Hazatérés // Homecoming

  1. augusztus 23. péntek 11:09

(A fotót a CCC hete alatti egyik hajnali sétámon csináltam. // I took this photo on one of my morning walks during the CCC week.
A négy magyar sor híres József Attila idézet, az angol szöveg forrását nem találtam meg. // The four Hungarian lines are from a famous poem by Attila József. I have not found a source for the English text.)

(A pécsi Niké-szobor, és mellette a falfirka // The statue of Niké, and the graffiti next to it: “Everything is beautiful”)

Öt napja ilyenkor már kilenc perce vége volt a CCC utolsó, vasárnap délelőtti nagycsoportjának.

Tagadhatatlan, hogy elszaporodtak a regresszív állapotaim, mióta hazajöttünk Pécsről. Hétfőn, kedden, szerdán és csütörtökön reggel is eszembe jutott, hogy na tessék, megint egy nap, amikor már nincs CCC. Nem lesz 9-11-g nagycsoport, nem lesz utána és délután még egyszer kiscsoport. Az igényei krónikus kielégítetlenségétől hol kétségbeeső de kétségbeesését önmagába rejtő, annak tartalmazására ráfeszülő, hol meg rezignált, disszociatív dödörgésbe süppedő gyerek közel jött a felszínhez, az ablakhoz, kinézeget.

Akartam írni róla, az egyhetes encounterről, ami a CCC. Már akkor fogalmazgattam, amikor még tartott, és azóta is minden nap jár a fejem rajta, de eddig nem kezdtem bele, halogattam. Ha belekezdek, akkor utána már nem kezdhetek bele újra, legalábbis először semmiképp, és ha a végére érek annak, amit mondani tudok, akarok, akkor többet már nem érhetek a végére, mert ha még átírom, pontosítom, meggondolom, akkor az még nem a vége volt, de ha meg tényleg a végére érek, akkor az tényleg a vége. És mi van, ha nem sikerül? Mármint megragadni, összerendezni, érthetővé tenni a megrázóan erős lelkesedésemet?

Most legyen akkor az, hogy ami nem megy, az erőltetni kell!

Így fogalmazgattam: tudtam én, gondoltam én, hogy jó lesz, de arról fogalmam sem volt, hogy milyen sokféleképpen és hogy mennyire intenzíven lesz jó. Ez lenyűgözött. Még magamnak is feltűntek a szuperlatívuszaim, és arra gondoltam, talán ez túlzás, már megint ez az “elképesztő”-zés, amire Verus is néha felhívja a figyelmemet, mosolyogva.

Volt, akinek ironizálva meséltem el, hogy átestem egy egyhetes agymosáson és lelkes szektatag lett belőlem: alig várom a következő szeánszot és izomból térítek. Tíz éve, az első, hollandiai aya szertartás után voltam talán ennyire hevesen, tüzesen lelkes. Rátaláltam valamire, amiről, miközben rátaláltam, rögtön kiderült, hogy mennyire hiányzott, pedig nem is tudtam róla.

A hiány, amit betöltött, annyira állandó, annyira része az alapzajnak, hogy már nagyon régen nem esik nehezemre megfeledkezni róla. Viszont ha erről a hiányról megfeledkezem, ha az elkerülhetetlen alapműködés részeként figyelmen kívül hagyom, akkor figyelmen kívül hagyom egy olyan részemet, amelyikkel pedig foglalkozhatnék. Foglalkoznom gyümölcsöző lehetne.

Ezt úgy is mondhatni, hogy egy kicsit, de egyfolytában magamon kívül vagyok. A kiszínezésem kívül megy a vonalon. És ezt is – ami alapesetben azért ijesztő, vagy legalábbis figyelmreméltó kéne hogy legyen – képes vagyok normalizálni, azaz figyelmen kívül hagyni. De a CCC-n szembesültem vele.

Mondjuk mintha a bőröm egy nagy sebfelület lenne. El lehet lenni a hegekkel, csak néha, ritkán fájdalmas meg nehézkes, itt-ott csökkent a szabadságfokom. Vedleni munkás, igénybevesz, és biztonságos közeg is kell hozzá. Most olyan közegbe kerültem viszont, ahol egyszerre vált hangsúlyossá, került előtérbe az, hogy mitől fosztom meg magam, ha nem képviselem ezt az elfojtott igényemet, és indult meg egy erős önvisszanyerési kísérlet, vagy hullám. Önismereti dagály.

Na de mi ez a hiány? És mit kaptam, mit szereztem, mit tanultam, mit tapasztaltam, mire emlékeztem vissza?

Valami olyasmi ez, mint amit Ivan Illich úgy nevezett, hogy conviviality. Örömteli, barátságos együttlét, életközösség. Olyan szociális környezetben lenni, ahol az a rugalmas de stabil többségi nézet, a bevett és köztudott tapasztalat és megállapodás, hogy jó az embernek nyitott, érdeklődő, önazonos, önelfogadó állapotban jobbára nyitott, érdeklődő, önazonos, önelfogadásban lévő, de még ha épp nem is, ezeket akkor is értéknek és életcélnak tekintő embertársai körében időzni. Jó, mert termékennyé tesz, gyógyít, felszabadít. Ez az értékrend, ez a törekvés, ez a tapasztalat az én személyes elvárásom az emberiséggel szemben, és arra is vágyom, hogy minél többen vegyék észre, ébredjenek rá, fogadják el és ünnepeljék, hogy ez így van. Vagy hogy lehet, lehetne így.

A szombat esti, a héten utolsó, számomra viszont az első kocsmázás közben és után többeknek is ellelkendeztem, hogy bizonyos értelemben az volt nekem a csúcsélmény. Soha életemben nem igazán értettem, hogy mi abban a jó, hogy egy csomó ember elmegy egy kényelmetlen és zajos helyre, ahol létezni is pénzbe kerül, és ahol aztán beszélgetni próbál, de ez a külső akadályok meg a sokféle belső akadályok következtében többnyire meghiúsul, a többség lassan lerészegedik és végül sikeresen kerül érzelmileg sérülékenyebb és bevállalósabb állapotokba, bár másnap könnyen lehet, megbánja, ami történt.

Most meg az az élményem lett (55 vagyok: jobb későn, mint soha), hogy van egy ilyen teljesen más dolog is, amit szintén kocsmázásnak hívnak, hogy 30-40 ember 5-6 spontán kisebb-nagyobb asztaltársaságot alkot, és tényleg bízhatok abban, hogy szinte bármikor szinte bármelyikben találok magamnak helyet, és embereket, akik számomra is fontos kérdésekről beszélgetnek egymással.

Szerencsére sokféle értelem van, és így sokféle csúcsélmény: a nagycsoportban eleve van valami szertartásos, rituális, amire csak rátesz a folyamatos fordításból származó lassítás… idő- és térmikroszkóp alatt látszik az, hogy milyen, ha – ami olyan végtelenül ritka lett, sajnos – ennyire sok ember egységes csoportként önmagára hangolódik. Adódik benne alkalom végigjárni a teljes érzelmi skálát, tehát nem csak öröm, helyeslés, biztonság, kiváncsiság, izgalom, rokonságérzet, elfogadás, támogatás, szimpátia, megtartó figyelem, uh-oh, akkor még ezt a szót is, hogy szeretet… hanem bánat, közöny, unalom, ellenségesség, félelem, nyomottság, idegenség, zavarodottság, elutasítás, káröröm, harag, undor, szégyen is jöhet – de valahogy az egésznek mégis újra és újra emelkedett jelenléte lesz.

Bár a nagycsoportban is, de a kiscsoportban különösen erős a megismerési folyamat. Az önként és közösen vállalt, hirtelen közelségtől észrevehetem, feltűnhet, hogy tudattalanul is kombinálok, és igyekszem az egyes szereplőket valami már aránylag jól modellezett, ismert szerepbe, kategóriába betenni. És észrevehetem, feltűnhet az is, ahogyan ez a törekvés, megintcsak az önként és közösen vállalt, hirtelen közelség okán, frusztrálódik, újra és újra: beszélgetőpartnereim ismételten másmilyennek mutatkoznak, mint amire számítok tőlük: az eddig ellenszenves hirtelen rokonszenvet ébresztő oldalát mutatja meg, a bölcs öreg hirtelen mosolyogtatóan naívnak tűnik. Míg aztán lassan feltárul a csendesebb, lassabb, hatékonytalanabb, de érdekesebb ösvény: megbékélni azzal, hogy nem tudom megfejteni a többieket, mert sokkal nagyobbak és részletgazdagabbak annál, mintsem hogy pár óra alatt átlássam őket… és aztán megtalálni ebben az örömöt is.

Lassan egyre kevésbé csalódásnak, szégyenspirálok felkorbácsolására alkalmas alulteljesítésemnek érzékelni azt, ha a másik újra és újra meglep. Lassan észrevenni és elfogadni, hogy bár kiismerni ki lehet valakit úgy, hogy addig pontosítom róla a modellemet, amíg már nem lep meg többé (bár ez a folyamat lényegét tekintve okklúzió is – nyilván mindenki mindig több, mint amennyit érzékelek belőle, és ha meggyőzöm magam, hogy kiismertem, tulajdonképpen megtanulom egy jó nagy részét figyelmen kívül hagyni, lényegtelennek tekinteni), de megismerni más, mint kiismerni: ott megmarad a lehetősége annak, hogy pont az, aki épp nagyon közel került már, új oldaláról mutatkozzon meg – és bár ez kiszámíthatatlan, mégis inkább érdekes, mint ijesztő. Ráadásul ez a valaki lehetek adott esetben, más vagy akár a magam számára, én is.

Amennyire egyáltalán lehetséges, biztos vagyok benne, hogy ott leszek jövőre is.

//

23 August 2024 – Friday – 11:09

Exactly five days ago, the last, Sunday morning large group of CCC had been over for 9 minutes.

It is undeniable that since we have returned from Pécs, I find myself in regressive states more often. On Monday, Tuesday, Wednesday and Thursday morning I kept having the thought that, sadly, here was another day with no CCC. No large group from 9 to 11, and no small group afterwards and once more in the afternoon. The small child, at times despairing of the chronic unmetness of his needs and tense from having to contain that despair, and at other times resigned and submerged in dissociative rhythmic self-soothing has come closer to the surface, closer to the window, and he is peeking out.

I wanted to write about the one-week encounter that is CCC. I was already formulating sentences while it was still going on, and things I would want to say keep occurring to me every day since, but I haven’t yet started. I procrastinated. If I do start it, I will not have the option to start it anymore, certainly not for the first time, and if I get to the end of what I am able to and what I want to say, then I will no longer have the option to reach that end, because if I revise it, render it more accurate, rethink it, then I had not reached the end. And if I do reach the end, that will be the end of it. And what if I fail? I mean to grasp the essence, to organise it coherently, to make my tremendously strong enthusiasm palpable?

So let’s see what happens if I try harder.

Here’s a sentence I was planning in my head: I knew, I really thought it would be good for me there, but I had no idea in how many different ways and how intensely it would be good. I found that mesmerizing. Even I noticed my stream of superlatives, and so I thought perhaps I am going to excess, once more I keep saying “Amazing! Amazing!” – as I sometimes do, and Vera smiles as she brings it to my attention.

So some people I told from a position of irony. I said I’d just been through a one-week brainwashing exercise, became an enthusiastic member of a sect and I’m putting all my muscle into converting others. I think it was ten years ago, after my first aya ceremony, in Holland, that I was so intensely, burningly enthusiastic. I found something, and the process of finding it was also the process of discovering how much I had missed it, though I hadn’t known that I did.

The lack that was being fulfilled is so consant, so much a part of the background noise that for quite a long time know I don’t find it hard to forget about it. But if I forget this lack, this unmet need, if I disregard it as an unavoidable component of my fundamental process of operation, then I also disregard a part of myself that I could actually work with. And working with it could be fruitful.

Another way to put this is that although only mildly, but I am beside myself all the time. The colouring goes outside the lines. And, despite the fact that I should really find that a little alarming or at least worthy of attention, I am even able to normalise, and then to disregard it. But I came face to face with it at the CCC.

Say my skin is one large surface of scar tissue. It is quite possible to get by with the scars, it is only rarely that it is painful had lumbersome, here and there my degrees of freedom are reduced. Shedding my skin is a lot of effort, it makes heavy use of the whole of me, and it is best done in a safe environment. Well now I found myself in a context in which, at the same time, there was a strong emphasis on what I deprive myself of if I do not stand up for my suppressed need, while also there started a strong experiment, or a strong wave of self-recovery. A flow-tide of self-acquaintance.

But what is that lack, that unmet need? And what did I receive, what did I get for myself, what have I learnt, what have I experienced, what did I remember?

It is something like what Ivan Illich called conviviality. Joyful, friendly togetherness, the sharing of lives. To be in a social environment where it is the flexible yet stable majority view, the received and publicly known experience and agreement that it is good for humans to be in a state of openness, curiosity, authenticiy and self-acceptance, and in that blessed condition to be in the company of fellow humans who are also mostly open, curious, authentic and self-accepting – or if not, then fellow humans who also see those attributes as valuable and worth aiming for in life. It is good because it encourages creativity, it heals, it liberates. And those values, that striving and that experience also constitute my personal expectation from humanity. And I also wish for a world in which more and more people notice, recognise, accept and celebrate that this is true. Or can be, could be true.

At the evening pub session on Saturday, which was the last one in the week, but the first one for me, I enthused to a number people about how in one sense that evening at the bar was the peak experience of the CCC for me. Never in my life have I really understood what is good about a bunch of people going to an uncomfortable and noisy facility, where being alive costs money, then trying to converse with each other but failing due to various external and internal obstacles, followed by intoxication for the majority, which finally delivers them to emotionally more vulnerable and outgoing states, though many of them may regret that the next day.

This time (I am 55: better late than never) I had the novel experience that in fact there is also this other, completely unrelated thing which is also called going down the pub: in this version, 30 to 40 people spontaneously for 5-6 tables of varying size, and I can feel really confident that at almost any moment there will be a place for me at any of those tables, and I will find people discussing matters that I find important and often fascinating.

Luckily, there are a number of different senses, and varied peak experiences to go with each one. In the large group, there is something ceremonial, ritual, which is strengthened further by the constant brakes that the translation puts on the proceedings… under a temporal and spatial microscope it is possible to see what it is like when such a large group of people becomes a single entity and reflects upon itself. There is room to run the full range of emotions, not only joy, approval, safety, curiosity, excitement, kinship, acceptance, support, sympathy, positive regard and uh-oh, also love, but also sadness, indifference, boredom, hostility, fear, depression, alienation, confusion, rejection, schadenfreude, anger, disgust and shame can all appear in the spotlight – and yet the whole thing returns, again and again, to an elevated presence.

It is there in the large group, but the epistemic process becomes particularly forceful in the small group. As a result of the voluntary shared undertaking of sudden closeness, I am able to notice and find remarkable that without being aware of it, I am running through combinations, trying to resolve the individual group members to relatively well-modelled and known roles, or categories. And I can notice, and find remarkable, how that goal-directed mental exertion, once again thanks to the voluntary, shared undertaking of sudden closeness, is frustrated over and over again: my conversational partners keep being other then what I expect them to be: someone I thought I was averse to suddenly appear in a light that inspires my sympathy, while the wise old man suddenly appears to be endearingly naive. And eventually the quieter, slower, less efficient but more interesting path is revealed: it is coming to peace with the fact that I cannot see through the others, because they are all so much greater and so much richer in detail than anything I may have a hope of figuring out in a few hours… and then finding joy in it being so.

Slowly, I no longer perceive being repeatedly surprised by the other person as my failure, as reason to be disappointed in myself and to agitate the vortex of shame. Slowly, I notice and accept that while it is possible to figure someone out by making my model of them increasingly accurate until they no longer surprise me at all (although that is also essentially a process of occlusion – it is obvious that everyone is always more than I perceive of them, and by convincing myself that I have figured the other one out, I actually learn to disregard a large part of them as uninteresting), but truly encountering someone, getting to know them, is not the same as figuring someone out. Encountering the other maintains the possibility that the very person who has come ever so close may reveal a new side – and while that is unpredictable, it is more interesting than scary. What’s more, on occasion that other – for others, or even for myself – can even be me.

To the extent possible, I am certain that I will be there again next year.

orphic trance 5 // orfikus transz 5

one is existence
two is direction
three is stability
four is balance,
active equillibrium,
walking

branchoff

two is now walking, running, jumping, kicking
four is intent,
purposeful action to achieve change
(two of four for walking, running, supporting, moving,
another two for touching, holding, grasping, working, killing)
so four is magick
is there an eerie wind whispering through the universe
can it be real or imaginary
what is five?

one: being
two: relation
three: cooperation
four: hyerarchy
what is five

one: loneliness
two: conflict
three: competition
four: war
what is five

five is curiosity, the desire to know
five is joy, laughter and sweetness and playfulness streaming
five is balance, dancing, spinning, gliding
five is fairness,
counting, reckoning, beckoning,remembering hands hands hands
five is freedom, music (that universal pentatonic!), petals,
the five pieces of advice1

//

egy: lét
kettő: irány
három: állandóság
négy: egyensúly,
aktív equillibrium,
járás

elágazás

most a kettő járás, futás, ugrás, rúgás
négy: szándék
változást előidéző célirányos cselekvés
(a négyből kettő járásra, futásra, alátámasztásra, helyváltoztatásra,
két másik érintésre, tartásra, megragadásra, munkára, ölésre)
tehát négy: varázslat
suttog-e titokzatos szél a világban?
valós vagy képzelt is lehet?
mi az öt?

egy: lét
kettő: viszony
három: együttműködés
négy: hierarchia
mi az öt

egy: magány
kettő: harc
három: verseny
négy: háború
mi az öt

öt: kiváncsiság, tudásvágy
öt: öröm, áramló nevetés, édes játékosság
öt: egyensúly, tánc, forgás, siklás
öt: igazságosság
számláló, számontartó, hívogató, emlékező kezek kezek kezek
öt: szabadság, zene (az univerzális pentaton!), virágszirom,
az öt tanács2

/////

  1. The five pieces of advice:
    If it’s good, share it!
    Find your village!
    Seek extremes with caution!
    Clean up your own mess!
    Be kind!
    The five questions:
    What do you want to know?
    What makes you happy?
    What upsets you?
    What do you bring to the table?
    Who are you? ↩︎
  2. Az öt tanács:
    Osztozz a jón!
    Találd meg a faludat!
    Óvatosan keresd a szélsőségeket!
    Takaríts fel magad után!
    Légy kedves!
    Az öt kérdés:
    Mit tudnál?
    Mi tesz boldoggá?
    Mi zaklat fel?
    Mit hozol nekünk?
    Ki vagy?
    ↩︎

Kövek // Stones

Van itt, a közeli állomásépület falán, egy emléktábla.

Már talán pár éve is figyelem, hogy a kövek, amiket a tábla alatti párkányra szoktunk helyezni, újra és újra eltűnnek. Újabban pedig azt is észrevettem, hogy napközben gyakran egy furgon parkol a tábla előtt, a járdán, úgy, hogy teljesen eltakarja azt.

Nemrég egyik reggel elindultam a szokásos portyámra: a kis, kétkerekű kordé, amit húzok, valójában bicikli-utánfutó, de gyalog is remekül használható. Elsétálok a piacra, a henteshez, bemegyek a boltba is, aztán hazahúzom a zsákmányt. Szeretek a zöld utakon, a patak mellett meg a réteken menni: nálunk szerencsére az út jórésze megoldható ilyen ösvényeken. Visszafelé a nedves fűben mezitláb jöttem aznap, és amikor megérkeztem az állomáshoz, kedvem támadt utánajárni, mi történik a köveinkkel.

Azért persze tudom, hogy meghökkentő látvány lehetek sokaknak: ötvenes, köpcös fószer egy fekete műanyag taligát húz maga után benne élelemmel, és a fején fejhallgatóval, vidáman vigyorogva ballag mezitláb a harmatos, hideg fűben. Így aztán visszavettem a szandálomat, mielőtt bementem és feltettem a kérdéseimet a pénztárosnak. Azt válaszolta, ő erről semmit sem tud, így nem áll módjában segíteni. Kérdésemre, hogy akkor kitől kérdezzem meg, azt mondta, próbálkozzak a forgalmi irodán, az állomásfőnöknél.

A forgalmi irodán barátságos szőke hölgy fogadott, aki először is biztosított róla, hogy nem ő az állomásfőnök, – aki nincs is bent éppen – , de aztán azért megkérdezte, hogy milyen ügyben keresem. Elmeséltem neki a tapasztalataimat, és azt is hozzátettem, lehet, hogy a személyzet egy olyan tagja távolítja el újra és újra a köveket, aki nem tudja, hogy a zsidóknál a kövek elhelyezése régóta szokásos kegyeleti aktus.

Azt mondta, ő tisztában van ezzel a szokással, és biztos, hogy a köveket nem az állomás személyzete veszi le, inkább sajnos ezek a mai fiatalok. Megköszöntem a segítségét és hazamentem, de előtte még felraktam a párkányra két követ.

Mindez talán három hete történt. Az a két kő azóta is ott van.

És a furgon se parkol már a tábla elé.

*

On the wall of the nearby station, there is a memorial plaque. It says: “In memory of the Jewish citizens deported from Tata on June 6, 1944 – Tata Town Municipality, 2014”.

I guess it’s been a few years now: every once in a while we place stones on the ledge below the plaque, and then they disappear. More recently I’ve also noticed that during the daytime, on most days there is a van parked on the pavement in front of the plaque in such a way that it is completely occluded.

A little while ago I set off on my usual morning outing: the two-wheeled little cart that I pull along is actually a bicycle trailer, but it works just as fine on foot. I walk to the market, to the butcher’s and I go to the supermarket, too, and then I pull the victuals home. I prefer to walk along greenways, meadows and the stream: luckily, in our town much of the journey can be arranged along such paths. On the way back, I was walking barefoot in the dewy grass until I arrived at the station. It occurred to me to try and find out what happens to our stones.

Of course I know that I’m probably a startling sight for many people: a podgy fellow in his fifties pulling a black plastic cart full of food, with headphones and a jolly smile, plodding along with no shoes on in the cold, wet grass. So I put my sandals back on before I went in and put my questions to the lady in the ticket office. She told me she knew nothing about the matter and was therefore unable to help me. When I asked who could help me, she told me to try the stationmaster.

At the stationmaster’s office I was met by a friendly blonde lady who first of all assured me she was not the stationmaster, who was not around, but then asked me what I wanted. I told her about my observations and added that perhaps a station employee had been removing the stones because they didn’t know about the old Jewish custom of placing stones as tokens or remembrance.

She told me she was fully aware of the custom, and she was totally certain the stones were not being removed by station staff, more likely, unfortunately, by these young people today. I thanked her for her help, but before I did, I put two stones on the ledge again.

All of this happened about three weeks ago. Those two stones are still there.

And the van doesn’t park in front of the plaque any more, either.

The Devil and the Wild Pears // Az ördög és a vadkörte

One sunny autumn afternoon the devil was walking home through the forest with a leisurely gait. He’d just been to a wedding, where he feasted until he could eat no more, and also partook of the wine to the best of his ability. Glancing around, he whistled a little tune, and then, right next to the path, he noticed a small heap of wild pears. He laughted out loud and opened the front of his pants, saying to himself: “Oh, wild pears! What’s the use?”, and with a joyful sigh he pissed on the fruit.

A week later fine drizzle, cold wind and distant thunder found the devil in the forest one again. He held his collar together with one hand and kept his threadbare cap on his head with the other as he scurried along, panting a little. He had not eaten in days and his belly was aching with hunger.

Suddenly, he noticed the heap of wild pears. He stopped, looking at the fruit on the ground thoughtfully, then he squatted down and picked a pear from the top of the heap. “No piss on here!”, he pronounced, and devoured it in two bites. Then he picked up a second one… “No piss on here, either!”, he said, and ate that one, too. He picked up a third pear: “No piss on here, either!”

He kept on squatting there until he had eaten all the wild pears. Then he gave a sigh and a groan as he raised himself up again, and hurried on.

*

I heard this story as a child, and it has kept coming to mind ever since. Sometimes I also tell it. Like right now.

What is this story about?

For me, firstly, it is about life: the inevitable ups and downs. It’s not all beer and skittles. Unpredictable changes can happen at any time, and if you disrespect the little things, you don’t deserve the great ones… if you believe that you are secure, that very belief puts you in danger.

Secondly, though, and it seems to be the deeper meaning, it is about the splitting type of pseudo-personality. About the kind of person for whom everything (and everyone) is either perfect or totally rubbish. The only trouble with that is that nobody and nothing is ever fully perfect, or bad to the core. So this kind of person is eternally disappointed: they cannot have what they want, as it doesn’t and cannot exist.

Perhaps the story could be entitled The Hungry Demon and the Wild Pears.

But who had gathered the wild pears into a heap?

//

Egy napos őszi délutánon az ördög hazafelé baktatott az erdőben. Lakodalomból érkezett, ahol alaposan telezabálta magát, és jócskán ivott a borból is. Nézelődött, fütyörészett, majd az ösvény mellett észrevett egy kis kupac vadkörtét. Elröhögte magát, megoldotta a nadrágja elejét, és azt mondta magában: “hah, vadkörte, vackor, mit nekem az ilyesmi! Semmire se jó!”, azzal jólesően lepisálta a kupacot.

Egy héttel később aztán a szemerkélő eső, a hideg szél és a távolból hangzó mennydörgés megint az erdőben találta az ördögöt. Egyik kezével a kabátja gallérját fogta össze, a másikkal a foszlott kucsmát nyomta a fejéhez, úgy igyekezett, enyhén lihegve. Napok óta nem evett, csikarta a gyomrát az éhség.

Egyszercsak meglátta a kupac vadkörtét. Megállt, elgondolkodva nézte a gyümölcsöt a földön, aztán lekuporodott, és felvett egy körtét a kupac tetejéről. “Ez nem pisás!” állapította meg, és két harapásra végzett is vele. Aztán felvett egy másikat… “Ez se pisás!”, mondta, és megette azt is. Jött a harmadik: “Ez se pisás!”

Egészen addig kuporgott ott, amíg az összes vadkörtét meg nem ette. Aztán felsóhajtott, egy nyögéssel talpra állította magát, és elsietett.

*

Gyerekkoromban hallottam ezt a mesét, időnként azóta is eszembe jut, van, hogy én is elmesélem. Például most is.

Miről szól ez a történet?

Nekem, egyrészt, az életről szól: egyszer hopp, másszor kopp, addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér, ki a kicsit nem becsüli, és így tovább. Kiszámíthatatlan kanyar akármikor jöhet, aki elhiszi, hogy biztonságban van, az éppen ezzel teszi ki magát a veszélynek.

Másrészt viszont, és ez tűnik a mélyebb értelemnek, a hasító típusú álszemélyiségről szól. Akinek minden (és mindenki) vagy tökéletes, vagy úgy szar, ahogy van. Amivel csak annyi a gond, hogy senki és semmi nem tud sem maradéktalanul tökéletes, sem minden ízében rossz lenni. Így aztán az ilyen ember újra és újra csalódik: soha nem kaphatja meg azt amire vágyik, mert az nincsen, és nem is lehet.

Talán az is lehetne a történet címe, hogy Az éhes démon és a vadkörte.

De ki rakta kupacba a vadkörtét?

orphic trance 4 // orfikus transz 4

body of war body of peace

mine is a body of war
mine is a body of war
mine is a body of war

geared for want pain loss death
ever vigilant wrathful fire
fertile embers of fear
ash sadness

i am a body at war
i am a body at war
i am a body at war

quick to retaliate
spreading propaganda
venturing forth into madness
lost in the woods

silence makes an inroad
there is a rivulet of enoughness
that widens brightens into an invincible sun
Great Mystery

mine is a body of peace
mine is a body of peace
mine is a body of peace

full of life ready for adventure
open for tenderness and joy
secure and trustful
golden gratitude

i am a body at peace
i am a body at peace
i am a body at peace

*

corpus belli corpus pacis

az enyém háború teste
az enyém háború teste
az enyém háború teste

mindig csak a nincs meg a fáj meg volt meg a meghalt
örökkön őrködő pusztító haragos tűz
félelmem termékeny parazsából
hamu szomorúság

testem a háború
testem a háború
testem a háború

gyors ellencsapású
propagandával is operáló
sekély őrületből a mélybe bátran rugaszkodó
erdőben tévedt

behatol a csönd
becsurog pici éppen elégség
mindgyőző nappá szélesedik fényesedik majd
Nagy Titokzatosság

az enyém a béke teste
az enyém a béke teste
az enyém a béke teste

a kiváncsi élettel teli kész a kalandra
nyílt ajtón jön a gyöngédség az öröm be a házba
biztonságban és bízón
hála arany hála

testem a béke
testem a béke
testem a béke

vesztő

alattomos
keserűség
távozz tőlem
gyönyörűség

akasztásom
szép napjára
szól a madár
szegény pára

jussa sörét
neve senki
megtagadom
elfeledni

jussa sörét
neve senki
megtagadom
elfeledni

nyugodtan

odaadom csak adj cserébe
egy kicsi semmit
kell nekem

nincs más ami az ürességet
úgy töltené be kedvesem
egy kicsi semmit adj nekem

elviheted csak hagyj helyette
magadból
egy kis falatot

ha erre jársz majd és hiányzik
mindegy lesz hogy melyik nap jársz itt
ígérem tőlem megkapod

tiéd lehet mert az emléke
éppen elég
ha megmarad

vidd amerre a szelek visznek
s ha rádtalál az alkonyat
tarts meg magadnak magadat

Princess of Swords // Kardok Királynője

earth in air
soil borne by wind
seeds spores tiny creatures
idea into matter

unabating storm
resentful harshness
hard forcefulness
lady on a flying horse
sword swings altar splits

subtlety in material things
sneaky fingers
swift mind
thriving in dissent
negotiator

risk of madness
propensity to evil
hard-eyed retributor
fountain of chaos

wisdom’s low wisper
the heart may grow ears
time to speak up
divestment of falsehood
true speech

*

Kardok Királynője

föld a levegőben
szélben szálló por
magok spórák apró lények
gondolatból forma

múlhatatlan vihar
kíméletlen sérelem
súlyos erőszak
hölgy repülő lovon
kard lendül oltár hasad

anyagi síkon kifinomultság
lopakodó ujjak
gyors elme
viszályban nyertes
békecsináló

kerülgető őrület
gonosz hajlam
büntetésben könyörtelenség
káosz forrása

suttogó bölcsesség
fület növesztő szív
a hang hallatásának ideje
a hamisság levetkezése
igaz beszéd

Ez a Petri-vers sokat eszembe jut mostanában

Petri György: Tojástükör

Hogy mit akarok e szőrtelen nyetegek
markai közt?
E szőrtelen arcú bevivők karmaiban?
Mit lehet itt akarni? Szarni? Marni? Maradni?
Én itt lakom, miért én menjek ki?
Ez az ország legalább annyira az én országom.
Menjenek ők ki,
ha feszélyezi őket a társaságom.
Homályos föltételeket nekem
többé nem szabnak.
Szeretném, persze, ha jönne Oz,
a játékmester, a varázslóterem
főgondnoka egy kis villogó-durrogó
hazugsággal.
De Oz nem jön. Ugyanis Oz nincs.

Senki nem jön.

Mindenki egyedül
várja álmatlanul,
a díszpárna spirálján,
a szem össze-vissza jár a félsötétben.
Várja, amit vár.

Csöndet magunknak!
Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány
korszak nem volt még? Miért ne lett volna?
Feleljünk magunkért.
A régészek, kik ha megtalálnak
egy Arany összessel, két szénné sült
tükörtojással a gázsparhelten,
majd megállapítják:
jellegzetesen magyarkori temetkezés.