questions / kérdések

fater

This question has occurred to me.

What would happen to me if the most embarrassing thing I know about myself, or if there are several, then one of them, or all of them, somehow accidentally became public knowledge?

And that brought me to another question:

Couldn’t we use another #metoo movement of that sort? You know, I’m standing there somewhere, piece of cardboard in my hand, saying…

I have not spoken with my dad for months. He’s been doing fuck all in an old people’s home in the UK for years, and when I do ring him, he starts going on about how he feels terrible and is terribly scared of dying, though being alive is pretty tortuous as well, and he starts crying and slobbering and asking me to go to him immediately. But I cannot go there very often, because of finances and family, but I find him very difficult to listen to him on the phone, and he doesn’t stop… so I only ring him three or four times a year.

And that’s just an example, though it happens to be true.

Ez  kérdés jutott az eszembe:

Mi történne velem, ha a magamról számomra ismert legcikibb dolog, vagy mondjuk ha több is van, akkor az egyik, vagy mindegyik, valahogy véletlenül köztudottá válna?

Erről meg még egy:

Nem lenne jó egy ilyen metoo mozgalom is? Hogy ott állok, kezembe kartonpapír, és arra az van felírva, hogy…

Hónapok óta nem beszélek apámmal, aki egy öregotthonban tengeti a semmit évek óta Angliában, mert ha felhívom, öt percen belül sírni, óbégatni kezd, hogy ő rettenetesen fél a haláltól és azonnal menjek oda, de én nem tudok azonnal odamenni nagyon gyakran anyagi és családi okokból sem, viszont ezt nagyon nehezen bírom hallgatni, és nem hagyja abba… úgyhogy inkább csak évente háromszor-négyszer hívom fel.

Például. És lenne még pár.

Megvilágosodás, ébredés, morgen morgensen

Asszem rájöttem, hogy mi a megvilágosodás.

Mármint hogy mit jelent ezoterikus bullshit nélkül, mert abban sajnos nem hiszek, csak legföljebb mint szórakoztatóipari termékben.

Az ember önmagát az őt érő hatásokból és a genetikai alapanyagból építi fel.

Ez a megtermékenyülés pillanatában elkezdődik.

Amióta világ a világ, az embert érő hatások jelentős része kellemetlen stresszor (szokták mondani, “trauma” – de szerintem ez félrevezető, ezek közül a durvábbakra lehet mondani, de van egy csomó kicsi is, ami egyenként nem trauma, sorozatban mégis programoz, kondicionál).

Mire az ember kialakul, és megjelenik az elvárás, hogy álljon meg a saját lábán, már rengeteg ilyen dolgot magába épített, még olyanok is vannak, amiket kimondottan szándékosan tolnak rá mások, meg hatalmas a szerepe a szociális helyzetnek, beágyazottságnak.

A mélyben mindenkiben (legalábbis a nagy többségben) ott van a jól működő (adaptív, változásra képes, sérülékeny, nyitott, érdeklődő sőt kíváncsi, emberbarát, játszani szerető) ember ideáltípusa, mert az bizonyos mértékig a génjeinkbe íródott, másrészt meg a legszélsőségesebben szar esetek kivételével az anyaméhben töltött szakasz is erősíti.

A megvilágosodás meg az, amikor valamilyen szerencsés, többé vagy kevésbé tudatosan előidézett esemény, élmény hatására az ember ezt a részét sikeresen felhangosítja: úgymond engedi a legjobb potenciális énjét úgy zengeni, hogy arról a különféle évek alatt lerakódott tompítókat leveszi. És akkor még simán tévedhet, meg elbaszhat dolgokat, de aránylag könnyen meg is bocsájtja magának, mert alapvetően akkor is tisztában van vele, hogy élni jó, embernek lenni az egyik legjobb parti amit eddig ezen a bolygón kifundáltak, és továbbmegy. Aztán van olyan (de még mennyire), hogy a megszokott, magamba és a környezetembe is belevésett kényszerpályák újra elhatalmasodnak, de ha egyszer már ez a hirtelen váltásos élmény megvolt, főleg ha többször is sikerül, akkor már nem tud olyan nyomasztó lenni a szarság, mint előtte. És talán el lehet jutni oda is, hogy egyre többet időzzünk a kinyílt-kibontott állapotban. Úgy gondolom, kb. erre való minden, amit szokásosan “önismereti munkának” nevezünk, és aminek egyáltalán bármi értelme van.

És van itt egy nagy buktató is:

Ha az ember ilyen ezo programozás vagy egyéb privát szocprobléma hatására félreértelmezi ezt a valós helyzetet, és azt képzeli, hogy valami istenivel egyesülve tökéletessé változott – és nem csak annyi történt, hogy egy szerencsés mozdulattal sikerült a ráterített és magára húzott rengeteg nehéz, büdös és egyáltalán eléggé elítélhető ámde elégtelenül higiénikus takarók egy jelentős részét ledobnia magáról, akkor jönnek a nagy pofáraesések, a guru-betegség, a kitartott önkéntes mérvadóskodás, meg a többi ilyenek.

Aho.