Category: Uncategorized

Lejöttem a Facebookról. Dolgozom épp, és feltűnő, hogy milyen gyakran, milyen rutinszerűen, milyen öntudatlanul fordí­tom a fejem a második képernyő felé, hogy ránézzek. De nincs ott. Fura. Mint egy amputáció.

***

I’ve come off Facebook. I am working right now, and it is quite conspicuous how frequently, how routinely, how unconsciously I turn my head towards the second screen to check on it. But it’s not there. Weird. Like an amputation.

O1G

Mit mond ez? És kinek mondja?

Egymásnak mondjuk, mondogatjuk, felszabadultan, hogy ha már az ország anyagi és szellemi értelemben is romokban hever, ha már ledarálva a sajtó, az oktatás, az egészség, a kultúra, akkor legalább ezt mondhassuk? Hogy 1 G?

Hogy ő 1 minden áron megtermékenyí­teni törekvő kis sejt volna, a szokásoshoz képest csak feleannyi örökí­tőanyaggal, de nagy, csapkodó farokkal? Ha O 1 G, ki a P(etesejt)? Tán csak nem Lévai Anikó? Vagy maga a Magyarország?

Vagy inkább dacosan mondjuk, neki magának, a királynak, meg azoknak, akik vele együtt G-k, akik az ő G-ségének a haszonélvezői? Hogy “Tudjuk ám rólatok, látjuk jól!”?

Miért érdekes egyáltalán, hogy O 1 G-e? Attól, hogy G, lehetne egész jó miniszterelnök? Valószí­nűleg. Attól, hogy nem G, még lehetne egész szar miniszterelnök? Szintén valószí­nűleg.

Miért abból lesz sikeres jelmondat, ami a rendszert szimbolikusan megtestesí­tő személyről azt közli, hogy becstelen, aljas, gonosz ember?

Hacsak nem azért, mert ő – mi?

A tükröződésünk, a rosszabbik énünk, a legrosszabb, de még épp lehetséges kimenetelünk, aki mondjuk nem lettünk, de igazából nem tudnánk pontosan megmondani, ebben mekkora szerepet játszott a mi morális kiválóságunk és mekkorát a szerencse?

*

Gondolkodtam, mi volt a legnagyobb geciség életemben, amit elkövettem. Meg hogy hogyan éreztem magam közben.

Arra jutottam, hogy az, amikor legidősebb gyerekeim születése után a saját sérüléseim még olyan mértékben lefoglaltak, hogy rendszeresen pattintottam le magamról a gyerekeimet úgy, hogy azt hazudtam, halaszthatatlan dolgom van – pedig nem volt.

És közben sajnáltam magamat. A körülmények áldozatának, egy túlhajszolt, jobb sorsra érdemes családapának láttam magam, aki néha igazán megérdemli, hogy békénhagyják, és hát máshogy nem hagyják, csak ha azt mondja, hogy…

Szóval nem éreztem, hogy geci vagyok.

Később, mondjuk 17 évvel később, amikor a 20-éves fiam mesélt arról, amikor egy intim beszélgetésben előjött neki, hogy ő akkor, háromévesen, amikor az í­róasztalom mellett állva rángatta a pulóverem ujját, én meg kiabáltam, hogy hagyjon már békén dolgozni és keresse már meg az anyját, a picsába már, hogy ő akkor tudta, hogy hazudok neki – na akkor éreztem, utólag, hogy geci voltam.

Hogy lehet ez Orbánnal? A legfurább az benne nekem, hogy nem tudom magam a helyébe beleképzelni. Lehet, hogy azért, mert neki igazából már nincs is helye? Hogy ő a leghajléktalanabb ember ebben az országban, még ha arannyal-gyémánttal is van az ő hajléktalansága kibélelve?

A fene tudja.

Szerintem nem az az érdekes, hogy ő milyen, hanem hogy mi mit akarunk. Tőle, persze, egyrészt, de másrészt meg – úgy egyáltalán.

************
ENGLISH
************

O1G. This is the virally popular new slogan of the Hungarian grass-roots opposition movement. It stands for “Orbán 1 geci”, which, literally, means “Orbán is a sperm” – but the meaning is something like “Orbán is a cunt”.

What is that slogan saying? And who is it speaking to?

Are we saying it to each other, liberated, free to say at least that much, as, after all, the country is in ruins both materially and spiritually, and the press, education, healthcare and culture are all blown to pieces? O is a C?

Are we saying that he is in fact a single little cell with half the usual genetic material, but with a large, vigorous tail? If O is a Sperm, who is the Ovum? His wife, Anikó Lévai? Unlikely. Or Hungary itself?

Or are we saying it defiantly, to king Viktor himself, and those who are cunts alongside him, the beneficiaries of his grand cuntiness? Are we saying “We know full well, we can see you, you know!”?

Why is it even interesting if Orbán is a cunt or not? Could he be quite a good prime minister despite being a cunt? Quite probably. And could he be a godawful prime minister despite not being a cunt? Also quite probably.

Why is it that the most successful slogan of this resistance, the one that manages to go viral, is a proposition about the person who symbolically embodies Hungary’s entire political and economic system, to the effect that he is a dishonest, mean, evil person?

The one possible reason I can think of is that he is – us.

Our reflection, our lesser self, our worst but still just barely possible outcome, the one we perhaps have not become, but we wouldn’t like to say exactly what role our moral excellence played in that eventuality – and what role did luck?

I thought about the time in my life when I was the worst cunt I have ever been. And how I felt while I was doing it.

I settled on the years after the birth of my oldest kids, when my own unresolved issues still held me in such a lock that I regularly pushed the kids away from myself with the lie that I had something immediate and utterly necessary to attend to – when I didn’t.

What I felt was terrible self-pity. I felt I was a victim of circumstances, an overworked fledgling pater familias truly deserving of a better fate, who could, after all, lay claim to a bit of peace and quiet now and then, couldn’t he… and the only way to make that happen, sadly, was to lie, and claim that…

I was entirely unaware that I was being a cunt.

Later, say 16 years later, when my 20-year-old son told me about an intimate conversation in which he suddenly remembered being three years old, and standing by my desk, pulling on my sleeve, hearing me shout that he should leave me alone because I was working, and ordering him rudely to go and find his mother, for fuck’s sake, and he remembered, quite clearly, knowing that I was lying to him – at that time, as I say, much later, I felt that I had been a cunt.

So how could it be with Orbán? For me, the strangest thing about him is that I find it impossible to imagine myself being in his place. Could it be that this is because he doesn’t really have a place anymore? Is he perhaps the most homeless person in this country, even if his homelessness is lined with diamonds and gold?

Well, I have no idea, really.

But I think the truly interesting question is not the one about what Orbán is like. It is the one about what we want.

From him, of course, first of all, but also – in general.

 

 

+*+*+*+*+*+*+*+*+*+*+
ALATTA  MAGYARUL
+*+*+*+*+*+*+*+*+*+*+

– Merry Christmas, and make sure you get some rest, will you!

– We’ll be resting all right, for a bit, maybe, but life is calling!

– Well, if life is calling, you must go. And then there are those times when it doesn’t call. It’s the worst thing in the world perhaps.

– Yes. I think that is depression, when life is not calling. But I trust that I have gone beyond that now, that I will not be in that predicament again.

– There is that level. You learn to notice when life isn’t calling you, and you get a move on yourself. You learn that when you find yourself in a place where life is not calling you, it’s high time to move along. Don’t stay therem not even a minute, get marching right away.

– I guess you’re right.

*

Of course later on, professional that I am, I polished it up a little more. Aiming for exactitude, I would say that depression is when one does not hear the call of life (it has become my conviction somehow that life is always calling), and despairs. And getting over depression is when one learns that, instead of despairing, it is better to clean the ears, move the head about, and to move away from that place with poor acoustics.

*

But what, then, is mania?

In the human individual, when it is created, the instinct to engage with the world is overwhelmingly strong. The call of life rings out in the voice of angelic trumpets and there is no question about it, I am already following the call.

Often it happens that at that precise point,
I get punched in the nose.
Stabbed in the stomach.
Abandoned.
Betrayed.
Hurt.
Tortured.
Tormented.
Considered less than nothing.
Ridiculed.
Misunderstood.
Subjected to indignation,
decried a sinner,
placed in a salt well,
killed,
shoved bit by bit
in the direction of death.

If that becomes chronic, and there isn’t anybody there who understands what is happening, if there is nobody available to show this, to plead for and receive solace from, the ability to answer the call of life is compromised. Eventually, the call itself grows quiet, recedes to the depths, becomes unnoticed, as if it weren’t there at all (of course it is there until the very moment of death, although it may wither away to a tiny, thin, fragile little red thread).

But then on the other hand…

life is the strongest thing there is.

And when that baneful, curled up, inward-turning, self-reproaching, cold and necrotic and silent and constricted way of being finally brings me to the very edge of what I can take, the call of life breaks through the long-built prison walls, and I respond with extasy and exhilaration, vibrating with joy as I notice that I can still hear that horn, that I am still able to cry out my answer and to follow.

That’s the beginning of mania.

Only turning away from life for an extended period weakens and sickens the musculature of life.

Joy slowly turns into compulsion,
a drivenness,
and the wounds from whose pain
I turned away in the first place
begin to hurt,
with all the pain
I had chosen
not to feel
before.

This is like twisting a knife
that a wound has healed around,
twisting it hard,
maybe many years later.

The personality creaks and buckles under the stress,
and the human begins to want to fall apart.

And the manic person needs
input,
input,
input:

experiences,
information,
objects,
whatever,
more
and more
and more.

Because after a period of disengagement,
if I wish to re-engage with the world,
I need to orient myself:

I need to know
what the world
is like.

People get a little reckless in this vortex.

With the exception of very rare lucky instances, this is the time of sedation. Of narcosis, of forgetting, of the drop of saliva stretching from the edge of the lower lip, the repetitive movement, the soft, sickly warmth of the asylum. Faintly, it smells of urine.

Like it happened to my dad, many times over. He’ll be 80 in April, and he has given up entirely, long ago. There isn’t much I wouldn’t give to see him shine just once more, no matter how crazy, how sickly his light would be, but there is very little chance of that.

 

That’s not something he has done to himself.

 

Others did this to him. The mania is his, but the sedation is ours.

 

To be honest, I would not protest if we were to do this somehow differently from now on.

*

An old man fond of tall tales once related that in India there is a social class, a part of the middle class, who can presently avail themselves of the services of the both old-style witch-doctors and modern medicine, as they see fit. If, in one of those families, a young person in their early twenties goes mental, not sleeping, talking strange all the time, throwing out truly bizarre ideas to improve the world, a great deal depends on where the family seek help.

If they turn to the village witchdoctor, this is the advice they get:

Call the entire family, all the relatives, all the friends, and hold a week-long festival in honour of this young person.

Celebrate them:
there should always be someone to listen to them with rapt attention,
praise them,
bask in their beauty,
feast,
drink,
be merry.

Within 3 or 4 days, the patient will calm down, have a good, long, healthy sleep, and return to their normal life. Although it is quite possible that they will make some major adjustments to it, the excessive spinning will abate, and it will not return. If it should, after a number of years, the treatment is to be repeated. There’s never need for a third occasion.

 

And then that happens.

 

But if they go see a psychiatrist, they will receive this advice: sadly, the child suffers from bipolar disorder.

We will now sedate him,
put him to sleep for a few days,
and that will relax him.

Sadly, it is an incurable disease,
but,
luckily,
its symptoms can be kept in check.

They will have to take medication for the rest of their lives,
and they should be kept under vigilant observation,
because, unfortunately, it may often happen that
they will forget that they are ill,
stop taking the medicine
and become
dangerous to self
and society
again.

And then that happens.

+*+*+*+*+*+*
MAGYARUL
+*+*+*+*+*+*

– Ví­g ünnepet, aztán pihenjetek is!

– Pihenünk, pihenünk, de hát ha hí­v az élet!

– Hát ha hí­v, akkor menni kell. Aztán meg van olyan is, hogy nem hí­v. Nincs is talán annál rosszabb dolog a világon.

– Igen, azt hiszem, az a depresszió, amikor az élet nem hí­v. De abban reménykedem, hogy már ezen túljutottam, hogy ez már többet nem lesz.

– Van egy olyan szint. Az ember észreveszi, amikor nem hí­vja az élet, és továbbmegy magától. Már tudja, hogy olyan helyen, ahol az élet nem hí­v, egy percig sem szabad maradni, onnan tovább kell indulni azonnal.

– Igen, í­gy lehet valahogy.

*

Később persze, szakmai ártalom, cizelláltam. A pontosság igényével úgy mondanám, a depresszió az, amikor az ember nem hallja az élet hí­vását (mert hát meggyőződésemmé vált, hogy az mindig hí­v), és ettől kétségbeesik. És a depresszió meghaladása az, amikor az ember megtanul kétségbeesés helyett fület mosni, a fejét forgatni, a rossz akusztikájú helyzetből elmozdulni inkább.

*

De mi akkor a mánia?

Az emberben, amikor keletkezik, a világhoz való kapcsolódásra az igény igen erős. Az élet hí­vása angyali kürtök zengő hangjával szólí­t, és nem is kérdés, hogy megyek.

Van úgy, hogy ilyenkor az orromra ütnek.
Hasba szúrnak.
Elhagynak.
Elárulnak.
Bántanak.
Kí­noznak.
Gyötörnek.
Semmibe vesznek.
Kinevetnek.
Kicsúfolnak.
Nem értenek.
Méltatlankodnak rajtam,
bűnösnek mondanak,
sós kútba tesznek,
kerék alá tesznek,
ölnek,
halál felé taszigálnak.

Ha ez tartós, és senki sem érti, hogy ez történik,
ha nincs kinek megmutatni,
ha nincs kitől vigasztalást kérni
és kapni,
az élet hí­vására való válaszolás képessége meggyengül,
majd a hí­vás is elhalkul,
a mélybe húzódik,
észrevétlenné válik,
mintha már nem is lenne

(persze éppen a halál pillanatáig van, akármilyen reszketeg, finom kis vörös fonállá húzódik is össze).

De hát közben meg
az élet a legerősebb dolog a világon.

És amikor a rosszra-számí­tó,
begörbí­tett hátú,
befelé forduló,
önmarcangoló,
hideg
és üszkös
és néma,
összeszorí­tott lét
már a viselhetetlenség határára sodorja az embert,
az élet hí­vása áttöri a felépí­tett börtönfalakat,
és az ember ujjongva válaszol,
repesve fedezi fel,
hogy még mindig hallja a kürt szavát,
és hogy még mindig képes
visszakiáltani
és megindulni.

így kezdődik a mánia.

Csak hát az élettől való tartós elfordulás az élő izomzatot sorvasztja, betegí­ti.

Az öröm lassan kényszerességbe, hajtottságba fordul,
és a sebek, amiknek a fájdalmától eddig elfordultam,
hogy ne érezzem őket,
fájni kezdenek,
de nagyon.

Sebbe belenőtt kés megforgatása ez, évekkel később akár.

A személyiség recseg, ropog, széjjel akar az ember jönni.

És a mániás személynek input, input, input kell: élmények, információ, tárgyak, bármi, még, még és még. Hiszen ha egy ideje már nem kapcsolódtam a világhoz és most megint kapcsolódni szeretnék, akkor orientálódnom kell: tudnom kell, hogy milyen a világ. Ez olyan örvényt vet, amibe könnyű belecsavarodni.

Kevés, különösen szerencsés esettől eltekintve ilyenkor szokott jönni a szedálás.

Az altatás,
a felejtés,
az ajak széléről elcsöppenő nyál,
a repetití­v mozgások,
a puha meleg
elmegyógy
intézet.

Enyhe húgyszaga van.

Mint például az apámnak, sokszor. í­prilisban lesz 80, és már rég feladta. Sokért nem adnám, ha még egyszer láthatnám akármilyen beteg fénnyel, de ragyogni, de erre már alig van esély.

És ezt nem ő csinálta magával, ezt mások tették vele.

A mániáig az övé, a szedálástól a miénk.

Igazából nem lenne ellenemre, ha ezt inkább ezentúl máshogy csinálnánk.

*

Azt mesélte egy nagyotmondó öreg, hogy Indiában van egy olyan réteg, középosztály, ahol a családok még a régi varázslókat meg a modern orvostudományt is igénybe szokták venni. Ha egy ilyen családban egy huszonpáréves fiatalra rájön a dilihopp, nem alszik, egyfolytában beszél, de furcsákat ám, és bizarr ötletei vannak a világ rendbetételére, sok múlik azon, hogy a család kihez fordul segí­tségért.

Ha a falusi csodadoktorhoz fordulnak, ezt a tanácsot kapják:

hí­vják össze az egész rokonságot,
az összes barátot,
rendezzenek több napos sátoros ünnepet,
és ott ezt a meglódult fiatalembert ünnepeljék:

mindig legyen valaki,
akihez beszélhet,
dicsérjék,
gyönyörködjenek benne,
egyenek,
igyanak,
legyenek ví­gan.

3-4 napon belül a beteg megnyugszik,
alszik egy nagyot,
és visszatér az egészséges életéhez –
nem kizárt, hogy néhány komolyabbat igazí­t is rajta,
de a túlpörgés elmúlik,
és nem jön vissza többet.

Ha több év múlva mégis visszajönne,
meg kell ismételni a kezelést.

Harmadik alkalomra már soha nincs szükség.

És ilyenkor ez történik.

Ha viszont a család pszichiáterhez fordul, ezt a tanácsot kapja:

a gyerek sajnos
bipoláris zavarban
szenved.

Most pár napig
szedáljuk,
altatjuk,
attól meg fog
nyugodni.

Ez a betegség
gyógyí­thatatlan,
de a tünetei kezelhetőek.

Ezentúl egész életében
gyógyszert kell szednie
és óvatos megfigyelés
alatt kell tartani,

mert sajnos előfordulhat,
akár többször, akár sokszor is,
hogy elfelejti, hogy beteg,
a gyógyszert nem szedi be,
és megint önveszélyes
állapotba kerül.

És ilyenkor meg ez történik.

+X+X+X+X+X+X+
ENGLISH BELOW
+X+X+X+X+X+X+

Ma reggel történt:

Manu (3 és fél éves, magában dödörögve a hátsó ülésen): szépkislány, szépkislány, szépkislány…

Én (elöl, autóvezetés közben): kicsoda, Manu?

Manu: Hát én!

Én: Hát tényleg szép kislány vagy, de szerintem nem ez a legfontosabb tulajdonságod, ugye?

Manu: Hát nem.

Én: Szerinted melyik a legfontosabb tulajdonságod, Manu?

Manu (gondolkodik): Családban lenni.

Én: Családban lenni, ez a legfontosabb tulajdonságod?

Manu: Igen, ez.

*

Ezt rögtön megjegyeztem. Gondoltam, majd í­rok róla, de aztán nem volt idő meg alkalom í­rni róla, csak most, este jutok hozzá. Közben gondoltam erről (meg másról) mindenfélét.

A Manuval folytatott beszélgetésünkről például az jutott eszembe, hogy mintha Evolúció Anya, miután az emberből rendkí­vüli találékonysággal alkalmazkodó lényt faragott, és kiderült, hogy már a törzsi kultúrák is képesek mélyen emberellenes fordulatokat venni és rémes szenvedéseket kötelezővé tenni, nem is beszélve az elvevő civilizáció rettentő bűneiről (erről l. Daniel Quinn, Ishmael, vagy B története) , úgy kezdett volna korrigálni (azaz nagy átlagban több gyerekük szokott lenni azoknak a családoknak, ahol ez a módi), hogy a gyerekeket egyre ügyesebbé tette-teszi a szülők életre nevelésében.

Valójában, ha oda tudunk figyelni, ha iskolaérettek vagyunk, a kisgyerekek fáradhatatlanul taní­tanak minket.

A gyerek, ha gubancmentesen jön a világra — amire nem túl nagy az esély, mert az egészségügyi intézményrendszer a szülés fiziológiás, természetes folyamatába lépten-nyomon beleavatkozik, sőt az egész kultúra se arra van belőve, hogy a szülés egy tök természetes, bár sorsfordí­tó dolog, aminek van némi kockázata is, hanem… hát tudjuk — szóval, ha a gyerek képességeinektöbbé-kevésbé teljes birtokában érkezik közénk, a frissen szülővé lett felmenőinek az alakí­tását azonnal megkezdi. De sok gyerek már születés közben (sőt, gyakran korábban is, persze) olyan pofonokat kap az élettől, hogy már el se meri kezdeni a szülei emberré faragását. Azok viszont, akik lelkileg egészben kerülnek ki a darálóból, azonnal elkezdik a taní­tást. Ha a szülő képes odafigyelni, az újszülött megtaní­tja a saját gondozására. Ha nem, akkor konfliktusok, elakadások alakulnak ki. Ha a szülőnek az élet áramába való visszatérí­tése problémásnak mutatkozik, a gyerek általában elakad annál a konfliktusnál, ahol a szülő keményfejűsége a lecke megértését egyszerűen ellehetetlení­ti, és ismétli, ismétli, ismétli a tananyagot… hát í­gy megy ez.

A yekána apa, Jean Liedloff könyvében (Az elveszett boldogság nyomában, — a kontinuum fogalma), aki feltalálta a járókát, épí­tett is egyet bambuszból, és beletette a kiscsákót, az meg bömbölni kezdett, de kegyetlenül. Az apja kivette, és a járókát szétszedte és elhasználta valami másra: “Ja, hogy ezt te nem szereted?? Akkor rossz ötlet volt!”.

Később az jutott eszembe, érdekes lenne egy olyan csoportozási módszertan, hogy két egyenrangú facilitátor vezeti, és időnként hangsúlyosan és deklaráltan fontos dolgokban nem értenek egyet, és ezt meg is mutatják…

És aztán rájöttem, hogy van ilyen csoport, úgy hí­vják, család…

*

Felvette velem a kapcsolatot a Kí­gyó Testvériség, és a következő öt jótanácsot ajánlotta a figyelmembe, mint egy eljövendő adaptí­v éthosz alapjait:

1. Légy kedves!  – – Alapállásod legyen a jóindulatú elfogadás. Ne legyél semmi jónak az elrontója. Legyél figyelmes, és akarj jót embertársaidnak. Helyezd át életed ökonómiájának egy részét, minél nagyobb részét, ajándékgazdaságba, vagy törzsi jellegű együttműködésekbe! Ne a dolgok, hanem az emberek értékét nézd elsősorban!
2. Takarí­ts fel magad után! — Vállald a tetteidért a felelősséget, ha elrontasz valamit, rendezd el, kártalaní­ts, tudd, és fogadd el, hogy időnként hibázol, és készülj úgy, hogy a hibáidat lehetőleg jóvá tudd tenni. Ez a szabály gyerekekre nem vonatkozik: taní­tása 1-2 éves korban elkezdődhet, de lassan tanulók huszonévesek már, mire teljesen elsajátí­tják. Ha ennél is tovább tart, az valamiféle elakadást jelez.
3. Add tovább a jót! — Osztozz az ennivalón is, persze, de főleg add tovább a hasznos ismereteket, oszd meg az innovatí­v ötleteket. Zenélj, rajzolj, fess, alkoss. szí­nházazz! De add tovább, oszd meg az élettapasztalatodat, a bölcsességedet is. Megvan a felszí­nes csevegésnek is a maga bája, ráadásul kódolt kommunikáció is lehet, de azért a mély, értő beszélgetésnek nincs párja. Érints meg másokat: köszönj öleléssel, ha hagyják, masszí­rozz, táncolj, stb. 😀
4. Találd meg a családodat! — Ha rögtön oda születtél, remek. És majdnem minden esetben érdemes a vér szerinti családdal is rendezni a viszonyokat (ez persze jelentheti azt is, hogy sikerül kialakí­tani valamiféle értelmes együttműködést, meg azt is, hogy nem, és védekezni kell), de már a páviánok is van, hogy csapatot váltanak: keresd meg azt a társaságot, azt a közösséget, amelyikben otthon érzed magad.
5. Körültekintően keresd a bajt! — Az ember potenciálisan antifragile (“törékenytelen” – azaz “olyan rendszer/ágens, aminek/akinek a stressz, a sokk, a kiszámí­thatatlanság, a zaj, a hibák, támadások és kudarcok hatására nő a kapacitása, az ellenállóképessége és robosztussága). Tehát a bajt érdemes keresni, mert tanulni, fejlődni lehet tőle. De érdemes ezt megfontoltan, körültekintően, tudatosan és összerendezetten csinálni. Erről mesélnek a hí­res utolsó mondatok.

íšgy hallottam, hamarosan lesz tagfelvétel.

X+X+X+X+X+X+X+
SAME IN ENGLISH
X+X+X+X+X+X+X+

It happened this morning:

“Manu (3 and a half, blathering quietly to herself in her car seat in the rear): beautiful girl, beautiful girl, beautiful girl…

Me (driving): Who, Manu?

Manu: Me, dummy.

Me: Well, you are a beautiful girl, but I don’t think that’s the most important thing about you, your most important property.

Manu: No, it ain’t.

Me: And What do you think, Manu, what is your most important property?

Manu: Being in a family.

Me: Being in a family, is that the most important thing about you then?

Manu: Yes.”

*

I noted this right away. I thought I’d write about it, but then there was no time or occasion to write, and I only get to it now, the evening of the same day. In the meantime, I’ve been thinking.

My conversation with Manu gave me the idea that for some time now, Mother Nature, aka. Evolution, after making man into this most ridiculously creative, adaptible creature, and seeing that even tribal cultures can take profoundly inhuman turns and make a lot of unnecessary suffering compulsory, not to mention the terrible sins of the taker civilizations (for more on that, see Daniel Quinn’s Ishmael of The Story of B) has been correcting our course by making children more skillful at educating their parents (i.e. that by and large, families in which the parents learn from the children tend to have more kids, or “higher survival value” kids).

In truth, if we are mature enough, if we can only pay attention, our small children teach us tirelessly.

Children, when born without major complications (of which there is actually little chance, as in most places the healthcare establishment keeps interfering with the physiological, natural course of birth, and indeed the entire culture isn’t geared to consider birth to be a completely natural, though fateful kind of event, attended by some unavoidable risk, but rather… well we know about that) so, if a child arrives among us in more or less full possession of its faculties, it begins to shape its forebears, fresh into parenthood straight away.

But life deals many children such terrible punches during birth (and in many cases also way before then) that they are not even able to start the great work of turning their DNA-donors (or whoever takes them on) into parents. Those, on the other hand, who get out of the grinder pretty much intact begin teaching right away. If the parent is able to pay attention, the newborn will teach them to take care of it. If they aren’t, conflicts and blockages result. If the realignment of the parents with the flow of life proves problematic, the child usually gets caught up at the conflict where the hard-headedness of the parent simply precludes understanding of the lesson, and keeps repeating, repeating, repeating the curriculum… that’s just how it goes.

In Jean Liedloff’s book (The Continuum Concept), the Yekana father invents the playpen when there is a deep hole in the middle of the village to keep some wild pigs captive, and he’s worried about his three-year-old falling in. He builds the thing from bamboo and sticks the tyke in it, who starts screaming right away and does not stop. So the dad picks him up out of it, and took the pen apart, to use the sticks of bamboo for something else. “Oh, so you don’t like this?? It was a bad idea then!”

Later I thought it would be interesting to have a therapy group style led by two equally competent facilitators who would occasionally markedly disagree on clearly important things, and show their disagreement to the group.

Later I realised that such groups do exist. They are called families.

*

I have been contacted by the Snake Brotherhood, and they offered the following five pieces of advice as the foundation for a future, adaptive ethos:

Be kind!  – – Make good-natured acceptance your basic stance. Don’t be a spoiler of good things. Be attentive and wish your fellow humans well. Move a part of the economy of your life, as great a part as possible, to gift economies or tribal cooperation. Look first to the value of people, not things.

Clean up your mess! –Take responsibility for your actions! If you mess something up, sort it, compensate, know and accept that you will make mistakes, and be prepared to repair the consequences of your errors. This rule is not applicable to children: teaching it can be started as young as one or two years old, but slow learners may be in their twenties by the time they master it fully. If it takes longer, that indicates some sort of blockage.

Share the good! — Share the food, by all means, but also and primarily, pass on useful knowledge, share your innovative ideas. Play music, draw, paint, create, make theatre! And also pass on your experience, your wisdom. Idle chatter has its own appeal, and it can be code for some pretty deep and subtle communication, but deep and understanding conversation about what matters the most can’t be beat. Touch others: greet by hugging, if they let you, do massage, dance, etc. : D

Find your family! — If you were born right into it, great. And in almost all cases, it is best to resolve relationships with genetic familiy (which, of course, may mean estalbishing some sort of acceptable share modus operandi, or it may not,  and we may simply have to protect ourselves. But even among baboons, some move to different troupes: find the company, the community in which you feel at home.

Seek extremes with caution! — Humans are potentially antifragile, i.e. agents that increase in capability, resilience, or robustness as a result of stressors, shocks, volatility, noise, mistakes, faults, attacks, or failures.  This means that deliberately placing ourselves in harm’s way may be worthwhile as a learning and developmental experience. But it is best done cautiously, circumspectly, with consciousness and poise. That is the moral to be drawn from all the famous last words.

I heard they’ll have a membership drive soon.

This question has occurred to me.

What would happen to me if the most embarrassing thing I know about myself, or if there are several, then one of them, or all of them, somehow accidentally became public knowledge?

And that brought me to another question:

Couldn’t we use another #metoo movement of that sort? You know, I’m standing there somewhere, piece of cardboard in my hand, saying…

I have not spoken with my dad for months. He’s been doing fuck all in an old people’s home in the UK for years, and when I do ring him, he starts going on about how he feels terrible and is terribly scared of dying, though being alive is pretty tortuous as well, and he starts crying and slobbering and asking me to go to him immediately. But I cannot go there very often, because of finances and family, but I find him very difficult to listen to him on the phone, and he doesn’t stop… so I only ring him three or four times a year.

And that’s just an example, though it happens to be true.

Ez  kérdés jutott az eszembe:

Mi történne velem, ha a magamról számomra ismert legcikibb dolog, vagy mondjuk ha több is van, akkor az egyik, vagy mindegyik, valahogy véletlenül köztudottá válna?

Erről meg még egy:

Nem lenne jó egy ilyen metoo mozgalom is? Hogy ott állok, kezembe kartonpapí­r, és arra az van felí­rva, hogy…

Hónapok óta nem beszélek apámmal, aki egy öregotthonban tengeti a semmit évek óta Angliában, mert ha felhí­vom, öt percen belül sí­rni, óbégatni kezd, hogy ő rettenetesen fél a haláltól és azonnal menjek oda, de én nem tudok azonnal odamenni nagyon gyakran anyagi és családi okokból sem, viszont ezt nagyon nehezen bí­rom hallgatni, és nem hagyja abba… úgyhogy inkább csak évente háromszor-négyszer hí­vom fel.

Például. És lenne még pár.

Asszem rájöttem, hogy mi a megvilágosodás.

Mármint hogy mit jelent ezoterikus bullshit nélkül, mert abban sajnos nem hiszek, csak legföljebb mint szórakoztatóipari termékben.

Az ember önmagát az őt érő hatásokból és a genetikai alapanyagból épí­ti fel.

Ez a megtermékenyülés pillanatában elkezdődik.

Amióta világ a világ, az embert érő hatások jelentős része kellemetlen stresszor (szokták mondani, “trauma” – de szerintem ez félrevezető, ezek közül a durvábbakra lehet mondani, de van egy csomó kicsi is, ami egyenként nem trauma, sorozatban mégis programoz, kondicionál).

Mire az ember kialakul, és megjelenik az elvárás, hogy álljon meg a saját lábán, már rengeteg ilyen dolgot magába épí­tett, még olyanok is vannak, amiket kimondottan szándékosan tolnak rá mások, meg hatalmas a szerepe a szociális helyzetnek, beágyazottságnak.

A mélyben mindenkiben (legalábbis a nagy többségben) ott van a jól működő (adaptí­v, változásra képes, sérülékeny, nyitott, érdeklődő sőt kí­váncsi, emberbarát, játszani szerető) ember ideáltí­pusa, mert az bizonyos mértékig a génjeinkbe í­ródott, másrészt meg a legszélsőségesebben szar esetek kivételével az anyaméhben töltött szakasz is erősí­ti.

Amit nem szoktak mondani

A gyerekem sí­r.
A gyerekem sí­r, mert csalódott.
A gyerekem sí­r, mert csalódott, és ezt én okoztam.
A gyerekem sí­r, mert csalódott, és ezt én okoztam: nem azt csinálom, amit ő szeretne, hogy csináljak.

Évekig, évtizedekig elhúzódó, keserves, betegí­tő csapdakörök elkerülése múlik rajta, hogy tudatosí­tsuk:

ez,

önmagában,

nem patologikus helyzet.

Persze lehet az: ha sokszor van, ha mindig ez van, és ha engem annyira nem érdekel, vagy leginkább csak bosszant és menekülnék belőle, vagy úgy, hogy lenyomom, hogy meg se nyikkanjon, vagy úgy, hogy elhagyom, megvonom a figyelmemet – na akkor gáz van.

De önmagában ez a helyzet nem elkerülendő, nem megoldandó, nem orvoslandó, nem felszámolandó.

Ha az alapvetésből indulunk ki, akkor persze logikus…

Az alapvetés a következő: A gyerek – ember. Van tudata, vannak szükségletei, igényei, gondolatai, érzelmei, emlékei, tervei. Már í­gy születik – és akkor jár mindenki a legjobban, ha elfogadjuk a realitást, és í­gy is kezeljük, kezdettől fogva.

Persze csábí­tó a tárgyiasí­tás.

Ha a gyereket egyfajta kirí­vóan munkás, de hosszú távon pazar fejlemények lehetőségével kecsegtető háziállatnak tekintem, kevesebb befektetéssel úszhatom meg az egészet.

Csak hát olyan nehezen viselik.

Belerokkannak.

Belehalnak.

És élnek tovább.

De ha elfogadom, hogy az a közel életképtelen apró illető már rögtön egy ember, és ez jó esetben í­gy is marad, akkor már mindjárt azt is tudom, hogy az ember társas lény, egyezkedve él. Olyan nincs, hogy egy kupac ember úgy éljen együtt, hogy mindig mindenkinek minden kósza igénye kielégüljön. Ez egyszerűen logisztikailag lehetetlen, és egyébként teljesen szükségtelen is. És ha az alkalmazkodás, a folyamatosan társas, egyezkedésen alapuló, megvalósuló és meg nem valósuló tervek szövedékéből felépülő élet a normális, ha ez az adaptí­v, sőt világhódí­tóan sikeres életmód-stratégia, akkor az a legszerencsésebb megoldás, ha a kezdő, ám egészen megdöbbentően sokféle életforma megtanulására és elviselésére alkalmas emberkezdemény ebbe tanul bele.

Ha én nem bí­rom elviselni, ha ő csalódottságában sí­r, akkor nem fogom tudni megmutatni neki, hogy hogy kell ezt.

És ha nem bí­rom barátságosan, nyugodtan és keserűség, meg felgyülemlett sértettség vagy harag nélkül kifejezni, amikor az én igényem nem teljesül – akkor nem fogom tudni modellezni neki, hogy hogy érdemes ezt csinálni.

Ha úgy csinálok, mintha egy csalódott sí­rás körülbelül akkora katasztrófa lenne, mint egy kisebb rablótámadás, akkor nem tudom megtaní­tani arra, hogy mire jó a csalódottság.

A gyerek már elég hamar arra a következtetésre juthat, hogy úgy általában a heves érzelem, de főlegesen a heves és megterhelő/kellemetlen érzelem, az nem egy, a társas emlősök evolúciója során, több millió év alatt kialakult adaptí­v vonás, egy csodálatos képesség, ami úgy olajozza a társas interakció kiterjedt gépezeteit, mint semmi más – hanem egyszerűen egy haszontalan ám igen kellemetlen hülyeség, amit ki kell iktatnia az életéből: hiszen körülötte az idősebbek is mind erre törekednek, és hát… utánozás majomszokás.

Eddigre a szomatizáció vagy már rég elkezdődött, vagy nemsokára el fog.

Ezért én azt javaslom: gyakoroljuk ezt kisdedeinkkel. Legyünk benne a helyzetben. Érezzük át a kicsiny veszteség szomorúságát, de birkózzunk meg vele tüntetőleg – és együtt. Ha nagyon nem megy, menjünk ki az állatkertbe, és figyeljük a páviáncsaládot csak pár órát. Ismerek ilyeneket, akikkel jobbára í­gy voltunk – hát elég jó fejek. Kis szerencsével ki fognak minket is húzni a szarból.

******************
**** ENGLISH ***
******************

What they don’t usually tell you

My child is crying.
My child is crying, because she is disappointed.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this, because I am still not doing what she wants me to do.

The stakes are high: avoiding a huge maze of cruel, vicious traps that may hold us for many years or even decades may depend on our ability to be consciously aware of the fact that

this,

in itself,

is not a pathological situation.

Of course it can be. If it happens too often, if it always happens, if I’m not all that interested, if it’s just annoying more than anything else, if I just try to escape it any way that I can – either by applying pressure until she won’t make a sound, or by abandoning her, withdrawing my attention – well that’s fucked up.

But simply as described, that situation is not one to be avoided, not one to be resolved, or treated, or eliminated.

If we start from the bare essentials, of course, it is logical…

The bare essentials are as follows: The child is a human person. It is conscious, it has needs, requirements, sensations, thoughts, emotions, memories, plans. It is born that way – and the best outcome for all is achieved if we accept that reality, and treat the child like a human person, right from the get go.

Of course objectification is seductive.

If I treat the child as an extremely high-maintenance pet which, however, promises extravagantly positive results in the future, I can survive the whole venture with significantly less investment. But the poor things take it so hard.

They are crippled by it.

They are crushed.

And they keep on living.

But if I accept that the barely viable little creature there is already a human being, and that with a little luck, it will stay that way for a good long time, then I am also in a position to recall that humans are social primates: their lives are a constant haggle. They live negotiated lives. It simply does not happen that a bunch of people live together and all of their needs, even the most whimsical ones, are met at all times. On the one hand, that is a logistical impossibility, and on the other hand, it is also completely unnecessary. And if, accordingly, adaptation to a continuously social, negotiated existence, a life that is built on the scaffolding of plans realised and plans not realised, is the norm, the adaptive, indeed, world-conqueringly successful lifestyle strategy, then the most fortuitous solution is for the beginner, that fledgling human who is actually capable of learning and tolerating an astonishingly extreme variety of lifestyles, to be trained in just that.

But if I simply cannot stand it when she cries from disappointment, then I will not be able to show her how to make the most of it.

And if I am unable to express in a friendly, calm manner, without bitterness and accumulated resentment or anger, when one of my needs are unmet, when one of my plans falls through – then I will not be in a position to model for her how that sort of thing is worth doing.

And if I behave as if a bit of disappointed crying was approximately on par with a minor attack of robbers without anyone dead but a significant quantity of material loss, then I will not be able to teach the child the actual use of disappointment.

If the child has an overdeveloped facility of abstraction (such children do exist), then pretty early on it may form the conclusion that strong emotions in general, and particularly strong and difficult/unpleasant emotions, are not adaptive traits shaped by millions of years of social mammalian evolution, components of a wonderful capability that greases the far-reaching gears of social interaction like nothing else does – but rather, simply unnecessary, backward, stupid things that simply need to be eliminated from its life – after all, all the older humans around it are also trying to do just that, and, after all… monkey see, monkey do.

At that point, somatisation has either already started a while back or it soon will.

Therefore here is my suggestion: let us practise these situations with our little ones. Let’s abide in the situation. Let us resonate with the sadness of little losses, but let’s very demonstratively cope with them – and let’s do so together.

I could introduce you to a few young pretenders who were by and large treated that way – well they are pretty cool kinda people. With a little luck, they will even get us out of the shit creek we have somehow navigated a fair way into without an implement of propulsion.

A nap a teraszra erősen rásütött. Először csak mi ketten, aztán a kutya is kiódalgott, és a trambulinon elhevert. A farka tövén a tályog megint egy kicsivel nagyobb lett. A bélfertőzést már kiheverte, lassan esedékes lesz megint a műtétet az állatorvossal megbeszélni. Arra terelődött a szó, hogy talán mégis akkor már lekaphatnák a golyóit is, egy tájék. A kutyaviselkedés-tani előadáson, amin voltunk, három nő, három különböző kutyaiskola vezetője beszélt, az egyikük kitért azokra a gazdikra (többnyire férfiak, bár akadnak köztük nők is), akiknek problémát okoz az ivartalaní­tás – ilyen vagyok én is, pont – majd érvelt a műtét mellett. Elgondolkodtatott. A nap melegen sütött a teraszon és nekem az jutott eszembe, hogy megkérdezem a Tarot-kártyát erről a dologról.

Eldöntendő kérdést feltenni nem ajánlott, ezért először azt kérdeztem: mi lenne a következménye annak, milyen archetipikus vonal jellemezné azt a helyzetet, ha Alex golyóit eltávolí­tanánk. A művészetet húztam, a nagy arkánum 14. lapját. Úgy emlékszem, életemben először.

“Erők összekapcsolása, megvalósí­tás, pontos számí­táson alapuló cselekvés; a menekülés útja, gondosan végrehajtott bonyolult manőverek után eljön a siker.” – mondja a Kis remetei útmutató, és a képen baloldalt, alul, látszik is Alex, nyugodtan csemegézik egy arany tálból egy vörös főnixmadárral, a gazdasszony bőségesen ellátja őket minden jóval.

De mi várható, ha mégis inkább maradnak azok a termetes herék? Erre a kelyhek hármast húztam. A lap neve a Bőség Ura. “A szeretet ideája gyümölcsöt hoz. Az érzés, hogy engem valaki más szeret. Öröm és belső gyógyulás.” – szóval lehetnének kiskutyáink is, én í­gy értettem ezt. Én talán 8 éves voltam, amikor egy alom kiskutya születésének tanúja lehettem. Máig emlékszem az érzéseimre.

Aztán, ha már előttem a kártya, még gyorsan feltettem a szokásos kérdést: Ki vagyok én?

Botok ötös.

Küzdelem.

“Javasolt jós-jelentés: küzdelem annak tisztázásáért, hogy valójában mi a szándékom; akár a tevékenységek, tettek igen bosszantó megszakí­tása.”

Ez kicsit megijesztett. Gyorsan megint kérdeztem: És ki leszek?

A csillag. Már sokszor jött.

“Használd minden energiádat arra, hogy gondolataidat urald: égesd el a gondolataidat, mint főnix-madarat.
Remény, váratlan segí­tség, tisztánlátás, lehetőségek felismerése, szellemi bölcsesség – rossz oldalról téves döntések, álmodozás, csalódás.”

Itt megálltam. Másfél órával, sok konyhai munkával később még egyszer húztam. Ezúttal az itt és mostra kértem képet. Korongok kettes, változás.

Attól függetlenül, mit gondol az ember arról, hogy mi történik, amikor ezekkel a nagymúltú kártyákkal játszik, egy ilyen sor azért mégiscsak érdekes.

****************
*** ENGLISH ***
****************

The sun shone onto the terrace. First only us two, then the dog also sneaked out there and lay down on the kid’s trampoline. The abscess on the underside near the root of his tail had once more grown a little bigger. He had recovered from the gut infection, so it would soon be time to discuss the operation again with the vet. Then we started talking about maybe having his balls off, too, it’s roughly the same area. At the lecture on dog behaviour that we had attended, three women, the heads of three different dog schools spoke. One of them mentioned those dog-owners (mostly men, but some women also) for whom neutering their male dogs is a problem – I am certainly one of those – and she made some good arguments for having the operation. It had made me think. The sun was warm on the terrace and I thought maybe I could ask the Tarot cards about this one.

Asking yes-no questions is not recommended, so the first question I asked was this: what would be the consequence, what archetypal line best describes the situation that would result if we had Alex’s balls chopped off. I got no. 14 in the major arcana, Art. As far I as can remember, I drew this card for the first time in my life.

“Combination of forces, realization, action based on accurate calculation; the way of escape, success after elaborate manoeuvres.” – says the Instruction Booklet by the Hermit, and in the picture, bottom left, there’s Alex himself, calmly gorging himself on the contents of a golden bowl, sharing with a red phoenix bird, while the good housewife standing above them feeds them all manner of good things.

But what would happen if we left those sizable bollocks well alone? I drew the three of cups in reply to that question. The card is called the Lord of Abundance. “The idea of love has come to fruition. The feeling of being loved by somebody else. Joy and internal healing.” – so we could have a litter of puppies, too, is how I understood that. I was maybe 8 years old when I witnessed such a birth. To this day I remember my feelings.

Then, seeing as the cards were there before me, I asked one of my usual questions: Who am I?

The five of clubs.

Strife.

“Suggested divinatory elucidation: a struggle to set forth one’s intentions; maybe even an interruption in activities or doings, which is quite annoying.”

That scared me a little. I quickly asked another question: Who will I be?

The Star. I’ve drawn it many times.

“Use all thine energy to rule thy thought: burn up thy thought as the Phoenix.
Hope, unexpected help, clearness of vision, realization of possibilities, spiritual insight, with bad aspects, error of judgment, dreaminess, disappointment.”

I stopped there. An hour and a half and a great deal of kitchen work later, I drew another card. That time, I asked for an image to reflect the here and now. Two of disks. Change.
Regardless of what one thinks about what is actually going on when one plays with these long-used cards, such a sequence is somehow still interesting.