Anyám és apám alvajártak.
Amikor megérkeztem, a maguk módján örültek nekem.
Szép lassan, mindig alvajárva, szétszedtek több darabra.
A mellékdarabokból építettek egy csapdát.
A fődarabot bezárták a csapdába.
Az eszem sokáig nem vette be ezt.
Mégis, éreztem: szorultságot, szűkséget, feszülődést.
Kerestem a nyitját, nem találtam.
Kitörtem valamiből, de nem az volt az.
Kijutottam valahová, de az is ott volt.
Virággal vigasztalódtam.
Alvajárással kínált meg, elfogadtam.
Jól esett nem fájni, nem feszülni,
Finoman majdnemhogy babusgatva lenni.
Megjöttek páran, a magam módján örültem nekik.
Igyekeztem nem megbontani őket.
Kicsit magukra maradtak.
A bimbó kihervadt belőlem,
Visszakerültem az észlelésbe,
Vergődtem, mind riadtabban.
Egyre nehezebb lettem.
Leestem, mint a kő.
Felemelkedtem.
Találtam egy kikezdhetőnek tűnő sarkot.
ílom és ébrenlét között hosszan kapirgáltam,
Majdnem hiába, de sokáig.
Most átlyukadt, kifordul magából.
íšgy látom, kívül vagyok, van levegő,
Van hely,
Van idő.
Most mi?
Kivezető.