A few months ago, at the winter solstice, I had a vision.
In a state of deep meditation I ascended to an all-encompassing, god-like view of our biosphere (not for the first time, so I wasn’t utterly awestruck), and saw it this time as a network of individualities sparkling with cryptic fire and connected by living, pulsing, golden filaments. The message was clear: living beings and connections between living beings constitute the greatest part of what’s important in this universe, and if we deem anything else to be of importance, we do so only on account of its connection with the process of emerging and ongoing and dissolving living beings and their fractally ramifying interconnections.
It was ten days before China’s ominous New Year’s Eve communication. I had no inkling of what was to come, although there was, in me and around me, a strong sense of “change is coming”.
It seems to me this is also the message of the last few days, for me it is, anyway: the sea that we are sailing is composed of our connections to other living beings and their manifold interconnections, and now that there is a storm, battening down the hatches and shortening the sails translates to checking and testing and revitalizing our connections: in the months to come we may well need them to survive. So let’s start thinking and talking, thinking and talking about the important stuff, the suppressed beefs, the resentments, the issues of trust, but also the hidden sympathies, the glossed over losses and the pleasure and the gratitude: know who you can rely on and who is likely rely on you, because those reliances may well have to bear some serious weight in the near future.
*
Néhány hónappal ezelőtt, a téli napfordulón, látomásom volt.
Mély meditatív állapotban addig emelkedtem, amíg mindent látó, már-már isteni nézőpontból nem láttam a bioszféránkat (nem először történt velem ilyesmi, úgyhogy nem fagytam le rémületemben). Ezúttal titokzatos, szikrázó tűzzel villódzó, pulzáló-élő-aranyló szálakkal összekötött csomópontok hálózatának láttam. Világos volt az üzenet: a mi univerzumunkban az élőlények és az élőlények közötti kapcsolódások adják a fontos dolgok túlnyomó részét, és ha bármi mást is fontosnak tekintünk, hát csak annyiban, amennyiben a megformálódó, önfenntartó majd feloldódó élőlényekből és a köztük fraktálosan bokrosodó kapcsolódásokból összeálló folyamathoz így vagy úgy közük van.
Ez tíz nappal Kína vészjósló szilveszteri bejelentése előtt történt. Fogalmam sem volt, mi közelít, bár bennem és körülöttem is erősen éreztem valamiféle nagy nekiindulást.
Most úgy látom, ugyanez az üzenete az utóbbi napoknak is, nekem biztos hogy az: a tenger, amin hajózunk, valójában a más élőlényekhez és a közöttük zajló számlálhatatlan kölcsönhatáshoz való kapcsolódásaink szövedéke, és most, hogy kitört a vihar, a csapóajtók lekötözése és a vitorlák megkurtítása voltaképpen azt jelenti: ellenőrizzük, tegyük próbára, élesszük fel a kapcsolódásainkat: a következő hónapokban az életünk múlhat rajtuk. Kezdjünk el tehát gondolkodni és beszélni, de a fontos dolgokról ám, az elfojtott haragról, a neheztelésekről és a bizalmi problémákról, de ugyanígy az eltitkolt szimpátiákról, a félretolt-elhanyagolt veszteségekről, az örömről és a háláról is: tudjuk, hogy kire számíhatunk, és azt is, hogy kitől várhatjuk, hogy ránk fog számítani: könnyen lehet, hogy a közeli jövőben szükségünk lesz az ilyen ‘számítások’ minden teherbírására.