Category: Uncategorized

Meg még durva az is, ha í­gy belegondolok, ahogyan hosszú évekig minden új önmagamat sorban szépen leí­rtam, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej volt, utáltam a gyerekkori hányattatásokat, még egy rendes komoly traumát se bí­rtam összeszedni, csak ez a rengeteg erős-közepes csapás, hát milyen könyvet í­r í­gy belőlem majd a terapeutám, hát nem lesz bestseller-listás; és utáltam az iskolás magamat, a sorozatos reménytelen szerelmeket, megvetettem a pattanásos és egyre kövérebb kamaszt, aki ócska Tutti-Fruttikra élvezett és már közben is utálta benne magát sőt lehet, hogy már akkor is az volt igazából benne a legfontosabb? Kí­nos érzés volt rágondolni a faszira, aki egyetemre ment mert az ő családjában ez volt a szokás, hogy aztán végigszenvedje az egészet, minden egyes esszét és dolgozatot kegyetlen bűntudathempergések árán csikarjon ki magából, aztán talált egy megélhetést, ahol ezt aztán kedvére folytathatta… és gyűlöltem a csávót, aki ugyan megtalált magának egy medicint, ami segí­tett neki hosszú évekig életben, mondhatni magán belül maradni, de egyáltalán nem hallgatott rá, és í­gy végül már a medicin is elunta és feladta a dolgot, miközben ő meg módszeresen tönkretette a hosszú távon egyébként amúgy sem épp túl reményteli, mert hiányalapú házasságát még ha nem is egyedül… és szánalmasnak találtam az állí­tólag többszörösen is tehetséges művészféleséget, aki annyira szeret zenélni, hogy soha egy hangszeren nem tanult meg rendesen játszani, aki időnként álmodozik a könyvéről de soha nem í­rja, aki rajzolni meg festeni is szeret, csak hát jól mondták még a kisképzőben a felvételin, hogy nem rossz, csak kevés.

Volt persze kár kedvelhetőbb figura is, a suhanc, aki meglépett a néphadsereg elől és végül is talpra esett ott, bár kicsit azért eltört bele a lába… a csávó, aki apai tanácsra hallgatva a felvételi próba után összehányta ugyan az uszoda zuhanyozóját, de felvették úszómesternek, és ezzel nem csak az anyagi önállóság, de a boldogságos politoxikománia arany kapuja is feltárult… a többnyire erősen behomályosult szemű köpcös, aki körül, ha némiképp elhanyagolva is, de szabadságban és barátságosságban nevelt gyerekek tengődtek nem is olyan rosszul… csak velük meg az volt a baj, hogy szí­re-szóra, a legkisebb provokációra azonnal átadták a helyüket valamelyik seggfejnek, az ordí­tva átkozódó frusztrált önbebörtönzöttnek, a bármiféle énerőt önmagában felfedezni képtelen vesztesnek, vagy a csillogó szemű fantasztának, aki minden bokorban meglátta ugyan a boldogulás ösvényét, csak aztán valami fényes és csillogó dolog a figyelmét mindig elterelte és végül nem indult el.

Most, hogy a jelenben mintha sikerült volna tartósabban megágyaznom magamnak, ámulva figyelem, hogy ezek a bántalmazottaim, mint egy csomó viszonylag még egész jó állapotú zombi, körbeállnak, és lassú, már-már szertartásos lépésekkel közelednek hozzám, megállva minden egyes lépés után, hogy kérdezhessenek: Nem köpsz le? Nem fogsz a ruhámra okádni? Már nem vagyok neked undorí­tó? Megbocsátasz, tényleg? Maradhatok?

Még közelebb jöhetek?

Mintha közvetlenül a fejem fölött sütne egy szárnyas nap, csak állok, se a vigyorogás se a könnyfolyás nem leállí­tható, milyen szerencse, hogy pont nem is akarom, forgok a tengelyem körül, mindenféle szőrösebb és borotváltabb, dühös, félénk, ijedt és talán mégis most már kicsit reménykedő változatban nézegetem magam és azt mondogatom hogy persze, gyertek csak, gyertek.

*

And it’s also been pretty rough, come to think of it, how, for many long years, I kept writing off each new self as they arose: he’s an asshole, he’s an asshole, he was an asshole, too: I hated the vicissitudes of childhood, I couldn’t even get me a proper, massive trauma, best I could do was this sequence of medium-heavy wounds, I don’t know how my therapist is going to write a New York Times bestseller about my case; and I hated my schoolboy self, the regular series of loves unrequited, I despised the acne-ridden and increasingly chubby adolescent who obtained his pleasures using cheap soft-porn magazines and already hated himself in the process, indeed perhaps already back then that was the most important benefit? It was totally cringe to remember the guy who went to university because it had been customary in his family to do so, and then suffered through the whole thing, forcing himself to write every single essay at the cost of tremendous wallowings in bitter guilt – and then went and found himself a livelihood that allowed him to perfect this bizarre ritual even further… and I hated the geezer who had found a medicine alright, which helped him stay alive and within his boundaries for many long years, but he didn’t listen to it, so in the end even the medicine got bored and gave up, while he spent the time methodically destroying a marriage that, being a relationship based on neediness, had not been destined for longevity to begin with, although he wasn’t the only one working that destruction… and as for the reputedly multiply talented artsy guy who loves to play music so much that he never bothered to learn any instrument properly, who regularly fantasises about his book but never actually writes it, and who also likes to paint and to draw, but the teacher at the art school he once applied for had been correct when he said, it’s not bad but it’s not enough – well I simply found him sad.

Of course there were a few more likeable characters, such as the lad who ran away from the People’s Army and then landed more or less on his feet in the new place, though he did break his leg a little, and the youth who, at his dad’s advice, applied for a job at the swimming pool, and although after the test swim he did puke all over the showers, he was employed as a pool attendant, which opened the golden gates of both financial independence and blessed politoxicomania… the usually rather weedy-eyed, podgy character around whom somewhat neglected children were generally hanging out in an atmosphere of freedom and friendliness, having an okay time… only trouble with them, though, was that they would surrender their place at the drop of a hat, the slightest provocation, to one of the assholes, the screaming-cursing-frustrated self-imprisoner, the loser, unable to find any kind of strength or motivation within himself, or the shiny-eyed dreamer, who did find the path to happiness in most kinds of shrubbery but always got distracted by some sparkling trinket of an object and never actually got started.

Now it seems I have managed to lay myself a somewhat more durable bed in the present, I am amazed to see all these abused selves of mine, like a bunch of zombies still in relatively decent condition, surround me and walk towards me with slow, almost ceremonial steps. They stop after each pace to ask questions: Will you not spit in my face? Will you not vomit on my clothes? Do you no longer find me disgusting? Do you forgive me, but really? Can I stay?

Can I come even closer?

As if a winged sun were shining right above my head, I just stand, stopping either the goofy grin or the flowing tears an impossibility now, how lucky that I don’t actually want them to stop, and I turn slowly around my axis, checking myself out in various, hairier and shaven, angry, shy, frightened and perhaps now even a little hopeful versions, and I keep muttering, of course, do come, all of you, come.

fontos állomása volt
az önmagamhoz vezető
hosszú fáradtságos
tekervényes időnként
kifejezetten majdhogynem
monoton ciklikusnak
tűnő utamnak
mondhatni
sivatagi vándorlásomnak
(bár nekem több mint
ötven évbe telt
bizonyos értelemben
tart ma is nagyjából
megláttam már
az í­géret földjét
mondjuk távolról és
korántsem biztos
hogy amit láttam
az az volt
csak vajon
mózes leszek-e
vagy valaki más
aki még életében odaér?)
tehát a fontos állomás
amikor úgy alakult
lett körülöttem egy
új embercsoport
akikkel üdvözlésül
vagy búcsúzóul
bevezetődött í­gy
valahogy az ölelkezés
eleinte volt hogy nehéz
volt megcsinálni a kunsztot
főleg találkozásaink végén
úgy tűnt
próbáltam sandán kifigyelni
hogy rajtam kí­vül
de egyáltalán
de senkit nem feszélyez
a távozással járó huszonix ölelés
testi közelség saját
szájszagon elmerengés
nem-e a nyakába szuszogok éppen?
borostám nem szúr?
most már elengedhetem?
meg kell várni amí­g ő enged el?
sőt volt hogy direkt
feltűnő hirtelenséggel
összepakoltam hogy aztán
görcsös mosollyal integetve
hirtelen távozhatnékra hivatkozással
nem is teljesí­tettem a teljes pályát
de sokszor már akkor is egyszerűen
csak nagyon jólesett
egy idő után egyre gyakrabban történt meg
hogy már nem volt világos vagy fontos
hogy ki szakí­totta meg
amikor finom volt a másik légzésére figyelni
a magamé helyett egy picit
amikor az ölelni adatott vállból, hátból
tulajdonképpen az egész
emberből
érezni a kisugárzást
(bár nem ilyen spiri értelemben
hanem csak
a környezeténél melegebb test
infravörös sugárzással hőt ad le
ugyebár)
és végül mostanában arra lettem figyelmes
hogy az ölelésekről lassan
lekopik a szimbólumréteg
a tény, hogy ma már tán több mint száz
emberrel is í­gy köszöntjük egymást
lassan többé már
nem az én hűdecsodállatos
sze-mé-lyi-ség-fej-lő-dé-sem-ne-ka
jele és egyben mementója
de még csak nem is az emberiség
jövőbeni kiteljesedésébe vetett hit
az univerzális testvériség
a szabadság
a szeretet
szimbóleuma
hanem például
pont az ölelés maga
a jóleső megérkezés egymás melegébe
az a szeretés
*
és még hozzá akarok tenni egy kicsit
amelyben megemlékezem
életem azon végtelen hosszúságú
naktűnő szakaszáról
amelyben
minden egyes ölelés
minden egyes szociális puszi
gondot okozott
és még olyan társaságban is
ahol rutinszerűen puszilkodva
üdvözölték egymást a barátaim
engem ez rendre elkerült
azt gondoltam
azon rágódtam
hogy bizonyára
valahogy természetem szerint
visszataszí­tó vagyok
viszolyogtató és kellemetlen
afféle lelki
notrödámi toronyőr
pedig valószí­nűleg az a helyzet
csak sütött rólam
ordí­tott rólam
messziről látszott
milyen nehéz
elfogadnom
hogy igazából
nem is
akarom

*****
  ***
  *

it was an important station
of my long and arduous
meandering and at times
markedly almost
monotonously cyclical
journey towards myself
as we could term it
my wandering in the desert
(though it took me
more than fifty years
in a certain sense
it is still ongoing
i have seen more or less
the promised land
though from a distance and
it is by no means certain
that what i saw
was really that
and whether
i’ll be moses
or somebody else
who will make it there alive?)
so the important station
was when it so happened
that there arose around me
a new group of people
with whom i somehow
got introduced to the habit
of hugging in greeting
and in parting
initially it was difficult
for me to do the deed
particularly when
we concluded our meetings
i was casting surreptitious glances
it seemed that
apart from me
nobody i mean
absolutely nobody
felt awkward in the face of
the twenty-few embraces
bodily proximity
wondering about my
breath if it’s bad
am i panting on her neck right now?
is my stubble prickly?
can i let go now?
should i wait for her to let me go?
indeed at times i purposefully
packed up in conspicuous haste
waved my hand with a cramped smile
and claimed a sudden urge to leave
so as not to have to go the whole course
but even then on many other occasions
it simply felt so great
after a while it became more and more common
that it was no longer clear or important
who broke it up
when it was just nice listening to the other’s breath
instead of my own for a little while
when i could feel from the shoulders, the back
given for me to embrace
from the whole person really
this radiation
(though not in that “spiritual” sense
but rather only
because as we all know
bodies that are warmer
than the space around them
emit infrared
to shed energy)
and finally more recently i have noted
that slowly the layer of symbolism
is wearing off the hugs
the fact that this is how I greet
more than a hundred people now
is slowly no longer
the sign and also memento
of my everso-amazing
per-so-na-li-ty-de-ve-lop-ment
and not even a mighty symboleum
of a faith in the future perfection of mankind
of universal fraternity
of freedom
of love
but rather for instance
the very hug itself
the welcome mutual arrival into the warmth of the other
is the loving
*
i still want to add a little bit
in which i commemorate
that seemingly infinite
period of my life
when every single hug
every single social peck
was a bother
and even in company where
my friends routinely greeted each other
by kissing each other on the cheek
i was mostly not included
I thought
broodingly speculated
that clearly
and somehow by my very nature
i was repulsive
loathsome and unpleasant
a sort of mental hunchback
of notre dame
and yet very probably in actuality
i was simply broadcasting on all frequencies
it must have been obvious in my face
from quite a distance
how difficult it was
for me to accept
that in truth
i didn’t
want it

and whether
i’ll be moses
or somebody else
who will make it there alive?)
so the important station
was when it so happened
that there arose around me
a new group of people
with whom i somehow
got introduced to the habit
of hugging in greeting
and in parting
initially it was difficult
for me to do the deed
particularly when
we concluded our meetings
i was casting surreptitious glances
it seemed that
apart from me
nobody i mean
absolutely nobody
felt awkward in the face of
the twenty-few embraces
bodily proximity
wondering about my
breath if it’s bad
am i panting on her neck right now?
is my stubble prickly?
can i let go now?
should i wait for her to let me go?
indeed at times i purposefully
packed up in conspicuous haste
waved my hand with a cramped smile
and claimed a sudden urge to leave
so as not to have to go the whole course
but even then on many other occasions
it simply felt so great
after a while it became more and more common
that it was no longer clear or important
who broke it up
when it was just nice listening to the other’s breath
instead of my own for a little while
when i could feel from the shoulders, the back
given for me to embrace
from the whole person really
this radiation
(though not in that “spiritual” sense
but rather only
because as we all know
bodies that are warmer
than the space around them
emit infrared
to shed energy)
and finally more recently i have noted
that slowly the layer of symbolism
is wearing off the hugs
the fact that this is how I greet
more than a hundred people now
is slowly no longer
the sign and also memento
of my everso-amazing
per-so-na-li-ty-de-ve-lop-ment
and not even a mighty symboleum
of a faith in the future perfection of mankind
of universal fraternity
of freedom
of love
but rather for instance
the very hug itself
the welcome mutual arrival into the warmth of the other
is the loving
*
i still want to add a little bit
in which i commemorate
that seemingly infinite
period of my life
when every single hug
every single social peck
was a bother
and even in company where
my friends routinely greeted each other
by kissing each other on the cheek
i was mostly not included
I thought
broodingly speculated
that clearly
and somehow by my very nature
i was repulsive
loathsome and unpleasant
a sort of mental hunchback
of notre dame
and yet very probably in actuality
i was simply broadcasting on all frequencies
it must have been obvious in my face
from quite a distance
how difficult it was
for me to accept
that in truth
i didn’t
want it

[ENGLISH BELOW]

Ma reggel észrevettem, hogy fogytán a holland kakaó is.

í­ltalában, ha sikerül, a Malom Diszkontban próbálom venni, ott olcsó és jó, megbí­zható minőség, ilyen háztájiba kiszerelt jelöletlen műanyag háromnegyedkilós zsákban van, szeretem ezt is, bár a nagy zsákon nyilván volt márkajelzés.

Erről az jutott eszembe, hogy mennyi mindent elrontok ebben a karanténosdiban. Hogy tegnap voltam a Malom Diszkontban, mert a neszkávét is ott veszem, ott mindig van az a bizonyos fajta, amit a Verus legjobban szeret… de kakaót nem vettem.

Hogy ha komolyan venném ezt az egészet – indult be bennem valami ilyen kicsit karcos, lemezszerű dolog – akkor már rég táblázatos, áttekinthető formában feldolgoztam volna a szükségleteimet, és akár a mai felgyorsult világunk informatikai lehetőségeit is igénybe véve optimalizálnék, és akkor biztos sikerülne akár egy hétig is nem kimenni, ami eddig… hát, nem sikerült. Mondjuk van már kesztyűm (eddig még egyszer sem sikerült magammal vinnem) meg maszkom (tegnap kaptam Emesétől, nekem varrta!).

Aztán bevillant, hogy lehet, mégsem az egyetlen megoldás mindezt kudarcnak, kevésségnek, elégtelen felelősségvállalásnak tekinteni.

Itt van például a Dani, aki hetek óta a hibafával szekí­roz, ami állí­tólag “kidobja” a logikai alapokon álló, csalhatatlan megfejtést…

És akkor az jutott eszembe, hogy pontosan úgy, ahogyan azt szokásom mondani, hogy nekem csak a testem van, és hogy nem vagyok hajlandó önmagamat egy ilyen (olyan-amilyen, korlátozott kapacitású és elég bugos) biológiai hardweren futó, de ideális esetben a maximálishoz tartó mértékben tudatos és racionális szoftvernek tekinteni, úgy ettől a fajta hideg, összpontosí­tott, maximális racionalitásra törekvő attitűdtől is irtózom.

Mert, egyrészt, tegyük fel (de meg ne engedjük!), hogy olyan a világunk, hogy benne az optimális stratégia legtöbbnyire és nagy átlagban ez, a maximális racionalitás, erőforrástervezés, stb. – hát akkor én inkább választanék valami szuboptimális megfejtést, mert az optimálissal lehet, hogy sokáig élhetnék jó egészségben, csak asszem nem akarnék…

Másrészt pedig (ebből táplálkozik az undor nagyobbik része), a zsigereimbe, az izomzatomba, a kötőszövetembe, a csontjaimba í­ródott világnézet, a realitásérzékem erőteljesen diktálja, hogy még csak nem is ilyen a világ. Valójában a világban felszámolhatatlan szerepe van az intuí­ciónak, a szerencsének, a káosznak és (ajajjhűha) egyfajta értelemben még a mágiának is.

Mostanában többen is kérdezték, hogy mit jelent az, hogy Diszkordiánus vagyok.

Hát, van mitológiánk, istennőnk (kettő is!), de nem ez a lényeg. Hanem a három alapelv: az Erisztikus Elv, az Anerisztikus Elv, és az Erisztikus és az Anerisztikus Elv Illuzórikusságát Kimondó Elv. Az angol Wikipédia teljesen korrekt összefoglalót ad:

“Az Anerisztikus elv a látszólagos rend elve; az Erisztikus elv a látszólagos rendezetlenség elve. A rend és a rendezetlenség egyaránt az ember által alkotott fogalmak, és valójában mesterkélt, mesterséges felosztását adják a tiszta káosznak, amely a megkülönböztetések szintjénél mélyebben található.

“Agy”-nak nevezett fogalomalkotó készülékünk segí­tségével a realitást a realitásról alkotott ideáinkon keresztül szemléljük. A realitásról alkotott ideáinkat a kultúránktól kapjuk. A realitásról alkotott ideákat tévesen kinevezzük realitásnak‘, és emiatt a felvilágosulatlan emberek állandó megrökönyödésben élnek annak következtében, hogy más emberek, és méginkább más kultúrák, képesek máshogy látni a “valóságot”.

Igazából csak a valóságról alkotott ideák eltérőek. A Valódi, Igaz Valóság mélyebb szinten van a fogalmak szintjénél. A világot olyan ablakokon keresztül nézzük, amelyekre négyzetrácsokat (azaz fogalmi rendszereket) rajzoltunk. A különféle filozófiák eltérő négyzetrácsokat használnak. Kultúrának nevezzük olyan emberek összességét, akik mind elég hasonló négyzetrácsot használnak. Az ablakon keresztül a káoszt nézzük, és a káoszt a négyzetrácsunk pontjaihoz viszonyí­tva értelmezzük. De a rend a négyzetrácsban van. Ez az Anerisztikus elv.

A nyugati filozófia hagyományosan a különféle négyzetrácsok összehasonlí­tásával, illetve az egyes négyzetrácsok tökéletesí­tésével foglalkozik, abban a reményben, hogy egyszer majd megtaláljuk a tökéletes négyzetrácsot, ami teljes egészében leí­rja a valóságot, és ennek következtében (mondják a felvilágosulatlan nyugatiak) igaz lesz. Ez illúzió: a Diszkordiánusok Anerisztikus illúziónak nevezik. Vannak hasznosabb és kevésbé hasznos négyzetrácsok, vannak szebb és csúnyább négyzetrácsok, vannak kellemesebb meg kellemetlenebb négyzetrácsok, etc. De egyik sem lehet Igazabb, mint akármelyik másik.

A rendezetlenség egyszerűen az egy adott négyzetrácson át nézve egymáshoz nem kapcsolódó információk összessége. De, akárcsak a “kapcsolódás”, a “nem-kapcsolódás” is egy fogalom. A hí­m, akár a nős, a szexhez kapcsolódó idea. Azt mondani, hogy a hí­mség a “nősténység hiánya”, vagy fordí­tva, megállapodás kérdése, metafizikai szempontból esetleges. A “nem-kapcsolódás” mesterséges fogalma az Erisztikus Elv.

Az a hiedelem, hogy “a rend igaz”, a rendezetlenség pedig hamis vagy valahogyan helytelen, az Anerisztikus illúzió. Ha ugyanezt a rendezetlenségről állí­tjuk, az az Erisztikus Illúzió.

Mindebből az következik, hogy a (kisbetűs) igazság definí­ciós kérdés az épp használatban lévő négyzetrács alapján, mí­g a (nagybetűs) Igazság, a Metafizikai Valóság, teljesen független a mi négyzetrácsainktól. Válassz ki egy rácsot, és azon át nézve a káosz egy része rendnek, egy másik része rendezetlenségnek fog látszani. Válassz másikat, és ugyanaz a káosz más rendet és más rendezetlenséget fog mutatni.”

íœdvözlégy, Érisz!

Köszöntsük mindannyian Discordiát!

*

This morning I noticed that the Dutch cocoa powder was also running low.

Usually, if I can, I tend to buy it from the Mill Discount Store, it’s cheap and a good, reliable quality. It’s in these home-made looking plain plastic bags, 750 g each, which I also like, although the large bag that these small ones were filled from probably did have a logo on it.

And then this made me think of all the things I fuck up in this game of quaranteen. I went to Mill’s yesterday, to get instant coffee, because that’s another thing I tend to buy there: they reliably have the particular kind that Vera likes the most… but I forgot to buy cocoa.

If I were taking this whole thing more seriously – this slightly scratchy record started up inside of me – I would already have a comprehensive and clear table containing all my needs, and I might even use the IT tools of our accelerating world to optimise, and then I would succeed at not going out for a week – something I have not managed to do so far. Okay, I now have a pair of gloves (though I forgot to take them with me every time so far) and I have a mask (my friend Emese made it for me, personally, yesterday!).

Then it suddenly dawned on me that perhaps interpreting this as a failure, as not being enough, as an insufficient level of taking responsibility, is not the only solution.

There’s also Daniel, who’s been pestering me with fault tree analysis for weeks, which, apparently, just “crunches out” a perfect solution based on logic…

And then I thought that, just the way I have a habit of insisting that I am composed only of my body, and that I am unwilling to consider myself to be a piece of software running on this biological hardware (such as it is, with its limited capacities and general bugginess), which, in the ideal case, can approximate maximum awareness and rationality, this kind of cold, concentrated attitude of aiming for maximum rationality is also something that makes me shudder with revulsion.

Because, on the one hand, let’s assume (but not accept!) that we live in a world in which, in general, on average, in the long term, the optimal strategy is indeed maximum rationality, resource planning, etc. – well, I think I’d personally go with some sort of suboptimal solution, because, although following the optimal strategy might make me live the longest in the best of health, I think I would not want to…

And on the other hand (and this is where most of the revulsion comes from), my world-view, the sense of reality that experience has written into my guts, my muscles, my connective tissue and my bones strongly dictates that the world we live in is not like that. I’m pretty sure that intuition, luck, chaos and (oboy-oboy!) in a certain sense even magic have ineliminable roles to play.

A number of people have asked me recently what it means that I’m a Discordian.

Well, we do have a mythology, goddesses (two of them!), but that’s kind of beside the point. It’s the three principles: the Eristic Principle, the Aneristic Principle, and the Principle that the Eristic and the Aneristic Principles are Both Illusory. Wikipedia provides a perfectly clear summary:

“The Aneristic Principle is that of apparent order; the Eristic Principle is that of apparent disorder. Both order and disorder are man made concepts and are artificial divisions of pure chaos, which is a level deeper than is the level of distinction making.

With our concept-making apparatus called “the brain” we look at reality through the ideas-about-reality which our cultures give us. The ideas-about-reality are mistakenly labeled “reality” and unenlightened people are forever perplexed by the fact that other people, especially other cultures, see “reality” differently.

It is only the ideas-about-reality which differ. Real (capital-T) True reality is a level deeper than is the level of concept. We look at the world through windows on which have been drawn grids (concepts). Different philosophies use different grids. A culture is a group of people with rather similar grids. Through a window we view chaos, and relate it to the points on our grid, and thereby understand it. The order is in the grid. That is the Aneristic Principle.

Western philosophy is traditionally concerned with contrasting one grid with another grid, and amending grids in hopes of finding a perfect one that will account for all reality and will, hence, (say unenlightened westerners) be true. This is illusory; it is what we Erisians call the Aneristic Illusion. Some grids can be more useful than others, some more beautiful than others, some more pleasant than others, etc., but none can be more True than any other.

Disorder is simply unrelated information viewed through some particular grid. But, like “relation”, no-relation is a concept. Male, like female, is an idea about sex. To say that male-ness is “absence of female-ness”, or vice versa, is a matter of definition and metaphysically arbitrary. The artificial concept of no-relation is the Eristic Principle.

The belief that “order is true” and disorder is false or somehow wrong, is the Aneristic Illusion. To say the same of disorder, is the Eristic Illusion.

The point is that (little-t) truth is a matter of definition relative to the grid one is using at the moment, and that (capital-T) Truth, metaphysical reality, is irrelevant to grids entirely. Pick a grid, and through it some chaos appears ordered and some appears disordered. Pick another grid, and the same chaos will appear differently ordered and disordered.”

Hail Eris!

All hail Discordia!

Lejöttem a Facebookról. Dolgozom épp, és feltűnő, hogy milyen gyakran, milyen rutinszerűen, milyen öntudatlanul fordí­tom a fejem a második képernyő felé, hogy ránézzek. De nincs ott. Fura. Mint egy amputáció.

***

I’ve come off Facebook. I am working right now, and it is quite conspicuous how frequently, how routinely, how unconsciously I turn my head towards the second screen to check on it. But it’s not there. Weird. Like an amputation.

O1G

Mit mond ez? És kinek mondja?

Egymásnak mondjuk, mondogatjuk, felszabadultan, hogy ha már az ország anyagi és szellemi értelemben is romokban hever, ha már ledarálva a sajtó, az oktatás, az egészség, a kultúra, akkor legalább ezt mondhassuk? Hogy 1 G?

Hogy ő 1 minden áron megtermékenyí­teni törekvő kis sejt volna, a szokásoshoz képest csak feleannyi örökí­tőanyaggal, de nagy, csapkodó farokkal? Ha O 1 G, ki a P(etesejt)? Tán csak nem Lévai Anikó? Vagy maga a Magyarország?

Vagy inkább dacosan mondjuk, neki magának, a királynak, meg azoknak, akik vele együtt G-k, akik az ő G-ségének a haszonélvezői? Hogy “Tudjuk ám rólatok, látjuk jól!”?

Miért érdekes egyáltalán, hogy O 1 G-e? Attól, hogy G, lehetne egész jó miniszterelnök? Valószí­nűleg. Attól, hogy nem G, még lehetne egész szar miniszterelnök? Szintén valószí­nűleg.

Miért abból lesz sikeres jelmondat, ami a rendszert szimbolikusan megtestesí­tő személyről azt közli, hogy becstelen, aljas, gonosz ember?

Hacsak nem azért, mert ő – mi?

A tükröződésünk, a rosszabbik énünk, a legrosszabb, de még épp lehetséges kimenetelünk, aki mondjuk nem lettünk, de igazából nem tudnánk pontosan megmondani, ebben mekkora szerepet játszott a mi morális kiválóságunk és mekkorát a szerencse?

*

Gondolkodtam, mi volt a legnagyobb geciség életemben, amit elkövettem. Meg hogy hogyan éreztem magam közben.

Arra jutottam, hogy az, amikor legidősebb gyerekeim születése után a saját sérüléseim még olyan mértékben lefoglaltak, hogy rendszeresen pattintottam le magamról a gyerekeimet úgy, hogy azt hazudtam, halaszthatatlan dolgom van – pedig nem volt.

És közben sajnáltam magamat. A körülmények áldozatának, egy túlhajszolt, jobb sorsra érdemes családapának láttam magam, aki néha igazán megérdemli, hogy békénhagyják, és hát máshogy nem hagyják, csak ha azt mondja, hogy…

Szóval nem éreztem, hogy geci vagyok.

Később, mondjuk 17 évvel később, amikor a 20-éves fiam mesélt arról, amikor egy intim beszélgetésben előjött neki, hogy ő akkor, háromévesen, amikor az í­róasztalom mellett állva rángatta a pulóverem ujját, én meg kiabáltam, hogy hagyjon már békén dolgozni és keresse már meg az anyját, a picsába már, hogy ő akkor tudta, hogy hazudok neki – na akkor éreztem, utólag, hogy geci voltam.

Hogy lehet ez Orbánnal? A legfurább az benne nekem, hogy nem tudom magam a helyébe beleképzelni. Lehet, hogy azért, mert neki igazából már nincs is helye? Hogy ő a leghajléktalanabb ember ebben az országban, még ha arannyal-gyémánttal is van az ő hajléktalansága kibélelve?

A fene tudja.

Szerintem nem az az érdekes, hogy ő milyen, hanem hogy mi mit akarunk. Tőle, persze, egyrészt, de másrészt meg – úgy egyáltalán.

************
ENGLISH
************

O1G. This is the virally popular new slogan of the Hungarian grass-roots opposition movement. It stands for “Orbán 1 geci”, which, literally, means “Orbán is a sperm” – but the meaning is something like “Orbán is a cunt”.

What is that slogan saying? And who is it speaking to?

Are we saying it to each other, liberated, free to say at least that much, as, after all, the country is in ruins both materially and spiritually, and the press, education, healthcare and culture are all blown to pieces? O is a C?

Are we saying that he is in fact a single little cell with half the usual genetic material, but with a large, vigorous tail? If O is a Sperm, who is the Ovum? His wife, Anikó Lévai? Unlikely. Or Hungary itself?

Or are we saying it defiantly, to king Viktor himself, and those who are cunts alongside him, the beneficiaries of his grand cuntiness? Are we saying “We know full well, we can see you, you know!”?

Why is it even interesting if Orbán is a cunt or not? Could he be quite a good prime minister despite being a cunt? Quite probably. And could he be a godawful prime minister despite not being a cunt? Also quite probably.

Why is it that the most successful slogan of this resistance, the one that manages to go viral, is a proposition about the person who symbolically embodies Hungary’s entire political and economic system, to the effect that he is a dishonest, mean, evil person?

The one possible reason I can think of is that he is – us.

Our reflection, our lesser self, our worst but still just barely possible outcome, the one we perhaps have not become, but we wouldn’t like to say exactly what role our moral excellence played in that eventuality – and what role did luck?

I thought about the time in my life when I was the worst cunt I have ever been. And how I felt while I was doing it.

I settled on the years after the birth of my oldest kids, when my own unresolved issues still held me in such a lock that I regularly pushed the kids away from myself with the lie that I had something immediate and utterly necessary to attend to – when I didn’t.

What I felt was terrible self-pity. I felt I was a victim of circumstances, an overworked fledgling pater familias truly deserving of a better fate, who could, after all, lay claim to a bit of peace and quiet now and then, couldn’t he… and the only way to make that happen, sadly, was to lie, and claim that…

I was entirely unaware that I was being a cunt.

Later, say 16 years later, when my 20-year-old son told me about an intimate conversation in which he suddenly remembered being three years old, and standing by my desk, pulling on my sleeve, hearing me shout that he should leave me alone because I was working, and ordering him rudely to go and find his mother, for fuck’s sake, and he remembered, quite clearly, knowing that I was lying to him – at that time, as I say, much later, I felt that I had been a cunt.

So how could it be with Orbán? For me, the strangest thing about him is that I find it impossible to imagine myself being in his place. Could it be that this is because he doesn’t really have a place anymore? Is he perhaps the most homeless person in this country, even if his homelessness is lined with diamonds and gold?

Well, I have no idea, really.

But I think the truly interesting question is not the one about what Orbán is like. It is the one about what we want.

From him, of course, first of all, but also – in general.

 

 

+*+*+*+*+*+*+*+*+*+*+
ALATTA  MAGYARUL
+*+*+*+*+*+*+*+*+*+*+

– Merry Christmas, and make sure you get some rest, will you!

– We’ll be resting all right, for a bit, maybe, but life is calling!

– Well, if life is calling, you must go. And then there are those times when it doesn’t call. It’s the worst thing in the world perhaps.

– Yes. I think that is depression, when life is not calling. But I trust that I have gone beyond that now, that I will not be in that predicament again.

– There is that level. You learn to notice when life isn’t calling you, and you get a move on yourself. You learn that when you find yourself in a place where life is not calling you, it’s high time to move along. Don’t stay therem not even a minute, get marching right away.

– I guess you’re right.

*

Of course later on, professional that I am, I polished it up a little more. Aiming for exactitude, I would say that depression is when one does not hear the call of life (it has become my conviction somehow that life is always calling), and despairs. And getting over depression is when one learns that, instead of despairing, it is better to clean the ears, move the head about, and to move away from that place with poor acoustics.

*

But what, then, is mania?

In the human individual, when it is created, the instinct to engage with the world is overwhelmingly strong. The call of life rings out in the voice of angelic trumpets and there is no question about it, I am already following the call.

Often it happens that at that precise point,
I get punched in the nose.
Stabbed in the stomach.
Abandoned.
Betrayed.
Hurt.
Tortured.
Tormented.
Considered less than nothing.
Ridiculed.
Misunderstood.
Subjected to indignation,
decried a sinner,
placed in a salt well,
killed,
shoved bit by bit
in the direction of death.

If that becomes chronic, and there isn’t anybody there who understands what is happening, if there is nobody available to show this, to plead for and receive solace from, the ability to answer the call of life is compromised. Eventually, the call itself grows quiet, recedes to the depths, becomes unnoticed, as if it weren’t there at all (of course it is there until the very moment of death, although it may wither away to a tiny, thin, fragile little red thread).

But then on the other hand…

life is the strongest thing there is.

And when that baneful, curled up, inward-turning, self-reproaching, cold and necrotic and silent and constricted way of being finally brings me to the very edge of what I can take, the call of life breaks through the long-built prison walls, and I respond with extasy and exhilaration, vibrating with joy as I notice that I can still hear that horn, that I am still able to cry out my answer and to follow.

That’s the beginning of mania.

Only turning away from life for an extended period weakens and sickens the musculature of life.

Joy slowly turns into compulsion,
a drivenness,
and the wounds from whose pain
I turned away in the first place
begin to hurt,
with all the pain
I had chosen
not to feel
before.

This is like twisting a knife
that a wound has healed around,
twisting it hard,
maybe many years later.

The personality creaks and buckles under the stress,
and the human begins to want to fall apart.

And the manic person needs
input,
input,
input:

experiences,
information,
objects,
whatever,
more
and more
and more.

Because after a period of disengagement,
if I wish to re-engage with the world,
I need to orient myself:

I need to know
what the world
is like.

People get a little reckless in this vortex.

With the exception of very rare lucky instances, this is the time of sedation. Of narcosis, of forgetting, of the drop of saliva stretching from the edge of the lower lip, the repetitive movement, the soft, sickly warmth of the asylum. Faintly, it smells of urine.

Like it happened to my dad, many times over. He’ll be 80 in April, and he has given up entirely, long ago. There isn’t much I wouldn’t give to see him shine just once more, no matter how crazy, how sickly his light would be, but there is very little chance of that.

 

That’s not something he has done to himself.

 

Others did this to him. The mania is his, but the sedation is ours.

 

To be honest, I would not protest if we were to do this somehow differently from now on.

*

An old man fond of tall tales once related that in India there is a social class, a part of the middle class, who can presently avail themselves of the services of the both old-style witch-doctors and modern medicine, as they see fit. If, in one of those families, a young person in their early twenties goes mental, not sleeping, talking strange all the time, throwing out truly bizarre ideas to improve the world, a great deal depends on where the family seek help.

If they turn to the village witchdoctor, this is the advice they get:

Call the entire family, all the relatives, all the friends, and hold a week-long festival in honour of this young person.

Celebrate them:
there should always be someone to listen to them with rapt attention,
praise them,
bask in their beauty,
feast,
drink,
be merry.

Within 3 or 4 days, the patient will calm down, have a good, long, healthy sleep, and return to their normal life. Although it is quite possible that they will make some major adjustments to it, the excessive spinning will abate, and it will not return. If it should, after a number of years, the treatment is to be repeated. There’s never need for a third occasion.

 

And then that happens.

 

But if they go see a psychiatrist, they will receive this advice: sadly, the child suffers from bipolar disorder.

We will now sedate him,
put him to sleep for a few days,
and that will relax him.

Sadly, it is an incurable disease,
but,
luckily,
its symptoms can be kept in check.

They will have to take medication for the rest of their lives,
and they should be kept under vigilant observation,
because, unfortunately, it may often happen that
they will forget that they are ill,
stop taking the medicine
and become
dangerous to self
and society
again.

And then that happens.

+*+*+*+*+*+*
MAGYARUL
+*+*+*+*+*+*

– Ví­g ünnepet, aztán pihenjetek is!

– Pihenünk, pihenünk, de hát ha hí­v az élet!

– Hát ha hí­v, akkor menni kell. Aztán meg van olyan is, hogy nem hí­v. Nincs is talán annál rosszabb dolog a világon.

– Igen, azt hiszem, az a depresszió, amikor az élet nem hí­v. De abban reménykedem, hogy már ezen túljutottam, hogy ez már többet nem lesz.

– Van egy olyan szint. Az ember észreveszi, amikor nem hí­vja az élet, és továbbmegy magától. Már tudja, hogy olyan helyen, ahol az élet nem hí­v, egy percig sem szabad maradni, onnan tovább kell indulni azonnal.

– Igen, í­gy lehet valahogy.

*

Később persze, szakmai ártalom, cizelláltam. A pontosság igényével úgy mondanám, a depresszió az, amikor az ember nem hallja az élet hí­vását (mert hát meggyőződésemmé vált, hogy az mindig hí­v), és ettől kétségbeesik. És a depresszió meghaladása az, amikor az ember megtanul kétségbeesés helyett fület mosni, a fejét forgatni, a rossz akusztikájú helyzetből elmozdulni inkább.

*

De mi akkor a mánia?

Az emberben, amikor keletkezik, a világhoz való kapcsolódásra az igény igen erős. Az élet hí­vása angyali kürtök zengő hangjával szólí­t, és nem is kérdés, hogy megyek.

Van úgy, hogy ilyenkor az orromra ütnek.
Hasba szúrnak.
Elhagynak.
Elárulnak.
Bántanak.
Kí­noznak.
Gyötörnek.
Semmibe vesznek.
Kinevetnek.
Kicsúfolnak.
Nem értenek.
Méltatlankodnak rajtam,
bűnösnek mondanak,
sós kútba tesznek,
kerék alá tesznek,
ölnek,
halál felé taszigálnak.

Ha ez tartós, és senki sem érti, hogy ez történik,
ha nincs kinek megmutatni,
ha nincs kitől vigasztalást kérni
és kapni,
az élet hí­vására való válaszolás képessége meggyengül,
majd a hí­vás is elhalkul,
a mélybe húzódik,
észrevétlenné válik,
mintha már nem is lenne

(persze éppen a halál pillanatáig van, akármilyen reszketeg, finom kis vörös fonállá húzódik is össze).

De hát közben meg
az élet a legerősebb dolog a világon.

És amikor a rosszra-számí­tó,
begörbí­tett hátú,
befelé forduló,
önmarcangoló,
hideg
és üszkös
és néma,
összeszorí­tott lét
már a viselhetetlenség határára sodorja az embert,
az élet hí­vása áttöri a felépí­tett börtönfalakat,
és az ember ujjongva válaszol,
repesve fedezi fel,
hogy még mindig hallja a kürt szavát,
és hogy még mindig képes
visszakiáltani
és megindulni.

így kezdődik a mánia.

Csak hát az élettől való tartós elfordulás az élő izomzatot sorvasztja, betegí­ti.

Az öröm lassan kényszerességbe, hajtottságba fordul,
és a sebek, amiknek a fájdalmától eddig elfordultam,
hogy ne érezzem őket,
fájni kezdenek,
de nagyon.

Sebbe belenőtt kés megforgatása ez, évekkel később akár.

A személyiség recseg, ropog, széjjel akar az ember jönni.

És a mániás személynek input, input, input kell: élmények, információ, tárgyak, bármi, még, még és még. Hiszen ha egy ideje már nem kapcsolódtam a világhoz és most megint kapcsolódni szeretnék, akkor orientálódnom kell: tudnom kell, hogy milyen a világ. Ez olyan örvényt vet, amibe könnyű belecsavarodni.

Kevés, különösen szerencsés esettől eltekintve ilyenkor szokott jönni a szedálás.

Az altatás,
a felejtés,
az ajak széléről elcsöppenő nyál,
a repetití­v mozgások,
a puha meleg
elmegyógy
intézet.

Enyhe húgyszaga van.

Mint például az apámnak, sokszor. í­prilisban lesz 80, és már rég feladta. Sokért nem adnám, ha még egyszer láthatnám akármilyen beteg fénnyel, de ragyogni, de erre már alig van esély.

És ezt nem ő csinálta magával, ezt mások tették vele.

A mániáig az övé, a szedálástól a miénk.

Igazából nem lenne ellenemre, ha ezt inkább ezentúl máshogy csinálnánk.

*

Azt mesélte egy nagyotmondó öreg, hogy Indiában van egy olyan réteg, középosztály, ahol a családok még a régi varázslókat meg a modern orvostudományt is igénybe szokták venni. Ha egy ilyen családban egy huszonpáréves fiatalra rájön a dilihopp, nem alszik, egyfolytában beszél, de furcsákat ám, és bizarr ötletei vannak a világ rendbetételére, sok múlik azon, hogy a család kihez fordul segí­tségért.

Ha a falusi csodadoktorhoz fordulnak, ezt a tanácsot kapják:

hí­vják össze az egész rokonságot,
az összes barátot,
rendezzenek több napos sátoros ünnepet,
és ott ezt a meglódult fiatalembert ünnepeljék:

mindig legyen valaki,
akihez beszélhet,
dicsérjék,
gyönyörködjenek benne,
egyenek,
igyanak,
legyenek ví­gan.

3-4 napon belül a beteg megnyugszik,
alszik egy nagyot,
és visszatér az egészséges életéhez –
nem kizárt, hogy néhány komolyabbat igazí­t is rajta,
de a túlpörgés elmúlik,
és nem jön vissza többet.

Ha több év múlva mégis visszajönne,
meg kell ismételni a kezelést.

Harmadik alkalomra már soha nincs szükség.

És ilyenkor ez történik.

Ha viszont a család pszichiáterhez fordul, ezt a tanácsot kapja:

a gyerek sajnos
bipoláris zavarban
szenved.

Most pár napig
szedáljuk,
altatjuk,
attól meg fog
nyugodni.

Ez a betegség
gyógyí­thatatlan,
de a tünetei kezelhetőek.

Ezentúl egész életében
gyógyszert kell szednie
és óvatos megfigyelés
alatt kell tartani,

mert sajnos előfordulhat,
akár többször, akár sokszor is,
hogy elfelejti, hogy beteg,
a gyógyszert nem szedi be,
és megint önveszélyes
állapotba kerül.

És ilyenkor meg ez történik.

+X+X+X+X+X+X+
ENGLISH BELOW
+X+X+X+X+X+X+

Ma reggel történt:

Manu (3 és fél éves, magában dödörögve a hátsó ülésen): szépkislány, szépkislány, szépkislány…

Én (elöl, autóvezetés közben): kicsoda, Manu?

Manu: Hát én!

Én: Hát tényleg szép kislány vagy, de szerintem nem ez a legfontosabb tulajdonságod, ugye?

Manu: Hát nem.

Én: Szerinted melyik a legfontosabb tulajdonságod, Manu?

Manu (gondolkodik): Családban lenni.

Én: Családban lenni, ez a legfontosabb tulajdonságod?

Manu: Igen, ez.

*

Ezt rögtön megjegyeztem. Gondoltam, majd í­rok róla, de aztán nem volt idő meg alkalom í­rni róla, csak most, este jutok hozzá. Közben gondoltam erről (meg másról) mindenfélét.

A Manuval folytatott beszélgetésünkről például az jutott eszembe, hogy mintha Evolúció Anya, miután az emberből rendkí­vüli találékonysággal alkalmazkodó lényt faragott, és kiderült, hogy már a törzsi kultúrák is képesek mélyen emberellenes fordulatokat venni és rémes szenvedéseket kötelezővé tenni, nem is beszélve az elvevő civilizáció rettentő bűneiről (erről l. Daniel Quinn, Ishmael, vagy B története) , úgy kezdett volna korrigálni (azaz nagy átlagban több gyerekük szokott lenni azoknak a családoknak, ahol ez a módi), hogy a gyerekeket egyre ügyesebbé tette-teszi a szülők életre nevelésében.

Valójában, ha oda tudunk figyelni, ha iskolaérettek vagyunk, a kisgyerekek fáradhatatlanul taní­tanak minket.

A gyerek, ha gubancmentesen jön a világra — amire nem túl nagy az esély, mert az egészségügyi intézményrendszer a szülés fiziológiás, természetes folyamatába lépten-nyomon beleavatkozik, sőt az egész kultúra se arra van belőve, hogy a szülés egy tök természetes, bár sorsfordí­tó dolog, aminek van némi kockázata is, hanem… hát tudjuk — szóval, ha a gyerek képességeinektöbbé-kevésbé teljes birtokában érkezik közénk, a frissen szülővé lett felmenőinek az alakí­tását azonnal megkezdi. De sok gyerek már születés közben (sőt, gyakran korábban is, persze) olyan pofonokat kap az élettől, hogy már el se meri kezdeni a szülei emberré faragását. Azok viszont, akik lelkileg egészben kerülnek ki a darálóból, azonnal elkezdik a taní­tást. Ha a szülő képes odafigyelni, az újszülött megtaní­tja a saját gondozására. Ha nem, akkor konfliktusok, elakadások alakulnak ki. Ha a szülőnek az élet áramába való visszatérí­tése problémásnak mutatkozik, a gyerek általában elakad annál a konfliktusnál, ahol a szülő keményfejűsége a lecke megértését egyszerűen ellehetetlení­ti, és ismétli, ismétli, ismétli a tananyagot… hát í­gy megy ez.

A yekána apa, Jean Liedloff könyvében (Az elveszett boldogság nyomában, — a kontinuum fogalma), aki feltalálta a járókát, épí­tett is egyet bambuszból, és beletette a kiscsákót, az meg bömbölni kezdett, de kegyetlenül. Az apja kivette, és a járókát szétszedte és elhasználta valami másra: “Ja, hogy ezt te nem szereted?? Akkor rossz ötlet volt!”.

Később az jutott eszembe, érdekes lenne egy olyan csoportozási módszertan, hogy két egyenrangú facilitátor vezeti, és időnként hangsúlyosan és deklaráltan fontos dolgokban nem értenek egyet, és ezt meg is mutatják…

És aztán rájöttem, hogy van ilyen csoport, úgy hí­vják, család…

*

Felvette velem a kapcsolatot a Kí­gyó Testvériség, és a következő öt jótanácsot ajánlotta a figyelmembe, mint egy eljövendő adaptí­v éthosz alapjait:

1. Légy kedves!  – – Alapállásod legyen a jóindulatú elfogadás. Ne legyél semmi jónak az elrontója. Legyél figyelmes, és akarj jót embertársaidnak. Helyezd át életed ökonómiájának egy részét, minél nagyobb részét, ajándékgazdaságba, vagy törzsi jellegű együttműködésekbe! Ne a dolgok, hanem az emberek értékét nézd elsősorban!
2. Takarí­ts fel magad után! — Vállald a tetteidért a felelősséget, ha elrontasz valamit, rendezd el, kártalaní­ts, tudd, és fogadd el, hogy időnként hibázol, és készülj úgy, hogy a hibáidat lehetőleg jóvá tudd tenni. Ez a szabály gyerekekre nem vonatkozik: taní­tása 1-2 éves korban elkezdődhet, de lassan tanulók huszonévesek már, mire teljesen elsajátí­tják. Ha ennél is tovább tart, az valamiféle elakadást jelez.
3. Add tovább a jót! — Osztozz az ennivalón is, persze, de főleg add tovább a hasznos ismereteket, oszd meg az innovatí­v ötleteket. Zenélj, rajzolj, fess, alkoss. szí­nházazz! De add tovább, oszd meg az élettapasztalatodat, a bölcsességedet is. Megvan a felszí­nes csevegésnek is a maga bája, ráadásul kódolt kommunikáció is lehet, de azért a mély, értő beszélgetésnek nincs párja. Érints meg másokat: köszönj öleléssel, ha hagyják, masszí­rozz, táncolj, stb. 😀
4. Találd meg a családodat! — Ha rögtön oda születtél, remek. És majdnem minden esetben érdemes a vér szerinti családdal is rendezni a viszonyokat (ez persze jelentheti azt is, hogy sikerül kialakí­tani valamiféle értelmes együttműködést, meg azt is, hogy nem, és védekezni kell), de már a páviánok is van, hogy csapatot váltanak: keresd meg azt a társaságot, azt a közösséget, amelyikben otthon érzed magad.
5. Körültekintően keresd a bajt! — Az ember potenciálisan antifragile (“törékenytelen” – azaz “olyan rendszer/ágens, aminek/akinek a stressz, a sokk, a kiszámí­thatatlanság, a zaj, a hibák, támadások és kudarcok hatására nő a kapacitása, az ellenállóképessége és robosztussága). Tehát a bajt érdemes keresni, mert tanulni, fejlődni lehet tőle. De érdemes ezt megfontoltan, körültekintően, tudatosan és összerendezetten csinálni. Erről mesélnek a hí­res utolsó mondatok.

íšgy hallottam, hamarosan lesz tagfelvétel.

X+X+X+X+X+X+X+
SAME IN ENGLISH
X+X+X+X+X+X+X+

It happened this morning:

“Manu (3 and a half, blathering quietly to herself in her car seat in the rear): beautiful girl, beautiful girl, beautiful girl…

Me (driving): Who, Manu?

Manu: Me, dummy.

Me: Well, you are a beautiful girl, but I don’t think that’s the most important thing about you, your most important property.

Manu: No, it ain’t.

Me: And What do you think, Manu, what is your most important property?

Manu: Being in a family.

Me: Being in a family, is that the most important thing about you then?

Manu: Yes.”

*

I noted this right away. I thought I’d write about it, but then there was no time or occasion to write, and I only get to it now, the evening of the same day. In the meantime, I’ve been thinking.

My conversation with Manu gave me the idea that for some time now, Mother Nature, aka. Evolution, after making man into this most ridiculously creative, adaptible creature, and seeing that even tribal cultures can take profoundly inhuman turns and make a lot of unnecessary suffering compulsory, not to mention the terrible sins of the taker civilizations (for more on that, see Daniel Quinn’s Ishmael of The Story of B) has been correcting our course by making children more skillful at educating their parents (i.e. that by and large, families in which the parents learn from the children tend to have more kids, or “higher survival value” kids).

In truth, if we are mature enough, if we can only pay attention, our small children teach us tirelessly.

Children, when born without major complications (of which there is actually little chance, as in most places the healthcare establishment keeps interfering with the physiological, natural course of birth, and indeed the entire culture isn’t geared to consider birth to be a completely natural, though fateful kind of event, attended by some unavoidable risk, but rather… well we know about that) so, if a child arrives among us in more or less full possession of its faculties, it begins to shape its forebears, fresh into parenthood straight away.

But life deals many children such terrible punches during birth (and in many cases also way before then) that they are not even able to start the great work of turning their DNA-donors (or whoever takes them on) into parents. Those, on the other hand, who get out of the grinder pretty much intact begin teaching right away. If the parent is able to pay attention, the newborn will teach them to take care of it. If they aren’t, conflicts and blockages result. If the realignment of the parents with the flow of life proves problematic, the child usually gets caught up at the conflict where the hard-headedness of the parent simply precludes understanding of the lesson, and keeps repeating, repeating, repeating the curriculum… that’s just how it goes.

In Jean Liedloff’s book (The Continuum Concept), the Yekana father invents the playpen when there is a deep hole in the middle of the village to keep some wild pigs captive, and he’s worried about his three-year-old falling in. He builds the thing from bamboo and sticks the tyke in it, who starts screaming right away and does not stop. So the dad picks him up out of it, and took the pen apart, to use the sticks of bamboo for something else. “Oh, so you don’t like this?? It was a bad idea then!”

Later I thought it would be interesting to have a therapy group style led by two equally competent facilitators who would occasionally markedly disagree on clearly important things, and show their disagreement to the group.

Later I realised that such groups do exist. They are called families.

*

I have been contacted by the Snake Brotherhood, and they offered the following five pieces of advice as the foundation for a future, adaptive ethos:

Be kind!  – – Make good-natured acceptance your basic stance. Don’t be a spoiler of good things. Be attentive and wish your fellow humans well. Move a part of the economy of your life, as great a part as possible, to gift economies or tribal cooperation. Look first to the value of people, not things.

Clean up your mess! –Take responsibility for your actions! If you mess something up, sort it, compensate, know and accept that you will make mistakes, and be prepared to repair the consequences of your errors. This rule is not applicable to children: teaching it can be started as young as one or two years old, but slow learners may be in their twenties by the time they master it fully. If it takes longer, that indicates some sort of blockage.

Share the good! — Share the food, by all means, but also and primarily, pass on useful knowledge, share your innovative ideas. Play music, draw, paint, create, make theatre! And also pass on your experience, your wisdom. Idle chatter has its own appeal, and it can be code for some pretty deep and subtle communication, but deep and understanding conversation about what matters the most can’t be beat. Touch others: greet by hugging, if they let you, do massage, dance, etc. : D

Find your family! — If you were born right into it, great. And in almost all cases, it is best to resolve relationships with genetic familiy (which, of course, may mean estalbishing some sort of acceptable share modus operandi, or it may not,  and we may simply have to protect ourselves. But even among baboons, some move to different troupes: find the company, the community in which you feel at home.

Seek extremes with caution! — Humans are potentially antifragile, i.e. agents that increase in capability, resilience, or robustness as a result of stressors, shocks, volatility, noise, mistakes, faults, attacks, or failures.  This means that deliberately placing ourselves in harm’s way may be worthwhile as a learning and developmental experience. But it is best done cautiously, circumspectly, with consciousness and poise. That is the moral to be drawn from all the famous last words.

I heard they’ll have a membership drive soon.

This question has occurred to me.

What would happen to me if the most embarrassing thing I know about myself, or if there are several, then one of them, or all of them, somehow accidentally became public knowledge?

And that brought me to another question:

Couldn’t we use another #metoo movement of that sort? You know, I’m standing there somewhere, piece of cardboard in my hand, saying…

I have not spoken with my dad for months. He’s been doing fuck all in an old people’s home in the UK for years, and when I do ring him, he starts going on about how he feels terrible and is terribly scared of dying, though being alive is pretty tortuous as well, and he starts crying and slobbering and asking me to go to him immediately. But I cannot go there very often, because of finances and family, but I find him very difficult to listen to him on the phone, and he doesn’t stop… so I only ring him three or four times a year.

And that’s just an example, though it happens to be true.

Ez  kérdés jutott az eszembe:

Mi történne velem, ha a magamról számomra ismert legcikibb dolog, vagy mondjuk ha több is van, akkor az egyik, vagy mindegyik, valahogy véletlenül köztudottá válna?

Erről meg még egy:

Nem lenne jó egy ilyen metoo mozgalom is? Hogy ott állok, kezembe kartonpapí­r, és arra az van felí­rva, hogy…

Hónapok óta nem beszélek apámmal, aki egy öregotthonban tengeti a semmit évek óta Angliában, mert ha felhí­vom, öt percen belül sí­rni, óbégatni kezd, hogy ő rettenetesen fél a haláltól és azonnal menjek oda, de én nem tudok azonnal odamenni nagyon gyakran anyagi és családi okokból sem, viszont ezt nagyon nehezen bí­rom hallgatni, és nem hagyja abba… úgyhogy inkább csak évente háromszor-négyszer hí­vom fel.

Például. És lenne még pár.