Category: Uncategorized

Meg még durva az is, ha í­gy belegondolok, ahogyan hosszú évekig minden új önmagamat sorban szépen leí­rtam, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej volt, utáltam a gyerekkori hányattatásokat, még egy rendes komoly traumát se bí­rtam összeszedni, csak ez a rengeteg erős-közepes csapás, hát milyen könyvet í­r í­gy belőlem majd a terapeutám, hát nem lesz bestseller-listás; és utáltam az iskolás magamat, a sorozatos reménytelen szerelmeket, megvetettem a pattanásos és egyre kövérebb kamaszt, aki ócska Tutti-Fruttikra élvezett és már közben is utálta benne magát sőt lehet, hogy már akkor is az volt igazából benne a legfontosabb? Kí­nos érzés volt rágondolni a faszira, aki egyetemre ment mert az ő családjában ez volt a szokás, hogy aztán végigszenvedje az egészet, minden egyes esszét és dolgozatot kegyetlen bűntudathempergések árán csikarjon ki magából, aztán talált egy megélhetést, ahol ezt aztán kedvére folytathatta… és gyűlöltem a csávót, aki ugyan megtalált magának egy medicint, ami segí­tett neki hosszú évekig életben, mondhatni magán belül maradni, de egyáltalán nem hallgatott rá, és í­gy végül már a medicin is elunta és feladta a dolgot, miközben ő meg módszeresen tönkretette a hosszú távon egyébként amúgy sem épp túl reményteli, mert hiányalapú házasságát még ha nem is egyedül… és szánalmasnak találtam az állí­tólag többszörösen is tehetséges művészféleséget, aki annyira szeret zenélni, hogy soha egy hangszeren nem tanult meg rendesen játszani, aki időnként álmodozik a könyvéről de soha nem í­rja, aki rajzolni meg festeni is szeret, csak hát jól mondták még a kisképzőben a felvételin, hogy nem rossz, csak kevés.

Volt persze kár kedvelhetőbb figura is, a suhanc, aki meglépett a néphadsereg elől és végül is talpra esett ott, bár kicsit azért eltört bele a lába… a csávó, aki apai tanácsra hallgatva a felvételi próba után összehányta ugyan az uszoda zuhanyozóját, de felvették úszómesternek, és ezzel nem csak az anyagi önállóság, de a boldogságos politoxikománia arany kapuja is feltárult… a többnyire erősen behomályosult szemű köpcös, aki körül, ha némiképp elhanyagolva is, de szabadságban és barátságosságban nevelt gyerekek tengődtek nem is olyan rosszul… csak velük meg az volt a baj, hogy szí­re-szóra, a legkisebb provokációra azonnal átadták a helyüket valamelyik seggfejnek, az ordí­tva átkozódó frusztrált önbebörtönzöttnek, a bármiféle énerőt önmagában felfedezni képtelen vesztesnek, vagy a csillogó szemű fantasztának, aki minden bokorban meglátta ugyan a boldogulás ösvényét, csak aztán valami fényes és csillogó dolog a figyelmét mindig elterelte és végül nem indult el.

Most, hogy a jelenben mintha sikerült volna tartósabban megágyaznom magamnak, ámulva figyelem, hogy ezek a bántalmazottaim, mint egy csomó viszonylag még egész jó állapotú zombi, körbeállnak, és lassú, már-már szertartásos lépésekkel közelednek hozzám, megállva minden egyes lépés után, hogy kérdezhessenek: Nem köpsz le? Nem fogsz a ruhámra okádni? Már nem vagyok neked undorí­tó? Megbocsátasz, tényleg? Maradhatok?

Még közelebb jöhetek?

Mintha közvetlenül a fejem fölött sütne egy szárnyas nap, csak állok, se a vigyorogás se a könnyfolyás nem leállí­tható, milyen szerencse, hogy pont nem is akarom, forgok a tengelyem körül, mindenféle szőrösebb és borotváltabb, dühös, félénk, ijedt és talán mégis most már kicsit reménykedő változatban nézegetem magam és azt mondogatom hogy persze, gyertek csak, gyertek.

*

And it’s also been pretty rough, come to think of it, how, for many long years, I kept writing off each new self as they arose: he’s an asshole, he’s an asshole, he was an asshole, too: I hated the vicissitudes of childhood, I couldn’t even get me a proper, massive trauma, best I could do was this sequence of medium-heavy wounds, I don’t know how my therapist is going to write a New York Times bestseller about my case; and I hated my schoolboy self, the regular series of loves unrequited, I despised the acne-ridden and increasingly chubby adolescent who obtained his pleasures using cheap soft-porn magazines and already hated himself in the process, indeed perhaps already back then that was the most important benefit? It was totally cringe to remember the guy who went to university because it had been customary in his family to do so, and then suffered through the whole thing, forcing himself to write every single essay at the cost of tremendous wallowings in bitter guilt – and then went and found himself a livelihood that allowed him to perfect this bizarre ritual even further… and I hated the geezer who had found a medicine alright, which helped him stay alive and within his boundaries for many long years, but he didn’t listen to it, so in the end even the medicine got bored and gave up, while he spent the time methodically destroying a marriage that, being a relationship based on neediness, had not been destined for longevity to begin with, although he wasn’t the only one working that destruction… and as for the reputedly multiply talented artsy guy who loves to play music so much that he never bothered to learn any instrument properly, who regularly fantasises about his book but never actually writes it, and who also likes to paint and to draw, but the teacher at the art school he once applied for had been correct when he said, it’s not bad but it’s not enough – well I simply found him sad.

Of course there were a few more likeable characters, such as the lad who ran away from the People’s Army and then landed more or less on his feet in the new place, though he did break his leg a little, and the youth who, at his dad’s advice, applied for a job at the swimming pool, and although after the test swim he did puke all over the showers, he was employed as a pool attendant, which opened the golden gates of both financial independence and blessed politoxicomania… the usually rather weedy-eyed, podgy character around whom somewhat neglected children were generally hanging out in an atmosphere of freedom and friendliness, having an okay time… only trouble with them, though, was that they would surrender their place at the drop of a hat, the slightest provocation, to one of the assholes, the screaming-cursing-frustrated self-imprisoner, the loser, unable to find any kind of strength or motivation within himself, or the shiny-eyed dreamer, who did find the path to happiness in most kinds of shrubbery but always got distracted by some sparkling trinket of an object and never actually got started.

Now it seems I have managed to lay myself a somewhat more durable bed in the present, I am amazed to see all these abused selves of mine, like a bunch of zombies still in relatively decent condition, surround me and walk towards me with slow, almost ceremonial steps. They stop after each pace to ask questions: Will you not spit in my face? Will you not vomit on my clothes? Do you no longer find me disgusting? Do you forgive me, but really? Can I stay?

Can I come even closer?

As if a winged sun were shining right above my head, I just stand, stopping either the goofy grin or the flowing tears an impossibility now, how lucky that I don’t actually want them to stop, and I turn slowly around my axis, checking myself out in various, hairier and shaven, angry, shy, frightened and perhaps now even a little hopeful versions, and I keep muttering, of course, do come, all of you, come.

fontos állomása volt
az önmagamhoz vezető
hosszú fáradtságos
tekervényes időnként
kifejezetten majdhogynem
monoton ciklikusnak
tűnő utamnak
mondhatni
sivatagi vándorlásomnak
(bár nekem több mint
ötven évbe telt
bizonyos értelemben
tart ma is nagyjából
megláttam már
az í­géret földjét
mondjuk távolról és
korántsem biztos
hogy amit láttam
az az volt
csak vajon
mózes leszek-e
vagy valaki más
aki még életében odaér?)
tehát a fontos állomás
amikor úgy alakult
lett körülöttem egy
új embercsoport
akikkel üdvözlésül
vagy búcsúzóul
bevezetődött í­gy
valahogy az ölelkezés
eleinte volt hogy nehéz
volt megcsinálni a kunsztot
főleg találkozásaink végén
úgy tűnt
próbáltam sandán kifigyelni
hogy rajtam kí­vül
de egyáltalán
de senkit nem feszélyez
a távozással járó huszonix ölelés
testi közelség saját
szájszagon elmerengés
nem-e a nyakába szuszogok éppen?
borostám nem szúr?
most már elengedhetem?
meg kell várni amí­g ő enged el?
sőt volt hogy direkt
feltűnő hirtelenséggel
összepakoltam hogy aztán
görcsös mosollyal integetve
hirtelen távozhatnékra hivatkozással
nem is teljesí­tettem a teljes pályát
de sokszor már akkor is egyszerűen
csak nagyon jólesett
egy idő után egyre gyakrabban történt meg
hogy már nem volt világos vagy fontos
hogy ki szakí­totta meg
amikor finom volt a másik légzésére figyelni
a magamé helyett egy picit
amikor az ölelni adatott vállból, hátból
tulajdonképpen az egész
emberből
érezni a kisugárzást
(bár nem ilyen spiri értelemben
hanem csak
a környezeténél melegebb test
infravörös sugárzással hőt ad le
ugyebár)
és végül mostanában arra lettem figyelmes
hogy az ölelésekről lassan
lekopik a szimbólumréteg
a tény, hogy ma már tán több mint száz
emberrel is í­gy köszöntjük egymást
lassan többé már
nem az én hűdecsodállatos
sze-mé-lyi-ség-fej-lő-dé-sem-ne-ka
jele és egyben mementója
de még csak nem is az emberiség
jövőbeni kiteljesedésébe vetett hit
az univerzális testvériség
a szabadság
a szeretet
szimbóleuma
hanem például
pont az ölelés maga
a jóleső megérkezés egymás melegébe
az a szeretés
*
és még hozzá akarok tenni egy kicsit
amelyben megemlékezem
életem azon végtelen hosszúságú
naktűnő szakaszáról
amelyben
minden egyes ölelés
minden egyes szociális puszi
gondot okozott
és még olyan társaságban is
ahol rutinszerűen puszilkodva
üdvözölték egymást a barátaim
engem ez rendre elkerült
azt gondoltam
azon rágódtam
hogy bizonyára
valahogy természetem szerint
visszataszí­tó vagyok
viszolyogtató és kellemetlen
afféle lelki
notrödámi toronyőr
pedig valószí­nűleg az a helyzet
csak sütött rólam
ordí­tott rólam
messziről látszott
milyen nehéz
elfogadnom
hogy igazából
nem is
akarom

*****
  ***
  *

it was an important station
of my long and arduous
meandering and at times
markedly almost
monotonously cyclical
journey towards myself
as we could term it
my wandering in the desert
(though it took me
more than fifty years
in a certain sense
it is still ongoing
i have seen more or less
the promised land
though from a distance and
it is by no means certain
that what i saw
was really that
and whether
i’ll be moses
or somebody else
who will make it there alive?)
so the important station
was when it so happened
that there arose around me
a new group of people
with whom i somehow
got introduced to the habit
of hugging in greeting
and in parting
initially it was difficult
for me to do the deed
particularly when
we concluded our meetings
i was casting surreptitious glances
it seemed that
apart from me
nobody i mean
absolutely nobody
felt awkward in the face of
the twenty-few embraces
bodily proximity
wondering about my
breath if it’s bad
am i panting on her neck right now?
is my stubble prickly?
can i let go now?
should i wait for her to let me go?
indeed at times i purposefully
packed up in conspicuous haste
waved my hand with a cramped smile
and claimed a sudden urge to leave
so as not to have to go the whole course
but even then on many other occasions
it simply felt so great
after a while it became more and more common
that it was no longer clear or important
who broke it up
when it was just nice listening to the other’s breath
instead of my own for a little while
when i could feel from the shoulders, the back
given for me to embrace
from the whole person really
this radiation
(though not in that “spiritual” sense
but rather only
because as we all know
bodies that are warmer
than the space around them
emit infrared
to shed energy)
and finally more recently i have noted
that slowly the layer of symbolism
is wearing off the hugs
the fact that this is how I greet
more than a hundred people now
is slowly no longer
the sign and also memento
of my everso-amazing
per-so-na-li-ty-de-ve-lop-ment
and not even a mighty symboleum
of a faith in the future perfection of mankind
of universal fraternity
of freedom
of love
but rather for instance
the very hug itself
the welcome mutual arrival into the warmth of the other
is the loving
*
i still want to add a little bit
in which i commemorate
that seemingly infinite
period of my life
when every single hug
every single social peck
was a bother
and even in company where
my friends routinely greeted each other
by kissing each other on the cheek
i was mostly not included
I thought
broodingly speculated
that clearly
and somehow by my very nature
i was repulsive
loathsome and unpleasant
a sort of mental hunchback
of notre dame
and yet very probably in actuality
i was simply broadcasting on all frequencies
it must have been obvious in my face
from quite a distance
how difficult it was
for me to accept
that in truth
i didn’t
want it

and whether
i’ll be moses
or somebody else
who will make it there alive?)
so the important station
was when it so happened
that there arose around me
a new group of people
with whom i somehow
got introduced to the habit
of hugging in greeting
and in parting
initially it was difficult
for me to do the deed
particularly when
we concluded our meetings
i was casting surreptitious glances
it seemed that
apart from me
nobody i mean
absolutely nobody
felt awkward in the face of
the twenty-few embraces
bodily proximity
wondering about my
breath if it’s bad
am i panting on her neck right now?
is my stubble prickly?
can i let go now?
should i wait for her to let me go?
indeed at times i purposefully
packed up in conspicuous haste
waved my hand with a cramped smile
and claimed a sudden urge to leave
so as not to have to go the whole course
but even then on many other occasions
it simply felt so great
after a while it became more and more common
that it was no longer clear or important
who broke it up
when it was just nice listening to the other’s breath
instead of my own for a little while
when i could feel from the shoulders, the back
given for me to embrace
from the whole person really
this radiation
(though not in that “spiritual” sense
but rather only
because as we all know
bodies that are warmer
than the space around them
emit infrared
to shed energy)
and finally more recently i have noted
that slowly the layer of symbolism
is wearing off the hugs
the fact that this is how I greet
more than a hundred people now
is slowly no longer
the sign and also memento
of my everso-amazing
per-so-na-li-ty-de-ve-lop-ment
and not even a mighty symboleum
of a faith in the future perfection of mankind
of universal fraternity
of freedom
of love
but rather for instance
the very hug itself
the welcome mutual arrival into the warmth of the other
is the loving
*
i still want to add a little bit
in which i commemorate
that seemingly infinite
period of my life
when every single hug
every single social peck
was a bother
and even in company where
my friends routinely greeted each other
by kissing each other on the cheek
i was mostly not included
I thought
broodingly speculated
that clearly
and somehow by my very nature
i was repulsive
loathsome and unpleasant
a sort of mental hunchback
of notre dame
and yet very probably in actuality
i was simply broadcasting on all frequencies
it must have been obvious in my face
from quite a distance
how difficult it was
for me to accept
that in truth
i didn’t
want it