem, nézegetve, hogy mit csinálok, mielőtt az anyjuk visszakiabált nekik, hogy menjenek már.
Bennem közben nőni kezdett a feszültség. Hogy mit is akarok én ezzel. Lehet, hogy ez valami feltűnősködés nálam? Már megint produkálom magam, a lehető legérdekesebb akarok lenni? Odaadjam őket egyáltalán? Ha igen, mikor?
Közben tologattam a hét, már megszáradt követ a padon, és azt próbálgattam, melyik kié. Volt, amelyikről rögtön nyilvánvaló volt, hogy kihez tartozik, az utolsó hármat nehezebb lett elosztani. Nem az lett volna rendes, kérdezte számonkérő hangon túlmozgásos belső cenzorom, ha már eleve az egyes ajándékozandókra gondolva festetted volna őket? Aztán megállapodott a konstelláció, elcsomagoltam a kavicsokat, és felmentem a csoportba. Lámpaláz volt a leginkább, amit éreztem, és elég hamar, miután viccelődve megbeszéltük, hogy majd fogunk arról beszélni, visszatekintve, hogy kinek milyen volt a csoport, de azt még egy kicsit később, előrukkoltam a dologgal. Meglepődést és örömet láttam a többiek arcán, a feszültségem alábbhagyott. Aztán még beszélgettünk két és fél órát, és elbúcsúztunk egymástól.
Nem nyugszik ez a kritikus persze. Utána is eszembe jutott, hogy vajon tényleg örültek-e neki, vagy, kedves és udvarias emberek, jó képet vágtak egy szentimentális, öregedő különc mutatványához – de azért erre már nem volt túl nehéz azt mondani magamnak, hogy jaj, hagyjál már… akárhogy is, örülök, hogy keresztülmentem ezen. És az egész tizenkét héten is.
//
I recently attended a weekly closed encounter group on Thursday evenings. The last three-hour session was three weeks ago. I thought I would think of it and miss it more often, but it seems that my life fills up the available space with fluid grace, and also those twelve meetings have become a complete whole without leaving any tension or open questions behind. So far, I do think back each Thursday.
A closed encounter group is about a group of people deciding and committing to being together at a particular place for a particular amount of time on a specific number of occasions. There is a facilitator (there could be more) who in our case was also the organiser, whose main difference from the other participants is mostly that they have done this a lot already. In open groups, I have had several experiences where the question of who the facilitator (or facilitators) were in the group wasn’t even raised – at other times, the questions of who it was, why they were it, what they were doing and what they should be doing became hot topics. In any case, encounter groups have no thematics: they become what the members make of them.
In the three-hour conversations, we visited all the territories where joys and pains reside: we talked about childhood, childhood families, school, work, relationships, friends and enemies, adult families, our own kids, health and illness, encounters and partings, gains and losses. I heard stories from each and every member that I would never have guessed, not even when they revealed them towards the end of the series of meetings. And we were increasingly also able to express the feelings associated with those stories in the present. I was often deeply moved by what I heard, and sometimes it was difficult to complete what I was saying, but although in stops and starts, my sense of safety kept increasing slowly to the end.
That’s roughly the essence of the thing for me: the recurring experience of getting close to, becoming involved with sensations, feelings and stories that are difficult, or difficult to grasp – whether those of others or my own – and noticing that even situations that threaten emotional overwhelm, defensive indifference, compulsive flight or inundating hostility can be approached calmly and slowly, and that devoting time to this patiently, and communicating the tensions that arise eases the tension. That is liberating.
During the last but one session I had the notion that I wanted to give gifts to the others. It was strange to think that the Thursdays I had had since January, and which had engendered a full-day ritual for me (body-awareness session in the morning, a thermal bath in the early afternoon, and then the encounter group in the evening) would suddenly be over. I often paint on stones, so it was my go-to idea. On a walk by the Danube on Monday I collected seven shapely pebbles, but then I started putting the painting off till later. Was I perhaps trying to delay the ending of the group? On Wednesday I thought alright, so maybe this plan would not come to pass, after all, nobody expects it of me other than myself… but on Thursday I woke before sunrise and started painting the pebbles.
I didn’t finish by the time I had to leave, so I packed the stones along with my acrylic pens. That day, I didn’t go to the baths from the morning session, but visited someone instead. While we were talking, I finished the patterns on the seven stones. I had plenty of time when I left for the encounter location. On the way, I spotted an arts supply store and bought a small tub of varnish and a brush, then sat down in a windy square near the place and varnished my pebbles. Three small Russian kids stopped and watched me for a long while, puzzled, until their mum shouted for them to come along.
I began to feel a tension build in me. What did I want with this? Was it some kind of attention-seeking? Was I showing off, trying to be as interesting as possible? Should I even give them the stones? If so, when?
While thinking those thoughts, I was pushing the seven pebbles around on the bench, trying to figure out which one belongs to which member of the group. Some were immediately obvious, but the last three were more difficult to allocate. My hyperactive internal censor adopted an accusatory tone to ask me if it wouldn’t have been better to paint each stone thinking of a particular person. Then I reached a stable constellation, packed up the pebbles again and went up to the group. It was a kind of stage fright that I felt, and quite early on, after we jokingly agreed to talk about how the group as a whole had been for each of us, but not just yet, a little later, I came out with the thing. I saw surprise and pleasure in the others’ faces, and my tension subsided. Then we talked for another two and a half hours, and said our goodbyes.
Of course the critic has not given up. Since then, at times it has still occurred to me to wonder if they had really been pleased, or whether, as kind and polite people, they were just indulgent with the antics of a sentimental, aging eccentric – but at that point it wasn’t all that hard to tell myself to pack it in. Anyhow, I am glad I went through this. And the whole twelve weeks, too.