Minor Miracle

On Sunday morning, our little girl Liza, my wife Vera and I set off for Pest, a
70-click drive on the motorway, in our 18-year-old VW Caravelle microbus, Oomingmaq, to pick up some furniture. A Hungarian motorway, mind: except for a few steeper parts,
mostly two lanes plus an emergency lane. Shortly after we set off at about 11, Fine
Drizzle showed up with its friend Mild Fog.

As we came out of a curve and over a hump, I saw an emergency triangle, and some 15
meters beyond it a white Merc with its headlights pointed towards me in the slower
lane. A few meters behind it, a trailer with a cyan Audi on it lay on its side, across
both lanes and some of the emergency lane. Beyond it, a little lorry and a grey car
were stopped. 4 or 5 people seemed busy and frantic around the trailer. All of this was
surprisingly close.

I hit the breaks, started pumping in my poor imitation of ABS and screamed “brace
yourselves” at the top of my voice. On the second pump Oomingmaq lost traction and
started sliding off the road to the right at a small angle while rotating slowly to the
left. I considered recovering traction and hitting the trailer, but with the people
around it I decided against this. Kept the break pedal depressed.

In about 5 or 6 seconds we lost most of our momentum and slid off the road. Oomingmaq’s
rear right side hit the barrier first. It bounced off, she reversed her horizontal
rotation and now rotated somewhat faster to the right. She also toppled over onto her
right side slowly. We slid another 5 meters or so with the bus lying on its side, then
came to a standstill. Little girl was screaming loud, I could hear she was scared but
not hurt. Wife and I were shouting “we’re okay, we survived this” a good several times.
I was hanging in the driver’s seat in the seatbelt.

There was a rapidly increasing smell of petrol. The inlet was facing the ground. I
undid my seatbelt and performed a controlled fall onto the right front window. I stood
and opened the left front window (amazingly, no windows broke). There was a man,
shouting, outside, in broken English. He was Austrian, he must have been driving in front of the trailer and reversed up when he saw what happened,  in a grey car. I told him we were okay and ordered him to get someone to move that triangle much further back immediately. As the roof was facing back, I couldn’t see that way. At that point, I was deeply worried about being hit by another car.

I picked up the screaming child and handed her out to him, then helped my wife out. Then
I climbed out myself. We were in the emergency lane, and by this time, the little lorry
had dragged the trailer off the inside lane. Very mild traffic was passing us on the
left. Inside the bus was a mess. It reminded me of Owl’s place from the House at Pooh
Corner.

The old Romanian guy who had fallen asleep at the wheel and thereby caused this almost
fainted when he saw our little girl. He knew a few words of Hungarian and kept saying
he hadn’t meant this to happen. I patted him on the back and told him we were alright
and he should relax. I was thinking about how lucky we were and also how lucky he was
that we were not hurt. Fleeting murderous thoughts occasioned by adrenalin passed
through my head. A young woman who seemed to be his daughter was dry-heaving by the
side of the road, also largely from the sight of us, it seemed.

I joined Vera and Liza and sat down on the grass verge well away from the carriageway. The adrenalin was running out, the shock was coming on. We had shivers and started crying. Liza, our girl, was not crying by this time, but kept informing us in her cute little voice that we should go home now. We had to tell her this would have to wait. Although the lorry-driver claimed to have called the police, I decided to call them as well. They told me they knew about it and were on the way.

I was wondering about the illegal gas tank in the bus. I knew that petrol doesn’t
actually ignite as easily as it does in the movies, but didn’t know about gas. There
was no smell of LPG though, so I supposed the tank was not breached. The police arrived
and put up some traffic cones, the scene was stabilised. I went and told them about the
gas-tank.

I was doing heavy breathing and wishing hard for water and anything with carbs in it to
deal with the shock while feeling the child and then my wife all over for damage, my
rusty first-aid all flooding back. Baby seemed unhurt, not even a bump. Wife was
complaining about a bruise on her back. I found it high up on her ribcage on the right,
sighed with relief, there was no sign of impact lower down. No cracked ribs, either. They
had not been strapped in, she hates her chair and was demanding tit shortly before this
happened. When I started breaking and screaming ‘brace’ she wrapped herself around
Liza, who was entirely unhurt. We called Vera’s ex and asked him to pick us up. He said
he was on his way.

The police asked for my papers and told me it would be a good idea to shut that
gas-tank off. By that time, some guys also arrived with a 3.5 ton transporter. They
told me it would also be a good idea to pull the handbreak while I was in there. I
climbed into the bus, shut off the gas and pulled the handbreak. Climbed out.

The cop told me my car’s papers said nothing about LPG. I said I knew. He said he’d
overlook that, seeing as I had enough on my plate already. Bless him. The rescue guys
were asking where I wanted the bus taken. I told them and asked how much it would be.
He said that dependended on kilometers, but I asked again, for a rough estimate. He
started doing calculations on the edge of a newspaper and told me about 32 thousand (80
quid or so). I told them where to take it and asked my mechanic friend to receive them
at his garage. I also had to organise some cash for my friend, who had none. This
involved help from yet another friend.

The bus was righted using a cable winch and a pulley attached to the barrier. The cops
gave my papers back. Vera’s ex arrived with water and bananas (sound thinking). We left
for Pest, as there was stuff we had to do there.

About an hour later, my mechanic friend called and told me the rescue guys were
demanding 58 thousand (almost twice their initial estimate). He had a row with them,
they wouldn’t budge, lied their faces off about where they came from and the various
extra things they forgot to include. They also attempted to question my judgment on account of my just having been in an accident and kept returning to their baseline: why are
you making a fuss, the insurance will pay for this, anyway. Hyenas. I tele-arranged more cash. It also transpired that when they righted the bus, they actually fucked up and dropped the top rear corner onto the barrier, breaking all the lights there as well. They will hear from me yet, I am planning my revenge.

The rest of the day went well. The next morning I noticed that the safety belt had
actually given my neck a whiplash injury and my entire shoulder girdle was in a somewhat bad shape. This seems to be passing. We found another bruise on Vera’s shoulder: I still
think this was one of those rare instances when not being strapped in they came of better than if they had been. But we need to think about stricter child-seat enforcement policies, anyway.

Here’s the bus as it lies on its side:

And here it is after it was righted:
Oomingmaq will run again, the insurance money is likely to be enough for a decent fix.
Another lucky brush with death. Thanks, Eris.

Mindent levettem

Nem dobtam el, csak levettem, mert arra jutottam, hogy az összes eddigi poszt összefoglalható néhány szóban (“higgyem már el, hogy igenis nagyon jó fej vagyok”), ráadásul elsÅ‘sorban magamnak szól.

Most persze könnyen lehet, hogy ez is, pont ugyanígy. De ebbÅ‘l legalább csak egy van.

Megmondom a magamét 2.

Visszajelzés szinte semmi, mindenkit lefoglal a bejgliközeli
élményhalmaz, és/vagy futóbolondnak tartanak, akit jobb nem provokálni
– de sebaj, folytatom.

Tehát: Magyarország a társadalmi és morális csÅ‘d állapotában van. Ami
annyit jelent, hogy önként vállalt társadalmi és morális
kötelezettségeit teljesíteni nem képes. A helyzet nem új keletű, hanem
krónikus – a csÅ‘d kifejezés annyiban félrevezetÅ‘, hogy általában úgy
gondoljuk, csődbe az kerülhet, ami előzőleg nem volt csődben. Attól
tartok, Magyarország csÅ‘dben született ország és soha nem volt sem
társadalmilag, sem morálisan fizetÅ‘képes.

Ez nem jelenti azt, hogy Magyarország minden lakosa ebben az
állapotban lenne… talán még azt sem, hogy a többségük ebben az
állapotban van – de azt igen, hogy a Kárpát-kemence közepén
elhelyezkedő geopolitikai alakulat területén lakó emberek semmiféle
értelmezhetÅ‘ módon nemzetet, népet, országot nem alkotnak.

Miért fontos ez? Azért, mert az a tömegmozgalom (legyen bármely
kicsiny is, akár egy “törpeminoritás”), amelyik az ország gondját
valamiféle demokratikus hagyományhoz való visszanyúlás által képzeli
enyhíteni, az üres levegÅ‘be nyúlkál, és eredményei is ennek
megfelelőek lesznek.

Mint már említettem, alapvetÅ‘, hogy azt ami van, csak az után lehet
egyáltalán megpróbálni megváltoztatni, hogy felismertük és nevén
neveztük azt, ami van.

Magyarországon nem helyreállítani lehetne a köz társaságát, hanem
megteremteni – már ha ez egyáltalán lehetséges. Ugyanis nem egyszerűen
a nulláról, de jelentÅ‘s minuszból kellene elindulni.

Egészen pontosan ezért nem sikerült a rendszerváltás: mert a
tartozások feltérképezése (a legnagyobb tétel a magyarországi
holokauszt, a második talán Trianon, talán a komcsi diktatúra), és a
fizetésképtelenség bevallása nem történt meg. Így aztán tisztességes
csÅ‘deljárást sem lehetett lefolytatni.

***

Mindenki azon dolgozik, amin akar Р̩n ̼gy gondolom, hogy a n̩p k̦z̦s
társaságának megteremtése, a nemzeti értelemben vett ország
kialakítása idejétmúlt és érdemtelen vállalkozás. IdÅ‘szerűbb és
érdemekkel is kecsegtetÅ‘ munkához célszerű elÅ‘bb nagyobb (globális) és
kisebb (személyes) látószöggel is szemügyre venni a helyzetet,
amelyben találjuk magunkat.

Semmi újat nem fogok mondani.

Globális nézÅ‘pont:

Egy Föld, hétmilliárd ember. Ennek durván az egytizede napi szinten
éhezik, nem minden nap engedheti meg magának, hogy jóllakjon.
Ugyanakkor a földi javak 85 százaléka felett a lakosság leggazdagabb
10 százaléka rendelkezik. És ezen belül a leggazdagabb 1 százalék
birtokolja minden földi javak 40 százalékát.

ím nem csak kenyérrel él az ember.

A Föld  lakosságának több mint a fele városban él, persze többnyire
nem európai értelemben vett városokban. És a Föld lakosságának jóval
több mint felének az életideálja a jóléti fogyasztói társadalom. Sok
ennivaló, sok tévécsatorna, sok kacat.

A szuverén, felnÅ‘tt, életét ismerÅ‘ és kezében tartva formáló kisebbség
méretének megbecslése már nehezebb. Némi véleménykutatás és sok
töprengés után arra jutottam, hogy az ilyen emberek nagyobb arányban
fordulnak elÅ‘ a harmadik világban (a brutális létbizonytalanság egyéni
és társadalmi szinten is erÅ‘s szelekciós nyomást gyakorol), hogy a
szuverén és a rabszolgatartó/rabszolga csoport közötti átmenet
viszonylag széles és több dimenzió mentén is igen fokozatos… és hogy
a szuverén csoport aránya globálisan valahol egy ezrelék és 10
százalék között lehet. Ha fogadni kéne, azt mondanám (mert
javíthatatlan optimista vagyok), hogy egy. Minden századik ember.

Személyes nézőpont:

íllítom, hogy hiteles politikai cselekedetekre az képes, aki szuverén,
felnÅ‘tt, életét ismeri és kezében tartva formálja.

íllítom, hogy a jelen helyzetben a hiteles politikai magatartás
előfeltétele mindenféle nemzeti, népi fantazmagória, képzelgés,
érzelmi gubanc elengedése.

íllítom, hogy ma a hiteles politikai cselekedetek két célra irányulhatnak.

Az egyik a szuverenitási szempontból az átmeneti csoportban lévÅ‘
embertársaink elmozdítása az elégséges szuverenitás irányába. Ide
tartozik a gyereknevelés és általában a világos beszéd, illetve a
hiteles létmódok példaértékű gyakorlása.

A másik a szuverén emberek hálózatainak, kapcsolatrendszerének
erÅ‘sítése, támogatása, szorosabbra és élÅ‘bbre, működÅ‘bbre szövése. Ide
tartoznak a törzsi jellegű vállalkozások, az aktív közösségépítés, a
bizalmon alapuló cserekereskedelem, illetve a szuverén kisközösségek
kommunikációjának, együttműködésének segítése.

Köszönöm a figyelmet.

(folyt. köv.)

Utóirat:

Még egy ajándék: íme, egy szemelvény Viktor Pelevin “Generation P”
című könyvébÅ‘l. A szöveget a könyvben Che Guevara szelleme diktálja le
a hetedik mennyországból, egy táncoltatható asztalka által végzett
automatikus írás segítségével, egy politoxikomán költÅ‘bÅ‘l lett orosz
marketingszakembernek. Nehéz, de megéri.

AZ IDENTITYZMUS MINT A DUALIZMUS LEGFELSŐBB FOKA

Megmondom a magamét 1.

Pár napja kaptam egy levelet a Magyar Szolidaritás Mozgalomtól.

Azonnal válaszoltam, a következÅ‘képpen:

Kedves lánclevéltársak, kedves barátaim!

Ma reggel kaptam meg az alább idézett levelet, és egyszercsak érezni
kezdtem, hogy most jött el a pillanat: morális kötelességemnek érzem,
hogy a véleményemet nyilvánosságra hozzam. Kérlek, küldjétek tovább a
levelemet mindazoknak, akiknek az érdeklÅ‘désére számíthat, még akkor
is, ha nagyon nem értetek vele egyet. A bizalomvesztés nélküli
nézeteltérés képessége a potenciális jó Magyarország megvalósításának
nélkülözhetetlen előfeltétele.

A véleményem a “Szolidaritás Mozgalom” levelérÅ‘l sommásan a következÅ‘:
egy halom naív butaságra, tévedésre és hazugságra nem lehet
forradalmat építeni. Ahhoz, hogy megváltoztassuk, ami van, elÅ‘ször
világosan át kell látni és a nevén kell nevezni azt, ami van.
Valójában ezt nevezik úgy, hogy positive thinking.

Nem szeretném túlrészletezni, de még annyit: aki ezen a környéken az
utóbbi több mint 1000 évben bármikor, néhány röpke finoman
reményteljes pillanattól eltekintve (a lottószámok a teljesség igénye
nélkül: 48, 19, 45, 56, 89) azt hitte vagy hiszi, hogy létezik valami,
amit jogosan Magyar Köztársaságnak lehetne nevezni, aki azt képzelte
vagy képzeli, hogy az életének bármikor is bármiféle szilárd
keretrendszere volt, aki azt gondolta vagy gondolja, hogy a törvények
bármikor bármit is garantáltak volna (holott valójában mindenkor a
hatalmi önkény új ruhadarabjai voltak, amelyek lakosságtársaink
jelentÅ‘s részét mindenkor sikeresen gyÅ‘zték meg arról, hogy a kirány
nem meztelen), aki úgy vélte vagy véli, hogy itt bármikor bármiféle
független intézmények lettek volna, az naív, vagy buta, vagy buta és
naív, de leggyakrabban olyan ember, aki egyben bekapta és lenyelte
valamelyik éppen esedékes maszlagot, mert életének alapvető
gyökértelenségével és isteni bizonytalanságával szembenézni gyáva. Ami
egyébként nem olyan nagy baj… de kéne kezdeni vele valamit.

Leszögezem: nincsen, és a belátható múltban soha nem is volt Magyar
Köztársaság (vagy akár Magyarország), nincsenek és nem is voltak soha
múló hányinger nélkül törvénynek nevezhetÅ‘ szabályok, nincsenek és nem
is voltak független intézmények: különféle módon becsomagolt
szarkupacok voltak (Hamvas Béla kenyÅ‘csnek nevezte ezt: az ideológiát,
amely a hatalmi gépezet csikorgó alkatrészeit keni, hogy jobban
járjanak).

Orbán Å‘rült ugyan, de nem kirívóan, legfeljebb kicsit másként
Å‘rültebb, mint az elÅ‘dei, a bandája pedig egészen pontosan annyira
ördögi, mint szinte akármelyik korábbi banda.

Üdvözlettel,
holist

Víg harácsonyt, Eris kegyelmébe ajánlom magunkat.

Egy ajándék így az ünnepekre: a mellékelt mp3-ban Sickratman új
lemezének szerintem legjobb darabja. Remélem, a kedves mester is
elfogadja, hogy ez fair use. Akinek tetszik, vegye meg az egész
lemezt, van még rajta pár jó, tanulságos darab. ElsÅ‘re vicceskedésnek
tűnhet, de igazából ez nem más, mint Å‘szinte, kÅ‘kemény rock’n’roll.

sickratman_-_a_nagy_en_-_02_-_olyan_uli

A szövege a dalnak pedig a következő:

“Olyan üli, ja, borult a helyem itthon
Folyamatos együtthideg, el is untam, ó
Mégse megyek el én sehova innen
Megtaláltam én a helyemet itt benn
Ez a napi mozi pont az ami nekem jó

Hullott keveset és kifeküdt a hajhulla
Újabb öregségi pixel nőtt az arcomba
Mégse száműzöm a lelkemet innen
Ezek a tulajdon romjaim itten
A tükörre hányok s elÅ‘bugyog nehány szó

Na’on kicsit sem játszódsz már válván munkává
Na’on kicsit sem látszódsz már, s már-már kivagy, várván ki vagy

Hogyha találkoznék magammal az álmomban
Megkérdezném tőlem, na öregem akkor mi van?
Odakapott bizony kicsit a kozma
Lehetőségmenüm mind lefokozva
Az sem érdekel már, amit szórok cukor, só?

Na’on kicsit sem játszódsz már válván munkává
Na’on kicsit sem látszódsz már, s már-már kivagy, várván ki vagy

Kérném Istentől, hogy vegyen újra lajstromba
Mondja meg, ki vagyok, ám félek, hogy azt fogja
Mégis, mi a fenét tehetek érted
Elég régóta már örökre véged
Mit figyeljek rajtad, s mért lenne az nekem jó?

Na’on kicsit sem játszódsz már válván munkává
Na’on kicsit sem látszódsz már, s már-már kivagy, várván ki vagy.”