Meg még durva az is, ha így belegondolok, ahogyan hosszú évekig minden új önmagamat sorban szépen leírtam, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej volt, utáltam a gyerekkori hányattatásokat, még egy rendes komoly traumát se bírtam összeszedni, csak ez a rengeteg erős-közepes csapás, hát milyen könyvet ír így belőlem majd a terapeutám, hát nem lesz bestseller-listás; és utáltam az iskolás magamat, a sorozatos reménytelen szerelmeket, megvetettem a pattanásos és egyre kövérebb kamaszt, aki ócska Tutti-Fruttikra élvezett és már közben is utálta benne magát sőt lehet, hogy már akkor is az volt igazából benne a legfontosabb? Kínos érzés volt rágondolni a faszira, aki egyetemre ment mert az ő családjában ez volt a szokás, hogy aztán végigszenvedje az egészet, minden egyes esszét és dolgozatot kegyetlen bűntudathempergések árán csikarjon ki magából, aztán talált egy megélhetést, ahol ezt aztán kedvére folytathatta… és gyűlöltem a csávót, aki ugyan megtalált magának egy medicint, ami segített neki hosszú évekig életben, mondhatni magán belül maradni, de egyáltalán nem hallgatott rá, és így végül már a medicin is elunta és feladta a dolgot, miközben ő meg módszeresen tönkretette a hosszú távon egyébként amúgy sem épp túl reményteli, mert hiányalapú házasságát még ha nem is egyedül… és szánalmasnak találtam az állítólag többszörösen is tehetséges művészféleséget, aki annyira szeret zenélni, hogy soha egy hangszeren nem tanult meg rendesen játszani, aki időnként álmodozik a könyvéről de soha nem írja, aki rajzolni meg festeni is szeret, csak hát jól mondták még a kisképzőben a felvételin, hogy nem rossz, csak kevés.
Volt persze kár kedvelhetőbb figura is, a suhanc, aki meglépett a néphadsereg elől és végül is talpra esett ott, bár kicsit azért eltört bele a lába… a csávó, aki apai tanácsra hallgatva a felvételi próba után összehányta ugyan az uszoda zuhanyozóját, de felvették úszómesternek, és ezzel nem csak az anyagi önállóság, de a boldogságos politoxikománia arany kapuja is feltárult… a többnyire erősen behomályosult szemű köpcös, aki körül, ha némiképp elhanyagolva is, de szabadságban és barátságosságban nevelt gyerekek tengődtek nem is olyan rosszul… csak velük meg az volt a baj, hogy szíre-szóra, a legkisebb provokációra azonnal átadták a helyüket valamelyik seggfejnek, az ordítva átkozódó frusztrált önbebörtönzöttnek, a bármiféle énerőt önmagában felfedezni képtelen vesztesnek, vagy a csillogó szemű fantasztának, aki minden bokorban meglátta ugyan a boldogulás ösvényét, csak aztán valami fényes és csillogó dolog a figyelmét mindig elterelte és végül nem indult el.
Most, hogy a jelenben mintha sikerült volna tartósabban megágyaznom magamnak, ámulva figyelem, hogy ezek a bántalmazottaim, mint egy csomó viszonylag még egész jó állapotú zombi, körbeállnak, és lassú, már-már szertartásos lépésekkel közelednek hozzám, megállva minden egyes lépés után, hogy kérdezhessenek: Nem köpsz le? Nem fogsz a ruhámra okádni? Már nem vagyok neked undorító? Megbocsátasz, tényleg? Maradhatok?
Még közelebb jöhetek?
Mintha közvetlenül a fejem fölött sütne egy szárnyas nap, csak állok, se a vigyorogás se a könnyfolyás nem leállítható, milyen szerencse, hogy pont nem is akarom, forgok a tengelyem körül, mindenféle szőrösebb és borotváltabb, dühös, félénk, ijedt és talán mégis most már kicsit reménykedő változatban nézegetem magam és azt mondogatom hogy persze, gyertek csak, gyertek.
*
And it’s also been pretty rough, come to think of it, how, for many long years, I kept writing off each new self as they arose: he’s an asshole, he’s an asshole, he was an asshole, too: I hated the vicissitudes of childhood, I couldn’t even get me a proper, massive trauma, best I could do was this sequence of medium-heavy wounds, I don’t know how my therapist is going to write a New York Times bestseller about my case; and I hated my schoolboy self, the regular series of loves unrequited, I despised the acne-ridden and increasingly chubby adolescent who obtained his pleasures using cheap soft-porn magazines and already hated himself in the process, indeed perhaps already back then that was the most important benefit? It was totally cringe to remember the guy who went to university because it had been customary in his family to do so, and then suffered through the whole thing, forcing himself to write every single essay at the cost of tremendous wallowings in bitter guilt – and then went and found himself a livelihood that allowed him to perfect this bizarre ritual even further… and I hated the geezer who had found a medicine alright, which helped him stay alive and within his boundaries for many long years, but he didn’t listen to it, so in the end even the medicine got bored and gave up, while he spent the time methodically destroying a marriage that, being a relationship based on neediness, had not been destined for longevity to begin with, although he wasn’t the only one working that destruction… and as for the reputedly multiply talented artsy guy who loves to play music so much that he never bothered to learn any instrument properly, who regularly fantasises about his book but never actually writes it, and who also likes to paint and to draw, but the teacher at the art school he once applied for had been correct when he said, it’s not bad but it’s not enough – well I simply found him sad.
Of course there were a few more likeable characters, such as the lad who ran away from the People’s Army and then landed more or less on his feet in the new place, though he did break his leg a little, and the youth who, at his dad’s advice, applied for a job at the swimming pool, and although after the test swim he did puke all over the showers, he was employed as a pool attendant, which opened the golden gates of both financial independence and blessed politoxicomania… the usually rather weedy-eyed, podgy character around whom somewhat neglected children were generally hanging out in an atmosphere of freedom and friendliness, having an okay time… only trouble with them, though, was that they would surrender their place at the drop of a hat, the slightest provocation, to one of the assholes, the screaming-cursing-frustrated self-imprisoner, the loser, unable to find any kind of strength or motivation within himself, or the shiny-eyed dreamer, who did find the path to happiness in most kinds of shrubbery but always got distracted by some sparkling trinket of an object and never actually got started.
Now it seems I have managed to lay myself a somewhat more durable bed in the present, I am amazed to see all these abused selves of mine, like a bunch of zombies still in relatively decent condition, surround me and walk towards me with slow, almost ceremonial steps. They stop after each pace to ask questions: Will you not spit in my face? Will you not vomit on my clothes? Do you no longer find me disgusting? Do you forgive me, but really? Can I stay?
Can I come even closer?
As if a winged sun were shining right above my head, I just stand, stopping either the goofy grin or the flowing tears an impossibility now, how lucky that I don’t actually want them to stop, and I turn slowly around my axis, checking myself out in various, hairier and shaven, angry, shy, frightened and perhaps now even a little hopeful versions, and I keep muttering, of course, do come, all of you, come.