one is existence two is direction three is stability four is balance, active equillibrium, walking
branchoff
two is now walking, running, jumping, kicking four is intent, purposeful action to achieve change (two of four for walking, running, supporting, moving, another two for touching, holding, grasping, working, killing) so four is magick is there an eerie wind whispering through the universe can it be real or imaginary what is five?
one: being two: relation three: cooperation four: hyerarchy what is five
one: loneliness two: conflict three: competition four: war what is five
five is curiosity, the desire to know five is joy, laughter and sweetness and playfulness streaming five is balance, dancing, spinning, gliding five is fairness, counting, reckoning, beckoning,remembering hands hands hands five is freedom, music (that universal pentatonic!), petals, the five pieces of advice1
//
egy: lét kettő: irány három: állandóság négy: egyensúly, aktív equillibrium, járás
elágazás
most a kettő járás, futás, ugrás, rúgás négy: szándék változást előidéző célirányos cselekvés (a négyből kettő járásra, futásra, alátámasztásra, helyváltoztatásra, két másik érintésre, tartásra, megragadásra, munkára, ölésre) tehát négy: varázslat suttog-e titokzatos szél a világban? valós vagy képzelt is lehet? mi az öt?
egy: lét kettő: viszony három: együttműködés négy: hierarchia mi az öt
egy: magány kettő: harc három: verseny négy: háború mi az öt
öt: kiváncsiság, tudásvágy öt: öröm, áramló nevetés, édes játékosság öt: egyensúly, tánc, forgás, siklás öt: igazságosság számláló, számontartó, hívogató, emlékező kezek kezek kezek öt: szabadság, zene (az univerzális pentaton!), virágszirom, az öt tanács2
/////
The five pieces of advice: If it’s good, share it! Find your village! Seek extremes with caution! Clean up your own mess! Be kind! The five questions: What do you want to know? What makes you happy? What upsets you? What do you bring to the table? Who are you? ↩︎
Az öt tanács: Osztozz a jón! Találd meg a faludat! Óvatosan keresd a szélsőségeket! Takaríts fel magad után! Légy kedves! Az öt kérdés: Mit tudnál? Mi tesz boldoggá? Mi zaklat fel? Mit hozol nekünk? Ki vagy? ↩︎
Van itt, a közeli állomásépület falán, egy emléktábla.
Már talán pár éve is figyelem, hogy a kövek, amiket a tábla alatti párkányra szoktunk helyezni, újra és újra eltűnnek. Újabban pedig azt is észrevettem, hogy napközben gyakran egy furgon parkol a tábla előtt, a járdán, úgy, hogy teljesen eltakarja azt.
Nemrég egyik reggel elindultam a szokásos portyámra: a kis, kétkerekű kordé, amit húzok, valójában bicikli-utánfutó, de gyalog is remekül használható. Elsétálok a piacra, a henteshez, bemegyek a boltba is, aztán hazahúzom a zsákmányt. Szeretek a zöld utakon, a patak mellett meg a réteken menni: nálunk szerencsére az út jórésze megoldható ilyen ösvényeken. Visszafelé a nedves fűben mezitláb jöttem aznap, és amikor megérkeztem az állomáshoz, kedvem támadt utánajárni, mi történik a köveinkkel.
Azért persze tudom, hogy meghökkentő látvány lehetek sokaknak: ötvenes, köpcös fószer egy fekete műanyag taligát húz maga után benne élelemmel, és a fején fejhallgatóval, vidáman vigyorogva ballag mezitláb a harmatos, hideg fűben. Így aztán visszavettem a szandálomat, mielőtt bementem és feltettem a kérdéseimet a pénztárosnak. Azt válaszolta, ő erről semmit sem tud, így nem áll módjában segíteni. Kérdésemre, hogy akkor kitől kérdezzem meg, azt mondta, próbálkozzak a forgalmi irodán, az állomásfőnöknél.
A forgalmi irodán barátságos szőke hölgy fogadott, aki először is biztosított róla, hogy nem ő az állomásfőnök, – aki nincs is bent éppen – , de aztán azért megkérdezte, hogy milyen ügyben keresem. Elmeséltem neki a tapasztalataimat, és azt is hozzátettem, lehet, hogy a személyzet egy olyan tagja távolítja el újra és újra a köveket, aki nem tudja, hogy a zsidóknál a kövek elhelyezése régóta szokásos kegyeleti aktus.
Azt mondta, ő tisztában van ezzel a szokással, és biztos, hogy a köveket nem az állomás személyzete veszi le, inkább sajnos ezek a mai fiatalok. Megköszöntem a segítségét és hazamentem, de előtte még felraktam a párkányra két követ.
Mindez talán három hete történt. Az a két kő azóta is ott van.
És a furgon se parkol már a tábla elé.
*
On the wall of the nearby station, there is a memorial plaque. It says: “In memory of the Jewish citizens deported from Tata on June 6, 1944 – Tata Town Municipality, 2014”.
I guess it’s been a few years now: every once in a while we place stones on the ledge below the plaque, and then they disappear. More recently I’ve also noticed that during the daytime, on most days there is a van parked on the pavement in front of the plaque in such a way that it is completely occluded.
A little while ago I set off on my usual morning outing: the two-wheeled little cart that I pull along is actually a bicycle trailer, but it works just as fine on foot. I walk to the market, to the butcher’s and I go to the supermarket, too, and then I pull the victuals home. I prefer to walk along greenways, meadows and the stream: luckily, in our town much of the journey can be arranged along such paths. On the way back, I was walking barefoot in the dewy grass until I arrived at the station. It occurred to me to try and find out what happens to our stones.
Of course I know that I’m probably a startling sight for many people: a podgy fellow in his fifties pulling a black plastic cart full of food, with headphones and a jolly smile, plodding along with no shoes on in the cold, wet grass. So I put my sandals back on before I went in and put my questions to the lady in the ticket office. She told me she knew nothing about the matter and was therefore unable to help me. When I asked who could help me, she told me to try the stationmaster.
At the stationmaster’s office I was met by a friendly blonde lady who first of all assured me she was not the stationmaster, who was not around, but then asked me what I wanted. I told her about my observations and added that perhaps a station employee had been removing the stones because they didn’t know about the old Jewish custom of placing stones as tokens or remembrance.
She told me she was fully aware of the custom, and she was totally certain the stones were not being removed by station staff, more likely, unfortunately, by these young people today. I thanked her for her help, but before I did, I put two stones on the ledge again.
All of this happened about three weeks ago. Those two stones are still there.
And the van doesn’t park in front of the plaque any more, either.
One sunny autumn afternoon the devil was walking home through the forest with a leisurely gait. He’d just been to a wedding, where he feasted until he could eat no more, and also partook of the wine to the best of his ability. Glancing around, he whistled a little tune, and then, right next to the path, he noticed a small heap of wild pears. He laughted out loud and opened the front of his pants, saying to himself: “Oh, wild pears! What’s the use?”, and with a joyful sigh he pissed on the fruit.
A week later fine drizzle, cold wind and distant thunder found the devil in the forest one again. He held his collar together with one hand and kept his threadbare cap on his head with the other as he scurried along, panting a little. He had not eaten in days and his belly was aching with hunger.
Suddenly, he noticed the heap of wild pears. He stopped, looking at the fruit on the ground thoughtfully, then he squatted down and picked a pear from the top of the heap. “No piss on here!”, he pronounced, and devoured it in two bites. Then he picked up a second one… “No piss on here, either!”, he said, and ate that one, too. He picked up a third pear: “No piss on here, either!”
He kept on squatting there until he had eaten all the wild pears. Then he gave a sigh and a groan as he raised himself up again, and hurried on.
*
I heard this story as a child, and it has kept coming to mind ever since. Sometimes I also tell it. Like right now.
What is this story about?
For me, firstly, it is about life: the inevitable ups and downs. It’s not all beer and skittles. Unpredictable changes can happen at any time, and if you disrespect the little things, you don’t deserve the great ones… if you believe that you are secure, that very belief puts you in danger.
Secondly, though, and it seems to be the deeper meaning, it is about the splitting type of pseudo-personality. About the kind of person for whom everything (and everyone) is either perfect or totally rubbish. The only trouble with that is that nobody and nothing is ever fully perfect, or bad to the core. So this kind of person is eternally disappointed: they cannot have what they want, as it doesn’t and cannot exist.
Perhaps the story could be entitled The Hungry Demon and the Wild Pears.
But who had gathered the wild pears into a heap?
//
Egy napos őszi délutánon az ördög hazafelé baktatott az erdőben. Lakodalomból érkezett, ahol alaposan telezabálta magát, és jócskán ivott a borból is. Nézelődött, fütyörészett, majd az ösvény mellett észrevett egy kis kupac vadkörtét. Elröhögte magát, megoldotta a nadrágja elejét, és azt mondta magában: “hah, vadkörte, vackor, mit nekem az ilyesmi! Semmire se jó!”, azzal jólesően lepisálta a kupacot.
Egy héttel később aztán a szemerkélő eső, a hideg szél és a távolból hangzó mennydörgés megint az erdőben találta az ördögöt. Egyik kezével a kabátja gallérját fogta össze, a másikkal a foszlott kucsmát nyomta a fejéhez, úgy igyekezett, enyhén lihegve. Napok óta nem evett, csikarta a gyomrát az éhség.
Egyszercsak meglátta a kupac vadkörtét. Megállt, elgondolkodva nézte a gyümölcsöt a földön, aztán lekuporodott, és felvett egy körtét a kupac tetejéről. “Ez nem pisás!” állapította meg, és két harapásra végzett is vele. Aztán felvett egy másikat… “Ez se pisás!”, mondta, és megette azt is. Jött a harmadik: “Ez se pisás!”
Egészen addig kuporgott ott, amíg az összes vadkörtét meg nem ette. Aztán felsóhajtott, egy nyögéssel talpra állította magát, és elsietett.
*
Gyerekkoromban hallottam ezt a mesét, időnként azóta is eszembe jut, van, hogy én is elmesélem. Például most is.
Miről szól ez a történet?
Nekem, egyrészt, az életről szól: egyszer hopp, másszor kopp, addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér, ki a kicsit nem becsüli, és így tovább. Kiszámíthatatlan kanyar akármikor jöhet, aki elhiszi, hogy biztonságban van, az éppen ezzel teszi ki magát a veszélynek.
Másrészt viszont, és ez tűnik a mélyebb értelemnek, a hasító típusú álszemélyiségről szól. Akinek minden (és mindenki) vagy tökéletes, vagy úgy szar, ahogy van. Amivel csak annyi a gond, hogy senki és semmi nem tud sem maradéktalanul tökéletes, sem minden ízében rossz lenni. Így aztán az ilyen ember újra és újra csalódik: soha nem kaphatja meg azt amire vágyik, mert az nincsen, és nem is lehet.
Talán az is lehetne a történet címe, hogy Az éhes démon és a vadkörte.
Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek markai közt? E szőrtelen arcú bevivők karmaiban? Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni? Én itt lakom, miért én menjek ki? Ez az ország legalább annyira az én országom. Menjenek ők ki, ha feszélyezi őket a társaságom. Homályos föltételeket nekem többé nem szabnak. Szeretném, persze, ha jönne Oz, a játékmester, a varázslóterem főgondnoka egy kis villogó-durrogó hazugsággal. De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs.
Senki nem jön.
Mindenki egyedül várja álmatlanul, a díszpárna spirálján, a szem össze-vissza jár a félsötétben. Várja, amit vár.
Csöndet magunknak! Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány korszak nem volt még? Miért ne lett volna? Feleljünk magunkért. A régészek, kik ha megtalálnak egy Arany összessel, két szénné sült tükörtojással a gázsparhelten, majd megállapítják: jellegzetesen magyarkori temetkezés.
hardship with the spirit of adventure lost loss without parting and making peace grief alone and expendable old age long forgotten illness and no desire to learn death and unfinished business
no wonder misery doesn’t sing joy it breaks the heart
but even when the long untrodden path of the pleasure of life is rediscovered the dissolving mountain of shame still stands in the way of the subterranean river of laughter
clear out the rocks make a royal bed for the waters
speak joy
//
miért olyan nehéz szóra bírni az örömöt
veszedelem kalandvágy nélkül veszteség búcsú és békülés nélkül bánat egyedül és nélkülözhetően vénség elfeledetten betegség a tanulni nem vágyónak halál lezáratlan ügyekkel
nem csoda hogy a szerencsétlenség nem dalol az örömről szíve szakadna
de még mikor az életélvezet régóta járatlan ösvényét meg is találjuk a szégyen omló hegye még mindig eltorlaszolja a nevetés föld alatti folyóját
hordd el a sziklákat építs királyi ágyat a vizeknek
