Blog

Posted on

Kavicsok // Pebbles

Három hete ért véget a tizenkéthetes, heti három órás zárt encounter-csoport, ahová csütörtök esténként jártam. Azt hittem, hosszabban fog gyakran eszembe jutni, hiányozni, de úgy néz ki, egyrészt az életem kitölti a rendelkezésére álló teret, másrészt ez a tizenkét alkalom lekerekedett, egészlegessé és zárttá vált, nem hagyott maga után feszültséget vagy nyitott kérdéseket. Csütörtökönként azért egyelőre gondolok rá.

A zárt encounter-csoport, az olyan, hogy elhatározzuk, hogy kik, hol, hányan, milyen időkeretben fogjuk együtt tölteni az időnket. Van egy (vagy több) facilitátor, a mi esetünkben egybeesett a szervezővel, aki talán leginkább abban különbözik csak a résztvevőktől, hogy már sokszor csinált ilyent. Nyitott csoportokon többször is volt olyan élményem, hogy nem derült ki, és nem is volt fontos, hogy ki a facilitátor (kik a facilitátorok) – meg olyan is, ahol nagyon is téma lett, hogy ki az, hogy miért ő az, hogy mit csinál és hogy mit kellene csinálnia. Mindenesetre az encounter csoportnak nincs tematikája: olyan lesz, amilyenné a tagjai teszik.

A háromórás beszélgetések alatt bejártuk a szokásos területeket, ahol az örömök és a fájdalmak lenni szoktak: szóba került a gyerekkor, a gyerekkori család, az iskola, a munka, a párkapcsolatok, barátok és ellenségek, felnőttkori család, saját gyerekek, egészség és betegségek, találkozások, elválások, nyereségek és veszteségek. Mindenki elmondott magáról olyan történeteket, amiket addig, amíg akár sokadik alkalmon nem hallottam őket, álmomban se feltételeztem volna róluk. És egyre jobban sikerült megmutatni, kifejezni azokat az érzéseket is, amelyek ezekhez a történetekhez a mindenkori jelenben kötődnek. Gyakran mélyen érintett, amit hallottam, és volt, hogy nem volt könnyű végigmondani, amit mondtam, mégis, a biztonságérzetem bár hullámozva, lassanként, de végig fokozódott.

Itt van valahol, ami nekem ebben a lényeg: az az ismétlődő élmény, hogy közel kerülök, bevonódok nehéz, vagy nehezen megfogható érzetekbe, érzésekbe, történetekbe – másokéba és a magaméba – és megtapasztalom, hogy az érzelmi elsodródással, elközönyösödéssel, kényszerű kimeneküléssel vagy elárasztó ellenségességgel fenyegető helyzeteket is meg lehet nyugodtan és lassan közelíteni, és hogy ez a türelmes időzés, és emellett magának a feszültségnek a kommunikációja enyhíti a feszültséget. Ez felszabadító.

Az utolsó előtti héten fejembe vettem, hogy ajándékot szeretnék adni a többieknek. Fura volt arra gondolni, hogy a január óta tartó csütörtököknek, amikre egész napos rituálét építettem fel (reggel testtudatosság-óra, kora délután termálfürdő, este csoport) egyszercsak abbamaradnak. Szoktam köveket festeni, ez jutott eszembe most is. A hétfői dunaparti sétán ki is válogattam hét formás kavicsot, de aztán halogatni kezdtem a festést. Lehet, el akartam odázni a végét? Szerdán még arra gondoltam, hát jó, lehet, hogy akkor ez a terv most nem valósul meg, elvégre nem várja el tőlem rajtam kívül senki… de csütörtök reggel napkelte előtt felébredtem, és elkezdtem festeni a köveket.

Nem készültem el indulásig, úgyhogy becsomagoltam őket és elraktam az akrilfilceket is. Aznap a reggeli kezelés után nem fürdőbe, hanem látogatóba mentem… beszélgetés közben sikerült befejezni a hét követ. Még bőven volt időm, amikor Zuglóból elindultam Buda felé. Útközben megláttam egy művészellátót, vettem egy kis doboz lakkot meg egy ecsetet, és a szeles Széna-téren ülve lelakkoztam a kavicsaimat. Három orosz kisgyerek hosszan áldogált mellettem, nézegetve, hogy mit csinálok, mielőtt az anyjuk visszakiabált nekik, hogy menjenek már.

Bennem közben nőni kezdett a feszültség. Hogy mit is akarok én ezzel. Lehet, hogy ez valami feltűnősködés nálam? Már megint produkálom magam, a lehető legérdekesebb akarok lenni? Odaadjam őket egyáltalán? Ha igen, mikor?

Közben tologattam a hét, már megszáradt követ a padon, és azt próbálgattam, melyik kié. Volt, amelyikről rögtön nyilvánvaló volt, hogy kihez tartozik, az utolsó hármat nehezebb lett elosztani. Nem az lett volna rendes, kérdezte számonkérő hangon túlmozgásos belső cenzorom, ha már eleve az egyes ajándékozandókra gondolva festetted volna őket? Aztán megállapodott a konstelláció, elcsomagoltam a kavicsokat, és felmentem a csoportba. Lámpaláz volt a leginkább, amit éreztem, és elég hamar, miután viccelődve megbeszéltük, hogy majd fogunk arról beszélni, visszatekintve, hogy kinek milyen volt a csoport, de azt még egy kicsit később, előrukkoltam a dologgal. Meglepődést és örömet láttam a többiek arcán, a feszültségem alábbhagyott. Aztán még beszélgettünk két és fél órát, és elbúcsúztunk egymástól.

Nem nyugszik ez a kritikus persze. Utána is eszembe jutott, hogy vajon tényleg örültek-e neki, vagy, kedves és udvarias emberek, jó képet vágtak egy szentimentális, öregedő különc mutatványához – de azért erre már nem volt túl nehéz azt mondani magamnak, hogy jaj, hagyjál már… akárhogy is, örülök, hogy keresztülmentem ezen. És az egész tizenkét héten is.

//

I recently attended a weekly closed encounter group on Thursday evenings. The last three-hour session was three weeks ago. I thought I would think of it and miss it more often, but it seems that my life fills up the available space with fluid grace, and also those twelve meetings have become a complete whole without leaving any tension or open questions behind. So far, I do think back each Thursday.

A closed encounter group is about a group of people deciding and committing to being together at a particular place for a particular amount of time on a specific number of occasions. There is a facilitator (there could be more) who in our case was also the organiser, whose main difference from the other participants is mostly that they have done this a lot already. In open groups, I have had several experiences where the question of who the facilitator (or facilitators) were in the group wasn’t even raised – at other times, the questions of who it was, why they were it, what they were doing and what they should be doing became hot topics. In any case, encounter groups have no thematics: they become what the members make of them.

In the three-hour conversations, we visited all the territories where joys and pains reside: we talked about childhood, childhood families, school, work, relationships, friends and enemies, adult families, our own kids, health and illness, encounters and partings, gains and losses. I heard stories from each and every member that I would never have guessed, not even when they revealed them towards the end of the series of meetings. And we were increasingly also able to express the feelings associated with those stories in the present. I was often deeply moved by what I heard, and sometimes it was difficult to complete what I was saying, but although in stops and starts, my sense of safety kept increasing slowly to the end.

That’s roughly the essence of the thing for me: the recurring experience of getting close to, becoming involved with sensations, feelings and stories that are difficult, or difficult to grasp – whether those of others or my own – and noticing that even situations that threaten emotional overwhelm, defensive indifference, compulsive flight or inundating hostility can be approached calmly and slowly, and that devoting time to this patiently, and communicating the tensions that arise eases the tension. That is liberating.

During the last but one session I had the notion that I wanted to give gifts to the others. It was strange to think that the Thursdays I had had since January, and which had engendered a full-day ritual for me (body-awareness session in the morning, a thermal bath in the early afternoon, and then the encounter group in the evening) would suddenly be over. I often paint on stones, so it was my go-to idea. On a walk by the Danube on Monday I collected seven shapely pebbles, but then I started putting the painting off till later. Was I perhaps trying to delay the ending of the group? On Wednesday I thought alright, so maybe this plan would not come to pass, after all, nobody expects it of me other than myself… but on Thursday I woke before sunrise and started painting the pebbles.

I didn’t finish by the time I had to leave, so I packed the stones along with my acrylic pens. That day, I didn’t go to the baths from the morning session, but visited someone instead. While we were talking, I finished the patterns on the seven stones. I had plenty of time when I left for the encounter location. On the way, I spotted an arts supply store and bought a small tub of varnish and a brush, then sat down in a windy square near the place and varnished my pebbles. Three small Russian kids stopped and watched me for a long while, puzzled, until their mum shouted for them to come along.

I began to feel a tension build in me. What did I want with this? Was it some kind of attention-seeking? Was I showing off, trying to be as interesting as possible? Should I even give them the stones? If so, when?

While thinking those thoughts, I was pushing the seven pebbles around on the bench, trying to figure out which one belongs to which member of the group. Some were immediately obvious, but the last three were more difficult to allocate. My hyperactive internal censor adopted an accusatory tone to ask me if it wouldn’t have been better to paint each stone thinking of a particular person. Then I reached a stable constellation, packed up the pebbles again and went up to the group. It was a kind of stage fright that I felt, and quite early on, after we jokingly agreed to talk about how the group as a whole had been for each of us, but not just yet, a little later, I came out with the thing. I saw surprise and pleasure in the others’ faces, and my tension subsided. Then we talked for another two and a half hours, and said our goodbyes.

Of course the critic has not given up. Since then, at times it has still occurred to me to wonder if they had really been pleased, or whether, as kind and polite people, they were just indulgent with the antics of a sentimental, aging eccentric – but at that point it wasn’t all that hard to tell myself to pack it in. Anyhow, I am glad I went through this. And the whole twelve weeks, too.

Posted on

Hazatérés // Homecoming

  1. augusztus 23. péntek 11:09

(A fotót a CCC hete alatti egyik hajnali sétámon csináltam. // I took this photo on one of my morning walks during the CCC week.
A négy magyar sor híres József Attila idézet, az angol szöveg forrását nem találtam meg. // The four Hungarian lines are from a famous poem by Attila József. I have not found a source for the English text.)

(A pécsi Niké-szobor, és mellette a falfirka // The statue of Niké, and the graffiti next to it: “Everything is beautiful”)

Öt napja ilyenkor már kilenc perce vége volt a CCC utolsó, vasárnap délelőtti nagycsoportjának.

Tagadhatatlan, hogy elszaporodtak a regresszív állapotaim, mióta hazajöttünk Pécsről. Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön reggel is eszembe jutott, hogy na tessék, megint egy nap, amikor már nincs CCC. Nem lesz 9-11-g nagycsoport, nem lesz utána és délután még egyszer kiscsoport. Az igényei krónikus kielégítetlenségétől hol kétségbeeső de kétségbeesését önmagába rejtő, annak tartalmazására ráfeszülő, hol meg rezignált, disszociatív dödörgésbe süppedő gyerek közel jött a felszínhez, az ablakhoz, kinézeget.

Akartam írni róla, az egyhetes encounterről, ami a CCC. Már akkor fogalmazgattam, amikor még tartott, és azóta is minden nap jár a fejem rajta, de eddig nem kezdtem bele, halogattam. Ha belekezdek, akkor utána már nem kezdhetek bele újra, legalábbis először semmiképp, és ha a végére érek annak, amit mondani tudok, akarok, akkor többet már nem érhetek a végére, mert ha még átírom, pontosítom, meggondolom, akkor az még nem a vége volt, de ha meg tényleg a végére érek, akkor az tényleg a vége. És mi van, ha nem sikerül? Mármint megragadni, összerendezni, érthetővé tenni a megrázóan erős lelkesedésemet?

Most legyen akkor az, hogy ami nem megy, az erőltetni kell!

Így fogalmazgattam: tudtam én, gondoltam én, hogy jó lesz, de arról fogalmam sem volt, hogy milyen sokféleképpen és hogy mennyire intenzíven lesz jó. Ez lenyűgözött. Még magamnak is feltűntek a szuperlatívuszaim, és arra gondoltam, talán ez túlzás, már megint ez az “elképesztő”-zés, amire Verus is néha felhívja a figyelmemet, mosolyogva.

Volt, akinek ironizálva meséltem el, hogy átestem egy egyhetes agymosáson és lelkes szektatag lett belőlem: alig várom a következő szeánszot és izomból térítek. Tíz éve, az első, hollandiai aya szertartás után voltam talán ennyire hevesen, tüzesen lelkes. Rátaláltam valamire, amiről, miközben rátaláltam, rögtön kiderült, hogy mennyire hiányzott, pedig nem is tudtam róla.

A hiány, amit betöltött, annyira állandó, annyira része az alapzajnak, hogy már nagyon régen nem esik nehezemre megfeledkezni róla. Viszont ha erről a hiányról megfeledkezem, ha az elkerülhetetlen alapműködés részeként figyelmen kívül hagyom, akkor figyelmen kívül hagyom egy olyan részemet, amelyikkel pedig foglalkozhatnék. Foglalkoznom gyümölcsöző lehetne.

Ezt úgy is mondhatni, hogy egy kicsit, de egyfolytában magamon kívül vagyok. A kiszínezésem kívül megy a vonalon. És ezt is – ami alapesetben azért ijesztő, vagy legalábbis figyelmreméltó kéne hogy legyen – képes vagyok normalizálni, azaz figyelmen kívül hagyni. De a CCC-n szembesültem vele.

Mondjuk mintha a bőröm egy nagy sebfelület lenne. El lehet lenni a hegekkel, csak néha, ritkán fájdalmas meg nehézkes, itt-ott csökkent a szabadságfokom. Vedleni munkás, igénybevesz, és biztonságos közeg is kell hozzá. Most olyan közegbe kerültem viszont, ahol egyszerre vált hangsúlyossá, került előtérbe az, hogy mitől fosztom meg magam, ha nem képviselem ezt az elfojtott igényemet, és indult meg egy erős önvisszanyerési kísérlet, vagy hullám. Önismereti dagály.

Na de mi ez a hiány? És mit kaptam, mit szereztem, mit tanultam, mit tapasztaltam, mire emlékeztem vissza?

Valami olyasmi ez, mint amit Ivan Illich úgy nevezett, hogy conviviality. Örömteli, barátságos együttlét, életközösség. Olyan szociális környezetben lenni, ahol az a rugalmas de stabil többségi nézet, a bevett és köztudott tapasztalat és megállapodás, hogy jó az embernek nyitott, érdeklődő, önazonos, önelfogadó állapotban jobbára nyitott, érdeklődő, önazonos, önelfogadásban lévő, de még ha épp nem is, ezeket akkor is értéknek és életcélnak tekintő embertársai körében időzni. Jó, mert termékennyé tesz, gyógyít, felszabadít. Ez az értékrend, ez a törekvés, ez a tapasztalat az én személyes elvárásom az emberiséggel szemben, és arra is vágyom, hogy minél többen vegyék észre, ébredjenek rá, fogadják el és ünnepeljék, hogy ez így van. Vagy hogy lehet, lehetne így.

A szombat esti, a héten utolsó, számomra viszont az első kocsmázás közben és után többeknek is ellelkendeztem, hogy bizonyos értelemben az volt nekem a csúcsélmény. Soha életemben nem igazán értettem, hogy mi abban a jó, hogy egy csomó ember elmegy egy kényelmetlen és zajos helyre, ahol létezni is pénzbe kerül, és ahol aztán beszélgetni próbál, de ez a külső akadályok meg a sokféle belső akadályok következtében többnyire meghiúsul, a többség lassan lerészegedik és végül sikeresen kerül érzelmileg sérülékenyebb és bevállalósabb állapotokba, bár másnap könnyen lehet, megbánja, ami történt.

Most meg az az élményem lett (55 vagyok: jobb későn, mint soha), hogy van egy ilyen teljesen más dolog is, amit szintén kocsmázásnak hívnak, hogy 30-40 ember 5-6 spontán kisebb-nagyobb asztaltársaságot alkot, és tényleg bízhatok abban, hogy szinte bármikor szinte bármelyikben találok magamnak helyet, és embereket, akik számomra is fontos kérdésekről beszélgetnek egymással.

Szerencsére sokféle értelem van, és így sokféle csúcsélmény: a nagycsoportban eleve van valami szertartásos, rituális, amire csak rátesz a folyamatos fordításból származó lassítás… idő- és térmikroszkóp alatt látszik az, hogy milyen, ha – ami olyan végtelenül ritka lett, sajnos – ennyire sok ember egységes csoportként önmagára hangolódik. Adódik benne alkalom végigjárni a teljes érzelmi skálát, tehát nem csak öröm, helyeslés, biztonság, kiváncsiság, izgalom, rokonságérzet, elfogadás, támogatás, szimpátia, megtartó figyelem, uh-oh, akkor még ezt a szót is, hogy szeretet… hanem bánat, közöny, unalom, ellenségesség, félelem, nyomottság, idegenség, zavarodottság, elutasítás, káröröm, harag, undor, szégyen is jöhet – de valahogy az egésznek mégis újra és újra emelkedett jelenléte lesz.

Bár a nagycsoportban is, de a kiscsoportban különösen erős a megismerési folyamat. Az önként és közösen vállalt, hirtelen közelségtől észrevehetem, feltűnhet, hogy tudattalanul is kombinálok, és igyekszem az egyes szereplőket valami már aránylag jól modellezett, ismert szerepbe, kategóriába betenni. És észrevehetem, feltűnhet az is, ahogyan ez a törekvés, megintcsak az önként és közösen vállalt, hirtelen közelség okán, frusztrálódik, újra és újra: beszélgetőpartnereim ismételten másmilyennek mutatkoznak, mint amire számítok tőlük: az eddig ellenszenves hirtelen rokonszenvet ébresztő oldalát mutatja meg, a bölcs öreg hirtelen mosolyogtatóan naívnak tűnik. Míg aztán lassan feltárul a csendesebb, lassabb, hatékonytalanabb, de érdekesebb ösvény: megbékélni azzal, hogy nem tudom megfejteni a többieket, mert sokkal nagyobbak és részletgazdagabbak annál, mintsem hogy pár óra alatt átlássam őket… és aztán megtalálni ebben az örömöt is.

Lassan egyre kevésbé csalódásnak, szégyenspirálok felkorbácsolására alkalmas alulteljesítésemnek érzékelni azt, ha a másik újra és újra meglep. Lassan észrevenni és elfogadni, hogy bár kiismerni ki lehet valakit úgy, hogy addig pontosítom róla a modellemet, amíg már nem lep meg többé (bár ez a folyamat lényegét tekintve okklúzió is – nyilván mindenki mindig több, mint amennyit érzékelek belőle, és ha meggyőzöm magam, hogy kiismertem, tulajdonképpen megtanulom egy jó nagy részét figyelmen kívül hagyni, lényegtelennek tekinteni), de megismerni más, mint kiismerni: ott megmarad a lehetősége annak, hogy pont az, aki épp nagyon közel került már, új oldaláról mutatkozzon meg – és bár ez kiszámíthatatlan, mégis inkább érdekes, mint ijesztő. Ráadásul ez a valaki lehetek adott esetben, más vagy akár a magam számára, én is.

Amennyire egyáltalán lehetséges, biztos vagyok benne, hogy ott leszek jövőre is.

//

23 August 2024 – Friday – 11:09

Exactly five days ago, the last, Sunday morning large group of CCC had been over for 9 minutes.

It is undeniable that since we have returned from Pécs, I find myself in regressive states more often. On Monday, Tuesday, Wednesday and Thursday morning I kept having the thought that, sadly, here was another day with no CCC. No large group from 9 to 11, and no small group afterwards and once more in the afternoon. The small child, at times despairing of the chronic unmetness of his needs and tense from having to contain that despair, and at other times resigned and submerged in dissociative rhythmic self-soothing has come closer to the surface, closer to the window, and he is peeking out.

I wanted to write about the one-week encounter that is CCC. I was already formulating sentences while it was still going on, and things I would want to say keep occurring to me every day since, but I haven’t yet started. I procrastinated. If I do start it, I will not have the option to start it anymore, certainly not for the first time, and if I get to the end of what I am able to and what I want to say, then I will no longer have the option to reach that end, because if I revise it, render it more accurate, rethink it, then I had not reached the end. And if I do reach the end, that will be the end of it. And what if I fail? I mean to grasp the essence, to organise it coherently, to make my tremendously strong enthusiasm palpable?

So let’s see what happens if I try harder.

Here’s a sentence I was planning in my head: I knew, I really thought it would be good for me there, but I had no idea in how many different ways and how intensely it would be good. I found that mesmerizing. Even I noticed my stream of superlatives, and so I thought perhaps I am going to excess, once more I keep saying “Amazing! Amazing!” – as I sometimes do, and Vera smiles as she brings it to my attention.

So some people I told from a position of irony. I said I’d just been through a one-week brainwashing exercise, became an enthusiastic member of a sect and I’m putting all my muscle into converting others. I think it was ten years ago, after my first aya ceremony, in Holland, that I was so intensely, burningly enthusiastic. I found something, and the process of finding it was also the process of discovering how much I had missed it, though I hadn’t known that I did.

The lack that was being fulfilled is so consant, so much a part of the background noise that for quite a long time know I don’t find it hard to forget about it. But if I forget this lack, this unmet need, if I disregard it as an unavoidable component of my fundamental process of operation, then I also disregard a part of myself that I could actually work with. And working with it could be fruitful.

Another way to put this is that although only mildly, but I am beside myself all the time. The colouring goes outside the lines. And, despite the fact that I should really find that a little alarming or at least worthy of attention, I am even able to normalise, and then to disregard it. But I came face to face with it at the CCC.

Say my skin is one large surface of scar tissue. It is quite possible to get by with the scars, it is only rarely that it is painful had lumbersome, here and there my degrees of freedom are reduced. Shedding my skin is a lot of effort, it makes heavy use of the whole of me, and it is best done in a safe environment. Well now I found myself in a context in which, at the same time, there was a strong emphasis on what I deprive myself of if I do not stand up for my suppressed need, while also there started a strong experiment, or a strong wave of self-recovery. A flow-tide of self-acquaintance.

But what is that lack, that unmet need? And what did I receive, what did I get for myself, what have I learnt, what have I experienced, what did I remember?

It is something like what Ivan Illich called conviviality. Joyful, friendly togetherness, the sharing of lives. To be in a social environment where it is the flexible yet stable majority view, the received and publicly known experience and agreement that it is good for humans to be in a state of openness, curiosity, authenticiy and self-acceptance, and in that blessed condition to be in the company of fellow humans who are also mostly open, curious, authentic and self-accepting – or if not, then fellow humans who also see those attributes as valuable and worth aiming for in life. It is good because it encourages creativity, it heals, it liberates. And those values, that striving and that experience also constitute my personal expectation from humanity. And I also wish for a world in which more and more people notice, recognise, accept and celebrate that this is true. Or can be, could be true.

At the evening pub session on Saturday, which was the last one in the week, but the first one for me, I enthused to a number people about how in one sense that evening at the bar was the peak experience of the CCC for me. Never in my life have I really understood what is good about a bunch of people going to an uncomfortable and noisy facility, where being alive costs money, then trying to converse with each other but failing due to various external and internal obstacles, followed by intoxication for the majority, which finally delivers them to emotionally more vulnerable and outgoing states, though many of them may regret that the next day.

This time (I am 55: better late than never) I had the novel experience that in fact there is also this other, completely unrelated thing which is also called going down the pub: in this version, 30 to 40 people spontaneously for 5-6 tables of varying size, and I can feel really confident that at almost any moment there will be a place for me at any of those tables, and I will find people discussing matters that I find important and often fascinating.

Luckily, there are a number of different senses, and varied peak experiences to go with each one. In the large group, there is something ceremonial, ritual, which is strengthened further by the constant brakes that the translation puts on the proceedings… under a temporal and spatial microscope it is possible to see what it is like when such a large group of people becomes a single entity and reflects upon itself. There is room to run the full range of emotions, not only joy, approval, safety, curiosity, excitement, kinship, acceptance, support, sympathy, positive regard and uh-oh, also love, but also sadness, indifference, boredom, hostility, fear, depression, alienation, confusion, rejection, schadenfreude, anger, disgust and shame can all appear in the spotlight – and yet the whole thing returns, again and again, to an elevated presence.

It is there in the large group, but the epistemic process becomes particularly forceful in the small group. As a result of the voluntary shared undertaking of sudden closeness, I am able to notice and find remarkable that without being aware of it, I am running through combinations, trying to resolve the individual group members to relatively well-modelled and known roles, or categories. And I can notice, and find remarkable, how that goal-directed mental exertion, once again thanks to the voluntary, shared undertaking of sudden closeness, is frustrated over and over again: my conversational partners keep being other then what I expect them to be: someone I thought I was averse to suddenly appear in a light that inspires my sympathy, while the wise old man suddenly appears to be endearingly naive. And eventually the quieter, slower, less efficient but more interesting path is revealed: it is coming to peace with the fact that I cannot see through the others, because they are all so much greater and so much richer in detail than anything I may have a hope of figuring out in a few hours… and then finding joy in it being so.

Slowly, I no longer perceive being repeatedly surprised by the other person as my failure, as reason to be disappointed in myself and to agitate the vortex of shame. Slowly, I notice and accept that while it is possible to figure someone out by making my model of them increasingly accurate until they no longer surprise me at all (although that is also essentially a process of occlusion – it is obvious that everyone is always more than I perceive of them, and by convincing myself that I have figured the other one out, I actually learn to disregard a large part of them as uninteresting), but truly encountering someone, getting to know them, is not the same as figuring someone out. Encountering the other maintains the possibility that the very person who has come ever so close may reveal a new side – and while that is unpredictable, it is more interesting than scary. What’s more, on occasion that other – for others, or even for myself – can even be me.

To the extent possible, I am certain that I will be there again next year.

Posted on

Apró győzelem // Small victory

Tegnapelőtt délután Liza (14) kitalálta, hogy menjünk le az új kiskutyánkkal, Bonival (3 hónapos, a képen kétéves fogadott testvérével, Lajossal látható) a tópartra sétálni és “cuki”-kat gyűjteni (számolni, hogy hányan mondják Bonira, hogy “cuki”). Manu (9) és Vera nem volt túl lelkes, de Liza, aki egészen kisgyerekkora óta vérbeli juhászkutyaként azt szereti igazán, hogy ha megyünk valahova, akkor mindenki menjen, rábeszélte őket. Ahogy öten elindultunk kifele a kapuhoz, Manu azt kérdezte: “Amúgy mikor megyünk el biciklizni?”. Kapásból azt válaszoltam, hogy “Hát azt nem tudom, de az egészen biztos, hogy nem most, mert most Bonival megyünk sétálni a tóhoz!” Manu pár másodperc alatt elkámpicsorodott, sírni kezdett, és visszafordult, hogy ő nem megy sehová, mert gonosz vagyok.

Nagyon rosszul érintett a dolog, hogy már megint mit baszhattam el, párszor kérdeztem, hogy pontosan miért is vagyok gonosz, de ezeket válaszra se méltatta. A hátamra feküdtem a teraszon és a csúnyán megbillent nyugalmam megőrzésére, hirtelen megkeseredett kedélyem helyreállítására figyeltem. Manu lassan megnyugodott, el tudtunk indulni, 9 cukit gyűjtöttünk, meg volt pár határeset. A kutyázós réten ugyan nem volt senki, így a szocializációs képzés most nagyjából elmaradt, de találkoztunk azért pár kutyával: Bonita mintha kicsit nehezen látná meg a familia benyomott orrú részében (francia bulldog, mopsz, ilyesmik) a fajtársat.

Másnap reggel nyomott hangulatban ébredtem, de sikerült megcsinálnom egy Wim Hof légzést meg a nyirokmasszázst, és helyreállt a közérzetem. Utána eszembe jutott, milyen régen csináltam R.A.I.N. meditációt, és ez az előző napi eset is, mint téma.

A végére arra jutottam, hogy hogy Manunak igaza volt: az ő ártatlan kérdését (ahogy kifelé mentünk, egyszerűen meglátta a nemrég születésnapjára kapott új biciklijét, erről eszébe jutott, hogy úgy volt, majd megyünk biciklizni, és megkérdezte, hogy mikor) – nem maximális jóindulattal hallottam meg, mert triggerelődtem. Én azt hallottam, hogy elégedetlen velem, számon kéri rajtam az ígéretet, hogy elviszem biciklizni, és bár igyekeztem visszafogni magam, a válaszom enyhén gúnyos lett (szubtext: “hát nemigaz már, hogy épp viszlek sétálni de neked meg már a következő dolgon jár a fejed, amihez kellek!”), amire ő egyáltalán nem szolgált rá.

Amikor ezt beláttam, azonnal megkerestem Manut, és szép nyugodtan és érthetően elmeséltem neki ezt az egészet. Öröm volt nézni az arcát, a szemét, amíg hallgatta: kilazult, meglepetést, örömet és bizalmat mutatott. Az apró győzelmek is győzelmek.

//

Two days ago, in the afternoon, Liza (14) had the notion that we should go down to the lakeside with our new puppy, Boni (3 months, the photo shows her with her adopted older brother, Lajos) for a walk and to collect ‘cute’-s (i.e. count the number of people that say ‘cute!” when they see Boni). Manu (9) and Vera were not too enthusiastic, but Liza, who, like a true shepherd dog, has always shown a strong preference for everyone going together, talked them into it. As the five of us started out towards the gate, Manu asked a question: “Any anyway, when are we going cycling?” I shot back immediately with “Well I don’t know that, but I do know that we’re definitely not going now, as we are going to the lake for a walk with Boni!” Manu broke down in tears in a matter of seconds and turned back, telling us she was not going anywhere, because I was evil.

I felt really awful, wondering what the hell I fucked up again, I asked a few times why exactly I was evil, but she didn’t answer at all. I lay down on my back on our terrace and concentrated on protecting my badly shaken balance, restoring my suddenly embittered mood. Manu also recovered slowly, we were able to set off after a while. We collected 9 ‘cute’-s and there were some debatables, too. The field where the dog people usually congregate was empty, so there wasn’t much socialisation training to be done, but we did meet a few dogs. It seems Bonita has some difficulty in recognising kin in the flat-nosed part of the family (French bulldogs, mopses, etc.).

The next morning I woke up in a depressed mood, but I managed to do a Wim Hof breathing routine and a lymphatic massage, and my mood was restored. After that, I remembered that it had been quite a while since I had done a R.A.I.N. meditation, and also te incident from the day before as a theme for it.

By the end of that, I realised that Manu had been right: I had not listened to her innocent question (as we were walking to the gate, she spotted her new bike, recently got for her birthday, which reminded her that we had agreed to go cycling together, and asked when that would happen) in good faith – because I was triggered. What I heard was that she was dissatisfied with me, reprimanding me for not keeping the promise that I would take her cycling, and although I tried to restrain myself, my answer was a little sarcastic (subtext: “I can’t believe that I am just this moment taking you for a nice walk but you’re already onto the next thing you need me for!” – which she had given no cause for.

Once I thought and felt this through, I immediately went to Manu and told her all of this in a relaxed, slow and understandable fashion. It was a joy to watch her eyes, her face while she listened: she went soft, showing surprise, joy and trust. Small victories are victories.

Posted on

orphic trance 5 // orfikus transz 5

one is existence
two is direction
three is stability
four is balance,
active equillibrium,
walking

branchoff

two is now walking, running, jumping, kicking
four is intent,
purposeful action to achieve change
(two of four for walking, running, supporting, moving,
another two for touching, holding, grasping, working, killing)
so four is magick
is there an eerie wind whispering through the universe
can it be real or imaginary
what is five?

one: being
two: relation
three: cooperation
four: hyerarchy
what is five

one: loneliness
two: conflict
three: competition
four: war
what is five

five is curiosity, the desire to know
five is joy, laughter and sweetness and playfulness streaming
five is balance, dancing, spinning, gliding
five is fairness,
counting, reckoning, beckoning,remembering hands hands hands
five is freedom, music (that universal pentatonic!), petals,
the five pieces of advice1

//

egy: lét
kettő: irány
három: állandóság
négy: egyensúly,
aktív equillibrium,
járás

elágazás

most a kettő járás, futás, ugrás, rúgás
négy: szándék
változást előidéző célirányos cselekvés
(a négyből kettő járásra, futásra, alátámasztásra, helyváltoztatásra,
két másik érintésre, tartásra, megragadásra, munkára, ölésre)
tehát négy: varázslat
suttog-e titokzatos szél a világban?
valós vagy képzelt is lehet?
mi az öt?

egy: lét
kettő: viszony
három: együttműködés
négy: hierarchia
mi az öt

egy: magány
kettő: harc
három: verseny
négy: háború
mi az öt

öt: kiváncsiság, tudásvágy
öt: öröm, áramló nevetés, édes játékosság
öt: egyensúly, tánc, forgás, siklás
öt: igazságosság
számláló, számontartó, hívogató, emlékező kezek kezek kezek
öt: szabadság, zene (az univerzális pentaton!), virágszirom,
az öt tanács2

/////

  1. The five pieces of advice:
    If it’s good, share it!
    Find your village!
    Seek extremes with caution!
    Clean up your own mess!
    Be kind!
    The five questions:
    What do you want to know?
    What makes you happy?
    What upsets you?
    What do you bring to the table?
    Who are you? ↩︎
  2. Az öt tanács:
    Osztozz a jón!
    Találd meg a faludat!
    Óvatosan keresd a szélsőségeket!
    Takaríts fel magad után!
    Légy kedves!
    Az öt kérdés:
    Mit tudnál?
    Mi tesz boldoggá?
    Mi zaklat fel?
    Mit hozol nekünk?
    Ki vagy?
    ↩︎