Amit nem szoktak mondani / What they don’t usually tell you

Jpeg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amit nem szoktak mondani

A gyerekem sír.
A gyerekem sír, mert csalódott.
A gyerekem sír, mert csalódott, és ezt én okoztam.
A gyerekem sír, mert csalódott, és ezt én okoztam: nem azt csinálom, amit ő szeretne, hogy csináljak.

Évekig, évtizedekig elhúzódó, keserves, betegítő csapdakörök elkerülése múlik rajta, hogy tudatosítsuk:

ez,

önmagában,

nem patologikus helyzet.

Persze lehet az. Ha sokszor van, ha mindig van, és ha engem annyira nem érdekel, vagy leginkább csak bosszant és menekülnék belőle, vagy úgy, hogy lenyomom, hogy meg se nyikkanjon, vagy úgy, hogy elhagyom, megvonom a figyelmemet – na akkor gáz van.

De önmagában ez a helyzet nem elkerülendő, nem megoldandó, nem orvoslandó, nem felszámolandó.

Ha az alapvetésből indulunk ki, akkor persze logikus…

Az alapvetés a következő: a gyerek – ember. Vannak szükségletei, igényei, elképzelései, nézetei, érzelmei, emlékei, tervei. Már így születik – és akkor jár mindenki a legjobban, ha elfogadjuk a realitást, és így is kezeljük, kezdettől fogva.

Persze csábító a tárgyiasítás.

Ha egyfajta kirívóan munkás, de hosszú távon pazar fejlemények lehetőségével kecsegtető háziállatnak tekintem, kevesebb befektetéssel úszhatom meg az egészet.

Csak hát olyan nehezen viselik.

Belerokkannak.

Belehalnak.

És élnek tovább.

De ha elfogadom, hogy az a közel életképtelen kis vakarcs már rögtön egy ember, és ez jó esetben így is marad, akkor már mindjárt azt is tudom, hogy az ember társas lény, egyezkedve él. Olyan nincs, hogy egy kupac ember úgy éljen együtt, hogy mindig mindenkinek minden kósza igénye kielégüljön. Ez egyszerűen logisztikailag lehetetlen, és egyébként teljesen szükségtelen is. És ha ez, az alkalmazkodás, egy folyamatosan társas, egyezkedésen alapuló, megvalósuló és meg nem valósuló tervek szövedékéből felépülő élet a normális, ha ez az adaptív, sőt világhódítóan sikeres életmód-stratégia, akkor az a legszerencsésebb megoldás, ha a kezdő, és egészen megdöbbentően sokféle életforma megtanulására és elviselésére alkalmas emberkezdemény ebbe tanul bele.

De ha én nem bírom elviselni, ha ő csalódottságában sír, akkor nem fogom tudni megmutatni neki, hogy hogy kell ezt.

És ha nem bírom barátságosan, nyugodtan és keserűség nélkül és felgyülemlett sértettség vagy harag nélkül kifejezni, amikor az én igényem nem teljesül – akkor nem fogom tudni modellezni neki, hogy hogy érdemes ezt.

Ha úgy csinálok, mintha egy csalódott sírás körülbelül akkora katasztrófa lenne, mint egy kisebb, halálesettel nem, de jelentős anyagi veszteséggel viszont járó rablótámadás, akkor nem tudom megtanítani arra, hogy mire jó a csalódottság.

Ha a gyerek jelentős absztrakciós készséggel bír (és vannak ilyenek!), már elég hamar arra a következtetésre juthat, hogy úgy általában a heves érzelem, de főlegesen a heves és megterhelő/kellemetlen érzelem, az nem egy, a társas emlősök evolúciója során, több millió év alatt kialakult adaptív vonás, egy csodálatos képesség, ami úgy olajozza a társas interakció kiterjedt gépezeteit, mint semmi más – hanem egyszerűen egy haszontalan ám igen kellemetlen hülyeség, amit ki kell iktatnia az életéből: hiszen körülötte az idősebbek is mind erre törekednek, és hát… utánozás majomszokás.

Ezen a ponton szomatizáció vagy már rég elkezdődött, vagy nemsokára el fog.

Ezért én azt javaslom: gyakoroljuk ezt kisdedeinkkel. Legyünk benne a helyzetben. Érezzük át a kicsiny veszteség szomorúságát, de birkózzunk meg vele tüntetőleg – és együtt. Ha nagyon nem megy, menjünk ki az állatkertbe, és figyeljük a páviáncsaládot csak pár órát.

Tudok mutatni ilyeneket, akikkel jobbára így voltunk – hát elég jó fejek. Kis szerencsével ki fognak minket is húzni a szarból.

******************
**** ENGLISH ***
******************

What they don’t usually tell you

My child is crying.
My child is crying, because she is disappointed.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this, because I am still not doing what she wants me to do.

The stakes are high: avoiding a huge maze of bitter, sickening traps lasting many years or even decades may depend on our ability to be consciously aware of the fact that

this,

in itself,

is not a pathological situation.

Of course it can be. If it happens too often, if it always happens, if I’m not all that interested, if it’s just annoying more than anything else, if I just try to escape it any way that I can – either by applying pressure until she won’t make a sound, or by abandoning her, withdrawing my attention – well that’s fucked up.

But simply as described, that situation is not one to be avoided, not one to be resolved, or treated, or eliminated.

If we start from the bare essentials, of course, it is logical…

The bare essentials are as follows: the child – is a human person. It has needs, requirements, ideas, beliefs, emotions, memories, plans. It is born that way – and the best outcome for all is achieved, if we accept the reality and treat it like a human person, right from the get go.

Of course objectification is seductive.

If I treat the child as an extremely high-maintenance pet which, however, promises extravagantly positive results in the future, I can survive the whole venture with significantly less investment. But the poor things take it so hard. They are crippled by it. They are crushed. And they keep on living.

But if I accept that the barely viable little whatsit there is already a human being, and that with a little luck, it will stay that way for a good long time, then I am also in a position to recall that humans are social primates: their lives are a constant haggle. It simply does not happen that a bunch of people live together and all of their needs, even the most whimsical ones, are met at all times. On the one hand, that is a logistical impossibility, and on the other hand, it is also completely unnecessary. And if, accordingly, adaptation to an essentially continuously social, haggling type of existence, a life that is built on the scaffolding of plans realised and plans not realised, is the norm, the adaptive, indeed, world-conqueringly successful lifestyle strategy, then the most fortuitous solution is for the beginner, that fledgling human who is actually capable of learning and tolerating an astonishingly extreme variety of lifestyles, to be trained in just that.

But if I simply cannot stand it when she cries from disappointment, then I will not be able to show her how to make the most of it.

And if I am unable to express in a friendly, calm manner, without bitterness and accumulated resentment or anger, when one of my needs are unmet, when one of my plans falls through – then I will not be in a position to model for her how that sort of thing is worth doing.

And if I behave as if a bit of disappointed crying was approximately on par with a minor attack of robbers without anyone dead but a significant quantity of material loss, then I will not be able to teach the child the actual use of disappointment.

If the child has an overdeveloped facility of abstraction (and those do exist, I tell you), then pretty early on it may form the conclusion that strong emotions in general, and particularly strong and difficult/unpleasant emotions, are not adaptive traits shaped by millions of years of social mammalian evolution, components of a wonderful capability that greases the far-reaching gears of social interaction like nothing else does – but rather, simply unnecessary, backward, stupid things that simply need to be eliminated from its life – after all, all the older humans around it are also trying to do just that, and, after all… monkey see, monkey do.

At that point, somatisation has either already started a while back or it soon will.

Therefore here is my suggestion: let us practise these situations with our little ones. Let’s abide in the situation. Let us resonate with the sadness of little losses, but let’s very demonstratively cope with them – and let’s do so together.

I could introduce you to a few young pretenders who were by and large treated that way – well they are pretty cool kinda people. With a little luck, they will even get us out of the shit creek we have somehow navigated a fair way into without a propulsion implement.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Szekvencia / Sequence

Sequence

A nap a teraszra erősen rásütött. Először csak mi ketten, aztán a kutya is kiódalgott, és a trambulinon elhevert. A farka tövén a tályog megint egy kicsivel nagyobb lett. A bélfertőzést már kiheverte, lassan esedékes lesz megint a műtétet az állatorvossal megbeszélni. Arra terelődött a szó, hogy talán mégis akkor már lekaphatnák a golyóit is, egy tájék. A kutyaviselkedés-tani előadáson, amin voltunk, három nő, három különböző kutyaiskola vezetője beszélt, az egyikük kitért azokra a gazdikra (többnyire férfiak, bár akadnak köztük nők is), akiknek problémát okoz az ivartalanítás  – ilyen vagyok én is, pont – majd érvelt a műtét mellett. Elgondolkodtatott. A nap melegen sütött a teraszon és nekem az jutott eszembe, hogy megkérdezem a Tarot-kártyát erről a dologról.

Eldöntendő kérdést feltenni nem ajánlott, ezért először azt kérdeztem: mi lenne a következménye annak, milyen archetipikus vonal jellemezné azt a helyzetet, ha Alex golyóit eltávolítanánk. A művészetet húztam, a nagy arkánum 14. lapját. Úgy emlékszem, életemben először.

“Erők összekapcsolása, megvalósítás, pontos számításon alapuló cselekvés; a menekülés útja, gondosan végrehajtott bonyolult manőverek után eljön a siker.” – mondja a Kis remetei útmutató, és a képen baloldalt, alul, látszik is Alex, nyugodtan csemegézik egy arany tálból egy vörös főnixmadárral, a gazdasszony bőségesen ellátja őket minden jóval.

De mi várható, ha mégis inkább maradnak azok a termetes herék? Erre a kelyhek hármast húztam. A lap neve a Bőség Ura. “A szeretet ideája gyümölcsöt hoz. Az érzés, hogy engem valaki más szeret. Öröm és belső gyógyulás.” – szóval lehetnének kiskutyáink is, én így értettem ezt. Én talán 8 éves voltam, amikor egy alom kiskutya születésének tanúja lehettem. Máig emlékszem az érzéseimre.

Aztán, ha már előttem a kártya, még gyorsan feltettem a szokásos kérdést: Ki vagyok én?

Botok ötös.

Küzdelem.

“Javasolt jós-jelentés: küzdelem annak tisztázásáért, hogy valójában mi a szándékom; akár a tevékenységek, tettek igen bosszantó megszakítása.”

Ez kicsit megijesztett. Gyorsan megint kérdeztem: És ki leszek?

A csillag. Már sokszor jött.

“Használd minden energiádat arra, hogy gondolataidat urald: égesd el a gondolataidat, mint főnix-madarat.
Remény, váratlan segítség, tisztánlátás, lehetőségek felismerése, szellemi bölcsesség – rossz oldalról téves döntések, álmodozás, csalódás.”

Itt megálltam. Másfél órával, sok konyhai munkával később még egyszer húztam. Ezúttal az itt és mostra kértem képet. Korongok kettes, változás.

Attól függetlenül, mit gondol az ember arról, hogy mi történik, amikor ezekkel a nagymúltú kártyákkal játszik, egy ilyen sor azért mégiscsak érdekes.

****************
*** ENGLISH ***
****************

The sun shone onto the terrace. First only us two, then the dog also sneaked out there and lay down on the kid’s trampoline. The abscess on the underside near the root of his tail had once more grown a little bigger. He had recovered from the gut infection, so it would soon be time to discuss the operation again with the vet. Then we started talking about maybe having his balls off, too, it’s roughly the same area. At the lecture on dog behaviour that we had attended, three women, the heads of three different dog schools spoke. One of them mentioned those dog-owners (mostly men, but some women also) for whom neutering their male dogs is a problem – I am certainly one of those – and she made some good arguments for having the operation. It had made me think. The sun was warm on the terrace and I thought maybe I could ask the Tarot cards about this one.

Asking yes-no questions is not recommended, so the first question I asked was this: what would be the consequence, what archetypal line best describes the situation that would result if we had Alex’s balls chopped off. I got no. 14 in the major arcana, Art. As far I as can remember, I drew this card for the first time in my life.

“Combination of forces, realization, action based on accurate calculation; the way of escape, success after elaborate manoeuvres.” – says the Instruction Booklet by the Hermit, and in the picture, bottom left, there’s Alex himself, calmly gorging himself on the contents of a golden bowl, sharing with a red phoenix bird, while the good housewife standing above them feeds them all manner of good things.

But what would happen if we left those sizable bollocks well alone? I drew the three of cups in reply to that question. The card is called the Lord of Abundance. “The idea of love has come to fruition. The feeling of being loved by somebody else. Joy and internal healing.” – so we could have a litter of puppies, too, is how I understood that. I was maybe 8 years old when I witnessed such a birth. To this day I remember my feelings.

Then, seeing as the cards were there before me, I asked one of my usual questions: Who am I?

The five of clubs.

Strife.

“Suggested divinatory elucidation: a struggle to set forth one’s intentions; maybe even an interruption in activities or doings, which is quite annoying.”

That scared me a little. I quickly asked another question: Who will I be?

The Star. I’ve drawn it many times.

“Use all thine energy to rule thy thought: burn up thy thought as the Phoenix.
Hope, unexpected help, clearness of vision, realization of possibilities, spiritual insight, with bad aspects, error of judgment, dreaminess, disappointment.”

I stopped there. An hour and a half and a great deal of kitchen work later, I drew another card. That time, I asked for an image to reflect the here and now. Two of disks. Change.
Regardless of what one thinks about what is actually going on when one plays with these long-used cards, such a sequence is somehow still interesting.

 

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Négy téli négyzet / Four Winter Squares

Négy téli négyzet / Four Winter Squares

2341

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Erdőpörkölt / Stewed Forest (English below the Hungarian)

2 evőkanál vaj
5 közepes gomba
1 kisebbfajta cékla
1/3 alig használt cukkini
1 marék házi savanyú káposzta
1 teáskanál thai hétfűszer keverék
2-3 evőkanál Ketjap Kental édes szójaszósz
1 kis hagyma
1/2 bögre főtt fehér bab
1 csipet kurkuma
3 evőkanál őrölt vegyes olajos mag:
mák, szezámmag, chiamag, lenmag, mustármag, koriander
1/2 bögre fagyasztott vegyes erdei gyümölcs
csili igény szerint

Gomba szeletel, cékla gyufaszálra vág, cukkini felkockáz, savanyúkápi késsel felaprít.

Mindezt a vajon pirítani, aztán hétfűszerrel is egy kicsit (nem letüdőzni, gyilkos!), aztán rá a szója meg a bab, ami nálam konzerv, és mehet a leve is, és párol. 2-3 perc után rádobni az erdei gyümölcsöt, összekeverni, elzárni, állni hagyni.

Hagymát felaprít, mehet rá a kurkuma meg az olajos magok, minderre rá a meleg cucc, összekever, kész. Én tettem bele ütős csiliszószt, te majd mindenbe teszek.

Aztán még felkockázott házi disznósajtot meg némi virágport, amit a piacon a méhésztől vettem, de ezek már tényleg csak erős idegzetűeknek.

Az eredmény nem fotogén, de finom.

**********
ENGLISH
**********

2 tbsp butter
5 medium mushrooms
1 smallish beetroot
1/3 of a slightly used courgette
1 handful of home-made sauerkraut
1 tsp of Thai seven spices
2-3 tbsp Ketjap Kental sweet soy sauce
1 small onion
1/2 cup of cooked white beans
1 pinch of kurkuma
3 tbsp of mixed oily seeds, ground:
poppy, sesame, chia seeds, linseed, mustard seeds, coriander
1/2 cup frozen mixed forest fruits

Mushrooms sliced, beetroot cut into matchsticks, courgette dice, sauerkraut chop up with a knife.

Fry all that on the butter, then after a few minutes add the seven spices (do not inhale, it’s heavy stuff), after a minute or so add the soy sauce and the beans, which usually comes out of a can and the brine can go in as well, and steam. After 2-3 minutes, add the frozen fruit, mix up, turn off heat, let settle.

Chop up the onion finely, add the kurkuma and the oily seeds, then the warm stuff from the pan, mix, and it’s ready. I added rather hot chilli sauce, but then I mostly do.

Then I added diced home-made pig’s head cheese and some pollen, which I bought from the beekeeper at hte market, but those things are only for people with stout constitutions, really.

The result is far from photogenic, but it is very tasty.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Mert milyen a jó nevelés? / For what is decent childraising? [ENGLISH BELOW THE HUNGARIAN]

liza and cat

Tulajdonképpen nagyon egyszerű.

Szeretni kell azt a gyereket, jót akarni neki, érdeklődni iránta, kedvelni a hülye kis dolgait, elnézőnek lenni, következetlennek lenni, de a néhány fontos dologból csak nagyon ritka és kivételes esetekben engedni.

Rendelkezésre állni, inkább nem beleavatkozni, semmiképpen sem erőzni, ha valami nagyon nagy hülyeséget készül csinálni, akkor lehet nyíltan erőszakot alkalmazni, de manipulálni meg csalni meg objektivizálni akkor sem, a gyerek minden állapotában ember…

Ezen belül le kell szállni az evésről, az alvásról, az öltözködésről és a betegségek túlnyomó többségéről: mindezen területeken az ember már meglepően korán önszabályozásra képes – ha nem nyomjuk el.

Ha van ennivaló, a gyerek nem fog éhen halni. Tartsunk otthon főleg egészséges dolgokat, és akkor a gyerek is azt eszi majd. Ha mi szemetet eszünk, nem várhatjuk el, hogy a gyerek meg a biozöldségpürére gerjedjen.

A gyerekek egy része képes a rituálé nélküli elalvásra, azt a jó szokást ápolni kell. Egy másik jelentős részüknek esti mesére, éneklésre van szüksége. Az altatódalokat érdemes korán bevezetni, csodára képesek. De a lefekvés erőltetése mindenképpen felejtős: csak akkor kezdjünk bele, ha alvászavaros, kicsit ellenséges gyereket szeretnénk. Vagy akkor se.

Dettó a ruhák: mint C. S. Lewistól tudjuk, a gyerekek úgy születnek, hogy szeretik az időjárást. Aztán mi megtanítjuk őket, hogy csak bizonyos fajta időjárásokat szabad szeretniük. A gyerekek hőháztartását a gondos, meleg öltözködés elrontja.

Ha le akarja venni, vegye le! Ha fázik, vissza fogja kérni. Vannak tüzes gyerekek, akik teljesen jól elvannak mezitláb, gyakorlatilag néhány téli naptól eltekintve mindig, viszont szenvednek a rájuk erőltetett cipőben. Ha hagyjuk, a gyerek többnyire megmutatja, mire van szüksége.

Időt kell biztosítani a kérdéseknek és őszinte válaszokat kell adni, bele kell gondolni és nem hárítani, nem venni magától értetődőnek, hogy értem, amit mond, mert lehet, hogy ő máshogy mondja, mint ahogy én azt gondolom…

Közben még boldognak kell lenni. Boldogtalan szülővel nehéz. Egy jóbarátom mondta egyszer, hogy a szülő első számú kötelezettsége a gyerekével szemben az, hogy boldog legyen: ha boldog, vagy legalábbis derűs és alapvetően elégedett azzal, hogy él, a gyerek bármi egyebet többnyire fütyörészve elvisel… ha viszont a szülő nem boldog, vagy nem szereti őt, abba gyerek pusztulásnak indul, hiába az anyagi javak…

Az se árt, ha a szülő életének még a tetejébe tényleg valami értelme is van… a gyerekek olyan kritikusak. Egy irodai alkalmazottban meg egy marketingasszisztensben nehezebben látják meg a tiszteletreméltót, mint egy tanárban, egy orvosban vagy egy művészben. És persze akár igazuk is lehet …

További plusz, ha van sok nevetés, testizés, csikizés és taszigálás, birkózás és tömegheverészet, tánc, reggel csipásan és este pilledten, ahogy jön, boldogan, szomorúan, dühösen, izgatottan, kiváncsian, játékosan és érdeklődve. Együtt.

És még elfogadni azt is, hogy ha mindezt sikerül megvalósítani, még mindig félremehetnek a dolgok… mert nem vagyunk mindenhatóak, szerencsére ( :

Hát kábé ennyi.

[BARÁTI HOZZÁFŰZÉS, B. L.]

És ha a gyerek felnő, és kirepül a családi fészekből, vagy életkorának megfelelően a kirepülés mindenféle előzményét űzi, úgymint első csók, első szeretkezés, első szerelmi csalódás, első albérlet, első házasság, első gyerek, aki a mi első unokánk… akkor nem árt, ha van saját életünk, bázisunk, és tudunk még magunkra nemcsak aggódó szülőként tekinteni, és mi is külön tudjuk választani boldog felnőttként a saját életünket az övétől, nemcsak ő a sajátját a miénktől.
*********
*ENGLISH*
*********

In actual fact it is quite simple.

You need to love that kid, wish it well, and be interested in it, like its stupid little ways, be lenient, be inconsistent, but generally insist on a few important things except in extra special circumstances.

You need to be available, but not to interfere, most definitely not to exercise force. If the child is gearing up to doing something spectacularly foolish, it is permitted to apply open coercion, but never in a manipulative or tricky manner, and never in an objectivising manner, because under all circumstances, in all conditions, children are people…

In particular, just let go of that eating, that sleeping, that dressing and the great majority of illnesses: in all those arenas, humans are capable of self-regulation remarkably early – unless we actively supress that ability.

If there is food within reach, that child will not die of hunger. Let’s keep mostly healthy foodstuffs, and then the child will eat those, too. Let’s not eat rubbish and expect our progeny to display a preference for organic veg purée.

Some children are capable of going to sleep without a ritual, such good habits should be encouraged. Another significant fraction need their evening stories and singing. Introducing lullabies early is a very good idea, those songs can sometimes do wonders. But trying to enforce bedtime should certainly be forgotten: you should only start if you actively desire a child with a sleep-disorder and mild hostility. Or not even then.

The same goes for clothing: as we know from C. S. Lewis, when children are born, they simply like weather. Then we go on to teach them that they are only allowed to like certain types of weather. Careful, coddlingly warm clothing will destroy the thermal metabolism of a child.

If it wants to take it off, let it take it off. When it’s cold, it will ask for it back. There are some fiery kids who are quite fine barefoot practically all year except for a few winter days, but they suffer in the shoes they are forced to wear. If we just let them, children will usually show us what they need.

We need to provide time for questions and give honest answers, giving it serious thought rather than deflecting, and we need to ensure we do not take it for granted that we understand what the child is telling us, because there is always the possibility that the way it says it is not the way I think it is…

And in the meantime, parents also need to be happy. It is hard with unhappy parents. A good friend of mine once told me that the prime obligation that parents have towards their children is to be happy: if the parent is happy, or at least cheerful and content with living their life, the child will more or less suffer any material vicissitudes with great fortitude… but if the parent is unhappy, or does not love the child, this will cause the child to begin to wither away, regardless of the material riches it may receive…

It also helps if the parents’ lives have some sort of meaning, too… children are ever so critical. And they find it much harder to find something to respect in an office worker or a marketing assistant than in a teacher, a doctor or an artist – and of course they may be right…

It is an additional plus if there is a lot of laughter, bodily contact, tickling and pushing, wrestling and mass layaboutisms, dancing, gummy eyes in the morning, tired and breathless in the evening, happy, sad, angry, excited, curious, playful and interested. Together.

And also we still need to accept that even if we manage to do all that, tall order that it is, things can still go astray… because we are not omnipotent. Luckily ( :

That’s about it.

[ADDITION BY A FRIEND, L. B.]

And when the child is grown, and leaves the family nest, or performs all the preliminaries to that nest-leaving in accordance with its age, such as the first kiss, the first love-making, the first amorous disappointment, the first rented apartment, the first marriage, the first child, who is our first grandchild… at that point it helps if we actually have a life of our own, our own base, and it helps if we are able to see ourselves as something other than an anxious parent, and if we, as happy adults, can separate our lives from their lives, while they separate their lives from ours.

Posted in Uncategorized | 1 Comment

Rossz hír / Bad Tidings (English below the Hungarian)

2018. január 9., 14:29.

Kb. két órája tudom, hogy Geréb Ágit, az egyik legközelebbi barátomat, a bábámat, aki így vagy úgy négy gyerekemnek segített erre a világra jönni, két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték, a felfüggesztés lehetősége nélkül, amiből legjobb esetben, hibátlan magaviselet esetén, másfél év után szabadulhat, miután perújrafelvételt kezdeményezett egy már lezárult ügyben, amelyben elítélték, ám a büntetését az előzetes letartóztatásban töltött meg a házi őrizetben töltött idők miatt letöltöttnek tekintették, és tette ezt pusztán azért, hogy a bélyeget megkísérelje magáról lemosni.

Sokat fantáziáltam már erről, de most nem fantáziálom, hanem történik. Hasonló is történt már, megjárta ő már az államilag szankcionált szabadságvesztést. De az akkor volt, ez meg most van.

Túl vagyok a megrázkódtatáson és a dühöngő, már-már megvakító haragon.

De a neheztelésem súlyos és tömör.

Én ezt nem fogadom el.

Ez így nem jó.

Geréb Ági ártatlan.

Magyarország jól felfogott érdekében nagyon remélem, hogy ennek a szerencsétlen államalakulatnak, ha még magához tér egyáltalán, és nem szenved ki csendesen a következő pár évben, húsz év múlva már lesz egy olyan állami ünnepnapja, hogy Geréb Ági Nap.

Tegyünk róla.

*******
ENGLISH

*******

2:29 p.m. of the 9th of January in 2018

I’ve known for about two hours now that Ági Geréb, one of my closest friends, my midwife, who, one way or another, helped four of my children to enter this world, has been sentenced to two years imprisonment with no possibility of suspension and a best option of getting out in a year and a half in case of impeccable behaviour, after she initiated the reopening of a case in which she was previously convicted and her sentence was considered served, purely because she wanted to clear her name.

I have fantasized about this before, but at this time, it is not my fantasy, it is happening. Similar things have also happened, she has known the hospitality of state-sanctioned incarceration before. But that was then, and this is now.

I have gone through the shock and I have gone through the raging, almost blinding anger.

But my resentment is heavy and solid.

This is something I do not accept.

This is not right.

Ági Geréb is innocent.

It is purely in the best interest of Hungary, properly understood, that I really and truly hope that this godforsaken little shithole of a state, if it should recover from the current stupor and not just fizzle out in the next few years, has a public holiday in twenty years called Ági Geréb Day.

Let’s do something about it.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Elfedődés és Kitakaródás – aztán felkelés, és mehet! / Occlusion and Apocalypse – and then get up and go! (English translation below Hungarian original)

Úgy vélem, embertársaink közül nagyon sokan a gyerekkorukkal csak azon az áron tudnak megbirkózni, hogy saját hiteles önmaguktól elfordulnak, hosszas gyakorlással megtanulnak arra ügyet sem vetni: ehelyett külső elvárásokkal való azonosulással vagy éppen azokkal szembeni ellenállással, mindenesetre valami kívülről rájuk oktrojált koordináta-rendszer mértéke szerint alapozzák meg az identitásukat. Az ilyen embernek az ő tényleges milyensége terra incognita. Nincsen önismerete neki, ahogy mondani szokás. Az ilyen kívülről meghatározott embereket tulajdonképpen joggal nevezhetjük a kultúrájuk (a családi, nyelvi, társadalmi kontextusuk, a hagyományaik és a környezetüktől többé-kevésbé készen kapott, legfeljebb lassan alakuló kapcsolatrendszereik) bábjainak.

Ha a báb isteni szerencse folytán, vagy valamilyen hiteles önismereti iskolával való sikeres kapcsolatfelvétel révén aztán önismeretre tesz szert, akkor megtudja, hogy ő valójában milyen, így figyelme valódi önmaga felé fordulhat, és az ál-identitás helyett valódi önmagát veheti végre szemügyre.

Ez eleinte önmagában is lenyűgöző. A nagy “nahát” akár évekig is eltarthat – ahogyan az önmagam megismerése sem szokott egy csapásra menni, legfeljebb nagyon ritka és legendás esetekben.

De azt hiszem, az igazi felnőttség mégis ezen még túl van: valami olyasmi, hogy az ember a saját személyiségét nem tekinti adottnak, amit elvisel, elszenved vagy mondjuk szerencsés esetben bizonyos dolgokért azért kedvel is, vagy akár megtanul kedvelni, elfogadni és adaptív módokon használni, hanem az univerzális tudat szempontjából önmagát szemlélve meglátja saját esetlegességét és alakíthatóságát, felvállalja érte a felelősséget, és nekiáll, és felturbózza. Lassanként (nem kerget a tatár!) kihozza belőle a lehetséges maximumot. Vagy nem? Te mit gondolsz?

KIEGÉSZÍTÉS:

Most azt mondta valaki, utána még jön az a kérdés is, hogy jó-jó, de mi az értelme az egésznek.

Szerintem minden, amit gondolok, amit képzelek, az egyáltalán nem más, a világnézetem, az elképzeléseim, a rutinjaim, a figyelmem sajátos, személyes mozdulatai, a gondolati pózaim és a bejárt következtetési útvonalaim, az éveken át csiszolt és hozzád idomult heurisztikám…. mindez együtt nem más, csak az, ahogyan én táncolok. Nagyon sokféleképpen lehet jól táncolni. És nem biztos, hogy nagyon sokat lehet mondani arról, hogy mi az, ami minden szép táncra jellemző, már csak azért sem, mert minden szép táncot még egyáltalán nem táncoltak el… épp hogy csak belekezdtünk.

****************
ENGLISH HERE
****************

I believe that a great many of our human brethren are only able to cope with their childhoods at the cost of turning away from their authentic selves, in fact, through persistent practice, learning not to pay attention to that at all: instead, they base their identities on complying with, or indeed resisting external expectations foisted on them, according to the metric of an externally enforced system of coordinates. For those people, their actual personalities are terra incognita. They do not know themselves, as they say. Such externally determined people could be justifiably called puppets: puppets of their cultures (their family, linguistic and social contexts, their traditions and systems of relationships that they receive from their social environments and which evolve slowly at best).

If, through divine grace, or through successful entry into an authentic school of self-knowledge, the puppets actually acquire knowledge of self, then they learn what they are actually like, so they are able to direct their attention towards the true self, to regard themselves as they are intstead of the fake identities they had used before.

This is in itself quite astonishing to begin with. The great ‘aha’ can last several years – and the acquisition of self-knowledge itself also rarely happens in one fell swoop, with some notable miraculous and legendary exceptions.

And yet I believe that true maturity is even beyond that. It is something like this: you become an adult when you no longer consider your own personality to be a given, something that you tolerate, suffer, or if you are lucky, something you may even find pleasure in, and you do not even stop at learning to like your personality, and to accept it and to make use of it in adaptive ways, but, looking at your personality from the perspective of universal consciousness, you come to see your own arbitrariness and mutability, and you step up and take responsibility for it: you get down to work and you soup it up. Slowly (no hurry!) you make it into the best possible version of itself. Or not. What do you think?

EDIT:

Someone just told me there is another further question that then arises: okay-okay, I can see myself, I can see the world, but what’s the point of the whole thing?

I believe this: everything I think, that I imagine, my world-view, my conceptions, my routines, the peculiar, highly personal gestures of my attention, the intellectual poses I am fond of and my well-worn paths through the jungle of inference, the heuristics I have honed to bespoke perfection through years of life in a zone of dangerous curves… all of that is simply the way I dance. And there are very many different ways you can dance a great dance. And I am not at all sure there is all that much to be said about what is common to all beautiful dances, for many reasons, including the fact that the great majority of beautiful dances have not been danced yet… we have only just started.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Menés és jövés / Going and coming (English below Hungarian)

Amikor jövök, akkor ezt mondhatni onnan mondom, ahol a mozgásom majd véget ér, tehát miközben jövök, már nézem magam a célból, ahogy jövök… amikor megyek, onnan nézem magam, ahol épp vagyok, az is lehet, hogy csak egy irányom van, vagy akár az is, hogy még az sincs, épp csak a távolság növelésére törekszem, mindegy merre.

Van az elsőben valami meleg, finom, a másodikban meg valami hideg és száraz.

Jönni yin, menni yang?

Asszem, ez is már megint a feszül-elernyed pulzálás, a Reich-féle alap. Maga az élet. Mindenhol ott van.

***********************
*** ENGLISH HERE ***
***********************

When I say I’m coming, I sort of say that from the point where my movement ends, that is to say, while I am coming, I am looking at myself from the finish-line, watching myself come… when I’m going, My point of view is from where I am at the moment, perhaps all I have is a direction, or maybe not even that, I could simply be aiming to increase distance, and it may not matter which way.

In the first, something warm and satisfying, in the second, something cold and dry.

Is coming yin and going yang?

I guess this is once more the pulsing cycle of constriction and expansion, the Reichian foundation, life itself. It is everywhere.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Change / Változás (magyar az angol alatt)

Change - Változás

 

 

I changed the names and a few other details in this story.
But of course anyone who knows those involved will
recognise the people in it.

I would respectfully ask that we keep the discussion
in the abstract. I also recommend starting the reflection
with “If this were my story (if this had been my dream),
it would make me think that…”.

*

I had two friends.

Then I lost them.

I mean not completely, they are still both alive, but.

We knocked into each other on one of the early web forums, late nineties. We were already imagining we were experienced parents, though we were beginners. They knew they were beginners at parenting.

When my oldest child was born in a hospital that no longer exists, the experience, given the circumstances, went quite well and came to the desired conclusion, but it knocked me hard in the head. I was reeling about, shaking my sorry dome and feeling there was something deeply not right about the whole thing. Then, in a denominational publication, my wife came across Ágnes Geréb, went to see her, and our next kid was born with her, at our home. Soon enough, I became an Agressively Home Birth Supporting Dad. (If you’ve met one of those, you know what I mean.) The swearing, the offensive personal remarks and the insults got out of hand on the web forum, and shortly afterwards those who were pro home birth or were at least willing to discuss the matter politely started a new thread for themselves, but a band of angry anti-home-birthers followed them there, so then they started a private mailing list. And that mailing list, which then kept going for about 12 years, became a virtual watering hole for a community of an indeterminate, slowly fluctuating number of people, 18 to 20 families – people who joined after reading the thread and other people that members called in. Once of twice a year the group had IRL meet-ups, but we also met Carl and Eva (as well as some others in the group) frequently outside those gatherings, too, and we became friends.

We had similar views, similar needs, our income levels were also similar, and we had the same number of kids (eventually 5 in each family, though ours, when paired sequentially, are older than theirs), we had similar tastes in music and similar tidy little toxicomanias, an intense yearning for autonomy, even similar tastes in food and in camping in tents by the banks of the river for weeks in the summer and building many fires, and many other things, too. Our dissatisfaction with “the Babylon”. They took their kids to a Montessori school, we went for a democractic free school. We got into homeopathy around the same time. Then our divorces kind of coincided, too. When the two founding couples got divorced, that kind of killed the mailing list group, too. There were some faint efforts to revitalise it and bring back the heroic age, but the community has withered away, although on the personal level, many relationships remain, at various levels of intensity.

Our divorce was far from beautiful. I had failed to notice (or didn’t wish to notice) that our marriage had gone sour, and after my wife brought it to an end, which came as a surprise to me, I spent two months in recurring convulsions which tended to deliver me to either despair or fits of anger, then I jumped head first into a new relationship, which, of course, did not end well. It took years until we established the stable, respectful and friendly co-parenting relationship we have today. They, on the other hand, went down a path of severe enmity. Carl, just like me, was a self-employed guy, but in a different industry, and his industry collapsed under him shortly after the divorce. He even took work as a loader at the railways, shifting large bags of indian salt by hand, any kind of occasional physical labour, but he still failed to pay child maintenance, while the kids stayed with Eva, for months on end. Éva, whose income and standard of living both suffered a very severe drop, took offence in a major way. To add insult to injury, Carl soon took up with another woman, who brought a kid of her own, and they soon had a baby together. They joined a weird Christian sect and moved to a village where several dozen sect families had already purchased homes – and while they lived on relatively little money, they did spend some of it on themselves: they attended a camp organised by their community and also took their minibus for a seaside tenting holiday. While Eva reproached her ex for having money for those things but not his own kids’ maintenance, Carl was busy making calculations about the amounts Eva spent on cigarettes and alcohol and luxury food items (Carl and his new wife had also become committed vegans), and asking how Eva could claim to be living in poverty with the kids when she still had money for those things. Later on, Carl’s finances improved again, and he more or less made his child support payments, but Eva’s red-hot hatred kept burning for years. They surprised each other with court and child protection agency procedures, Carl discovered Parental Alienation Syndrome and disapproved of the liberal school that Eva sent the kids to, he wrote stupid letters of reprimand in which he preached about the utmost importance of allowing Jesus into your life immediately, and he sent those not only to Eva but to many of their shared acquaintances as well. Éva felt that Carl’s new community was a crazed bunch of zealous, drooling sectarian idiots.

When Eva encountered serious illness, Carl felt that this was the righteous hand of God, or even just simply the logical consequence of living such a life, so unseemily to the Lord, which, of course, made Eva hate him even more. It made her scream with frustration and anger, and then one day, when her illness made her face up to all the hard questions in her life and her relationships, she decided to just shut the evil abuser out of her life. She has not spoken to Carl since that day. And for some time now, she has no time for me, either. We have not spoken since she found out (from me), that I, although I had initially taken “her side”, and only sent Carl a few angry emails of my own, have recently spoken to him a few times. She says anyone who believes that Carl deserves to be spoken to at all has no place in her life. But we don’t have much to do with each other, either, Carl and me: we meet up in cafés once, maybe twice a year, recount the events of our lives to each other, conclude that we should really meet more often, and then we part.

In the meantime, Eva became a couple with another friend, another bloke from the old mailing list group. Through the years, I’ve maintained almost daily contact with him, we sometimes work together, and he’s become one of, if not my very best friend. He has told me several times that all I would need to do is to apologize to Eva, and she’d take me back in her good graces – but, although I do know the joke about how a person is really only ready to marry once he knows how to say a heartfelt sorry without having the foggiest idea of the actual crime, I just don’t feel like it. And I don’t call Carl more often, either. Something has shifted. An interesting feeling: there was someone, there were some people, with whom for years I felt I was of the same blood: we more or less looked at the world from the same perspective and made sense of it in essentially the same way, too. But then that passed.

Of course, everything passes.

If I were to be completely honest with myself, I feel that they have both gone astray. And they are both doing avoidable harm to the world, primarily to themselves and their kids, by their conduct. I have resented that. But I’m over that bit now: what remains is the grieving: and when that settles down, too, the loss. And the thought that we are all still alive, and may well remain so for a little while yet, if we’re lucky… and as long as that is the case, it could still theoretically happen that one fine day we will be able to comprehend each other again. I do think of that every now and then, and when I do, I also wonder if there is anything that I could be doing to promote that comprehension, to make it happen. Nothing tends to come to mind. But just this once I thought maybe I should write it all down. So I did.

Change - Változás 2

 

 

*

Change - Változás

A neveket meg bizonyos egyéb részleteket is megváltoztattam. De persze aki a szereplőket jobban ismeri, rájuk ismerhet mégis.

Azt szeretném kérni, hogy a hozzászólások inkább maradjanak meg a fiktív szinten. Ajánlom azt a megközelítést is, hogy indítsuk a reflexiót ezzel: “Ha ez az én történetem volna (ha ezt én álmodtam volna), az jutna róla az eszembe, hogy…”.

*

Volt két barátom.

Aztán elvesztettem őket.

Nem úgy, élnek mind a ketten, csak.

Egy korai magyar internetes fórumon akadtunk össze, a kilencvenes évek második felében. Mi már gyakorló szülőnek képzeltük magunkat, de kezdő szülők voltunk. Ők tudták magukról, hogy kezdő szülők.

Amikor a legidősebb gyerekem született egy ma már nem létező kórházban, engem az élmény, mely a lehetőségekhez képest jól zajlott és végződött, úgy ütött fejbe, hogy csak úgy kóvályogtam, ráztam a fejem és azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Aztán egy gyülekezeti kiadványban a feleségem rátalált Geréb Ágira, el is ment egy információs estre. A következő gyerek már vele született, otthon, és én Harcos Otthonszüléspárti Apuka lettem. (Aki már találkozott ilyennel, tudja, mire gondolok.) A netes fórumon kitört az anyázás, a személyeskedés meg a sértegetés, aztán azok, akik vagy otthonszüléspártiak voltak, vagy legalábbis hajlandóak voltak a témáról mondjuk udvarias keretek között eszmét cserélni, létrehoztak egy másik fórumot maguknak, ahová azonban a dühödt ellenzők falkája utánuk nyomult, és akkor lett a privát levelezési lista. Ott aztán így meg úgy, a fórumot később végigolvasók közül, meg személyes ajánlásra összeverődött nemtudommármennyi, mondjuk 18-20 család. Évente egyszer-kétszer találkoztunk személyesen, nagy csoportban is, de velük, Karesszal és Évával (meg persze másokkal is), “külön is” összebarátkoztunk, sokat voltunk együtt.

Hasonlóak voltak a nézeteink, az igényeink, a jövedelemszintünk is, a gyerekeink száma is (egy idő után már öt itt is, ott is, a mieink páronként idősebbek), a zenei ízlésünk és a szolid toxicomániáink, az intenzív autonómia-igényünk, de még kajában az ízlésünk is, és a folyóparton nyáron hetekig sátorban táborozási és sokszor tüzetrakási hajlandóságunk, meg még annyi minden. Az elégedetlenségünk a “rendszerrel”. Ők Montessoriba vitték a gyereket, mi demokratikus iskolába, kb. egyszerre jött ránk a homeopátia. Aztán egyszerre jöttek a válásaink is. A két alapító pár válása az online kialakult csoportnak is betette az ajtót, voltak még halvány próbálkozások a hőskor újraindítására, de a közösség elhalt, bár sok kapcsolat megmaradt, ilyen vagy olyan szinten.

Mi se váltunk szépen. Én nem vettem észre (nem akartam észrevenni), hogy a kapcsolatunk megromlott, és miután a feleségem véget vetett neki, két hónapig vergődtem kétségbeesés és dühöngés között. Aztán fejest ugrottam egy új kapcsolatba, ami persze csúnyán végződött. Évekig tartott, amíg kialakult köztünk a stabil, tiszteletteljes, barátságos szülőtársi viszony. Náluk viszont igazán durva ellenségeskedés tört ki. Karesz ugyanúgy vállalkozó volt, mint én, de másik iparágban, és őalóla röviddel a válás után kiment a biznisz. Vasúti zsákrakodást is vállalt, alkalmi fizikai munkákat, de az Évánál maradt gyerekek után a gyerektartást többször hónapokig nem fizette. Éva, akinek hirtelen sokkal szerényebb lett a jövedelme és így az életszínvonala, ezt nagyon komolyan zokon vette. Ráadásul Karesz nemsokára összejött egy nővel, aki egy gyereket hozott, és közös gyerekük is született. Csatlakoztak egy furcsa keresztény gyülekezethez és elköltöztek abba a faluba, ahol már több tucat család lakott ebből a közösségből – és bár viszonylag kevés pénzből éltek, azért költöttek magukra: gyülekezeti táboron vettek részt, a kisbuszukkal nyaralni mentek a tengerhez. Míg Éva azt hánytorgatta fel, hogy erre bezzeg van pénzük, Karesz azt számolgatta ki, mennyit költ vajon Éva cigarettára meg alkoholra meg luxus-élelmiszerekre (ők közben szigorúan vegánok is lettek), és hogy akkor miért állítja, hogy nyomorog a gyerekekkel. Később Karesz összeszedte magát anyagilag, a tartásdíjat is többé-kevésbé rendszeresen fizetni kezdte, de Éva heves gyűlölete évek alatt sem csitult. Bírósági és gyámügyi eljárásokkal lepték meg egymást, Karesz felfedezte a szülői elidegenítési szindrómát és helytelenítette a liberális iskolát, ahová a gyerekei járnak, hülye számonkérő és a sürgős megtérés fontosságáról papoló leveleket írt, amiket ráadásul nem csak Évának, de másoknak is elküldött. Éva agyabuggyant szektás idióták gyülekezetének tartotta Karesz új közösségét.

Amikor Éva súlyosan megbetegedett, Karesz ebben isten jogos büntetését, mondhatni az istennek nem tetsző élet logikus következményét látta, amitől persze Éva csak még jobban utálta, sikítófrászt kapott, és amikor a betegség következtében mélyen elgondolkodott az életéről és a kapcsolatairól, úgy döntött, kiiktatja életéből a gonosz bántalmazót. Azóta nem áll szóba Karesszal. És egy ideje, amióta megtudta, hogy én viszont, bár eleinte “az ő oldalára álltam” és néhány dühös emailen kívül nem volt kapcsolatom vele, újabban szóba szoktam álni Karesszal, hát szóval azóta velem sem. De Karesszal sincs túl sok közünk egymáshoz: félévente, évente egyszer találkozunk, mesélünk egymásnak az életünkről, megállapítjuk, hogy többet kéne találkoznunk talán, és elköszönünk egymástól.

Időközben Éva összejött egy közös barátunkkal, a régi netes társaság egy másik tagjával. Vele napi szintű a kapcsolatom, néha dolgozni is szoktunk együtt, ő lett az egyik legjobb, ha nem éppen a legjobb barátom – és ő többször is mondta nekem, hogy ugye tudom, hogy csak bocsánatot kéne kérnem Évától, és visszafogadna a kegyeibe – de, bár ismerem a viccet arról, hogy az ember csak akkor áll készen a házasság szentségére, ha már tud felszólításra, gondolkodás nélkül, szívhez szólóan bocsánatot kérni akkor is, ha fogalma sincs, mit követett el, valahogy nincs hozzá kedvem. És Kareszt se hívom fel gyakrabban. Valami szétcsúszott. Érdekes érzés ez, hogy volt valaki, voltak valakik, akikkel, úgy éreztük, tényleg egy vérből valók voltunk, nagyjából ugyanonnan néztük és ugyanúgy láttuk a világot – de aztán ez elmúlt.

Persze minden elmúlik.

Ha teljesen őszinte vagyok magammal, én úgy érzem, mindketten tévútra tértek. És mindketten szükségtelen kárt tesznek a világban, elsősorban önmagukban és a közös gyerekeikben, azzal, ahogyan viselkednek. És ezért nehezteltem is rájuk. De ezen már túltettem magam: marad a gyász, és aztán amikor az is elcsitul, a veszteség. Meg a gondolat, hogy hát mind élünk még, még egy darabig fogunk is, ha szerencsénk lesz… és addig még megtörténhet, hogy egy szép napon egyszer csak szót értünk megint. Szoktam erre gondolni, és arra is, hogy vajon van-e valami, amit megtehetnék annak érdekében, hogy ezt a szótértést elősegítsem, közelebb hozzam. Nem szokott semmi az eszembe jutni. De most eszembe jutott, hogy leírom ezt. Úgyhogy leírtam.

Change - Változás 2

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Nehéz karácsonyi történet / Heavy Christmas story (English below the Hungarian)

Úgy megírni, hogy ne az legyen, hogy azért, hogy az egyébként vélhetően jogos helyeslést és tiszteletet learassam.

Úgy megírni, hogy ne az legyen, hogy most egy kicsit megleckéztetem és kioktatom azokat, akiknek mondjuk ez így azért kicsit túl meredek.

Úgy megírni, hogy ne mismásoljam el a hatalmas nyereséget, amit nekem ez a történet már eddig is hozott, és vélhetően még ezután is fog.

De megírni mégis.

*

Meg nehéz is tudni, hogy egy történet, mint Gestalt, valójában hol kezdődik.

Lehet, hogy ez valójában kicsit mindig esetleges. Mindenesetre elég nehéz egyáltalán elgondolni valamit, aminek nincs – előzménye.

Legyen úgy, hogy négy nappal ezelőtt a feleségem, írd és mond általános főszerelmem és isteni tettestársam, a Verus, valahogy olyan feltűnően rosszkedvű volt. Beszólt nekem apróságok miatt, és félelmek gyötörték, és elégedetlen volt, és nyűgös és… aztán délutánra kibökte,hogy igazából az van, hogy ő kivett a könyvtárból egy könyvet, a Saul fia történetéről, és abban olvasott valamit, amit lehet, hogy nem kellett volna. Én emlékeztettem, hogy én pont az vagyok, aki mindent a világon inkább tudna, mint nem tudna, úgyhogy belekezdett.

Egyik nap Auswitzban egy tizenötéves lány a gázkamrát túlélte. A Sonderesek egy magyar zsidó orvost hívtak oda, ő írta meg a történetet később (Nyiszli Miklós) . Amikor a gáz elindult, a lány valahogy egy nedves sarokba esett, és egy másik ember nedves haja is az arca elé esett, és a ciklon bét a víz semegesíti. A gyengén mozgó testről levették a hullákat, és a orvosi szobába vitték. Az orvos adott neki egy-két injekciót, magához tért. Nagyon ki volt borulva, nem beszélt. A Sonderesek, ki tudja honnan, meleg húslevest hoztak neki, amit megevett, és erőre kapva elmondta a nevét, meg hogy honnan hozták ide a családjával együtt. Ekkorra érkezett meg a krematóriumot felügyelő SS-tiszt. Miután megértette, mi  helyzet, ezt mondta: erre nincs megoldás, itt senki nem maradhat életben. Az előtérbe terelte a lányt, és tarkón lőtte.

Aztán valamivel később a facebookon jött az értesítés, hogy Budapesten egy menekülteket fogadó ideiglenes szállás egyik emelete kiégett, 70 ember, 70 menekült maradt szállás nélkül. Segítséget kértek.

Megosztottam a bejegyzést. Próbáltam továbbkattintani, de nem ment.

Vannak ezek a pszichózisközeli pillanatok, ami olyan, mintha az emberben az istenség szólalna meg, miközben csőlátás és furcsa audtív zavarok is előfordulhatnak.

“Ha most még én sem telefonálok”, jutott lassan és kimérten az eszembe, “akkor most ki?”

Telefonáltam. A Menedékesek adtak egy másik számot, hogy a baptista szeretetszolgálatnál keressem ezt és ezt. Kerestem. Megköszönte a jelentkezést, kicsit kérdezgetett, és mondta, hogy majd keresnek.

Tegnap este érkezett meg hozzánk egy ember és a fia.

Ez a férfi valahogy egy olyan bácsi, bár gyanítom, hogy fiatalabb nálam (közben kiderült, négy évvel fiatalabb). 140 centi, kicsit pocakos, kicsit ősz, teherbíró. Nincs közös nyelvünk, bár egyszerű témákban érti kicsit a magyart. Láthatóan semmiben sem akar a terhünkre lenni, most épp nekiállt főzni a fiára és magára. Hozott két krumplit meg egy hagymát, és teljes főzőfelszerelést. Szerencsére a fiú tud magyarul, ügyesen fordít az apjának. Állítása szerint kilencéves, bár a menedékesek szerint csak hét. Látszik rajta , hogy önhibáján kívül hirtelen fel kellett nőnie.

Vera ugyan tettemet nemeslelkűnek, ugyanakkor elhamarkodottnak érezte. Mi bérlakásban élünk, és nem szóltunk a tulajdonosnak. Vajon mit szól ehhez ő?

Felhívtam. Elég regényes módon kerültünk mi ide (az egy másik sztori), és nem vadidegen: jó sok évvel ezelőtt egy hosszabb önismereti csoporton együtt voltak Verával. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt, éreztem, hogy kicsit formálisba vált, és gondolkodási időt kért.

Negyed órával később visszahívott, és elmondta, hogy szerinte köztünk van valami mély, világnézeti eltérés, amiről ő szívesen beszélgetne is akár, de az persze nem telefontéma, ellenben értsem meg, hogy az ő külföldi zsidó rokonai most éppen az arabok által kialakított helyzet miatt kényszerülnek elköltözni, és talán az ő nagybátyja, aki szintén külföldön él, és akinek ez valójában a lakása, sem örülne neki, ha megtudná, hogy a lakásába afgán muszlimok költöztek. Én őszintén bocsánatot kértem a kész helyzetért, biztosítottam róla, hogy a szempontjait tökéletesen megértem, és rákérdeztem, hogy konkrétan mi legyen akkor. Mert hogy természetesen teljesen oké az is, ha ő azt mondja, hogy menjenek el, én ennek a következményeit kész vagyok viselni, de mondja meg. Azt mondta, azt szeretné, ha tényleg csak két hétig maradnának, de persze ha nincs más megoldás és három hét lesz belőle, az még belefér.

Öt perccel később még visszahívott, hogy azt is szeretné, hogy ne kapjanak kulcsot és ne hagyjuk őket egyedül a lakásban.

Felhívtam a lányt a Menedéktől, megértő volt, vette az adást. Amikor többedszerre is hálálkodni kezdett, már annyira kényelmetlenül éreztem magam tőle, hogy megkértem, a hálálkodást tekintsük befejezettnek, mi rendes emberek vagyunk, így ez természetes dolog, és ha sokmindenkinek nem az, az az ő dolguk. Megkönnyebbülve nevetgéltünk egyet és elbúcsúztunk.

A mi családjaink sajnos elzárkóztak attól, hogy a 24-i és a 26-i karácsonyi ebédekre magunkkal vigyük újdonsült lakótársainkat. Persze könnyen lehet, hogy ők nem is akarnának jönni. Nem egész huszonnégy óra alatt is jelentős mennyiségű giccses romantikus előítélet hámlott le rólam. Nem kizárt, de nem is lehet elvárás, hogy itt most örök barátságok szövődjenek, lehet, hogy elmeséljük majd egymásnak valahogy az életünket, de most inkább úgy fest, hogy nem lesz ilyen. Nem fogadják el az ennivalónkat (csak a fiú a cukorkát Lizától). Öreg barátom, aki ráadásul az utóbbi években vallásos izraelita identitást épített, vállalta a két bébiszittelést, és izgatottan telefonálgatni kezdett. Amikor visszahívott, hogy webcímet meg telefonszámot kérjen, ránéztem a Menedék oldalára, és láttam, hogy mindenkit sikerült elhelyezni. Rosszfej a magyar, önző, félős, és nem valami barátságos többnyire, de azért a helyzet annyira nem rossz.

Közben az afgán kisfiú és a mi hétéves Lizánk nagy játszótársak lettek. Drónoztak, tűzfiú és vízlányoztak, most videókameráznak együtt.

gepez

A levesből kaptunk kóstolót: a krumpli és a hagyma mellé még kínaileves-tészta került, hagymás paprikás alapon főzte meg. Magyaros, krumplistészta-leves. Víg Ünnepet.

Frissítés: minthogy Liza és új barátja délután versenyt köhögtek és torokfájásra panaszkodtak, kakukkfüves inhalálást javasoltam, amit elfogadtak. A két gyerek együtt inhalált.

inhala

 

 

 

 

 

 

 

Lehet tippelni, melyik az afgán fiú. melyik a magyar lány.  ( :

**************************************************************

*********************** ENGLISH HERE ***********************

**************************************************************

Write it so it is not in order to harvest the otherwise actually quite well-deserved approval and respect.

Write it so it is not me giving a bit of a lesson and talking down to those tho whom this is just a little bit too steep.

Write it so I don’t forget to mention the tremendous benefit that this story has already had in my life, and I expect it to keep doing so.

But to write it, anyway.
*
It is also difficult to know where a story, as a Gestalt, really begins.

Perhaps it is always somewhat arbitrary. At any rate, it is quite hard to even try to get your head around anything that doesn’t actually have – preceedings.

Let me start by recalling that four days ago my wive, that is to say my general main love and my divine accomplice, Verus, was somehow in a really foul mood, quite clearly. She was rude to me about little things and she was filled with dread and she was dissatisfied and kind of petulant… and then in the afternoon she suddenly said that in actual fact when she had gone to the library with the kids she also got a book for herself, a book about the making ot Saul’s Son, in which she had then read something she perhaps shouldn’t have. And I reminded her that I was actually exactly the guy who would prefer to know anything the world rather than not, so she started off.

One day in Auswitz, a 15-year-old girl survived the gas chamber. The Sonders brought a Hungarian Jewish doctor, who wrote the story down in his book later (Miklós Nyiszli). When the gas was introduced, the girl somehow fell in a damp corner, and the wet hair of another person fell on her face, and water neutralises Cyclone B to some extent. The corpses were taken off the weakly moving body and she was taken to a medical room. The doctor gave her a few shots, and she came to herself. She was obviously badly shaken and refused to speak. The Sonders, god knows from where, got her some meat broth. She ate that, and as she felt better she told them her name and the name of the town where she had been brought from with her entire family. By that time, the SS Officer in charge of the crematorium arrived. When he understood what had happened, he said: there is no solution for this, nobody may survive here. She walked to girl to the antechamber and shot her in the head.

And then a little later there was on Facebook this post, about a “temporary accommodation” facility for refugees burning down, and 70 people, 70 refugees losing the roof over their heads. They were asking for help.

I shared to post. I tried to click on something else, but I couldn’t.

There are these weird moments quite close to psychosis, which are like the voice divine speaking in us, while there is this weird tunnel vision and weird auditive distortions occur.

“If even I don’t phone this number now”, I thought to myself slowly and articulating clearly, “then who will?”

I made the phonecall. The People at this organisation Shelter gave me another phone number, on which I talked to someone from the Baptist Charity Organisation. He was happy to hear from me, asked a few questions, then said they’d be in touch.

A man and his son arrived to come live with us last night.

The man is like an uncle, although I suspect he is younger than me (edit: he is 4 years younger). He’s 140 cms tall, with a little pot-belly, greying around the edges, obviously durable. We have no language in common, although he can follow some very simple Hungarian. It is very clear that he wished to avoid being an imposition as much as possible, just now he has started cooking for his son and himself. He brought two potatoes and an onion to the kitchen, and a full set of kooking utensils and implements. Luckily, the boy speaks quite good Hungarian, and he translates well for his dad. He claims he’s nine, though the women at shelter said he was 7. He’s the kind of kid you can see suddenly had to mature to near adulthood through no fault of his own.

Vera thought my actions had been well meant but rash. We live in a rented flat, and we have not told the owner. What does he say?

I called him. The way we ended up where we live now is another fascinating story, anyway, the landlord’s not a stanger, some years ago he had been on a course with Vera. When I told him what had happened he clearly switched to a somewhat more formal mode of speech, then asked for time to consider.

He called me back fifteen minutes later and told me he felt there were some deep differences in world-view and values between us, which he would be glad to have a chat about in person, though not on the phone, but on the other hand he wished me to understand that some relatives of his living in another country had just had to move because of the unwholesome situation that the arabs had caused where they lived, and perhaps his uncle, who is the actual owner of the flat and whom he really only represents towards us, who also lives abroad, would not be necessarily very happy to learn that some muslims from Afghanistan had moved into his flat. So I honestly sought his forgiveness and acknowledged the error of my ways in full, and I assured him that I fully understood his perspectives, and asked what he felt would be the correct action to take to proceed now. Because, naturally, I was fully okay with having to call the refugee-helpers again and asked them to find another place for this father-son duo, I was ready to take the consequences of that on board, but he should call it. So he said he’d like them to really only stay for two weeks, but of course if for an unavoidable reason that ends of being three weeks, that’s still alright. But not more.

Five minutes later he called back to say he would also like us to understand that we were not to give any keys to our visitors, and that we should never leave them alone in the flat.

I called the girl from Shelter, she was understanding, she followed what I was saying. When she started saying thanks for the nth time, it made me feel so awkward, I just asked her to let’s consider the giving thanks part to be done, we are decent people, and this is a natural thing, and if it’s not natural to many people, that’s up to them. So the mood ligthened, we laughed a little together and said goodbye.

Sadly, both our families rejected the notion or receiving our new cohabitants at the two different Christmas dinners on the 24th and the 26th. Although, quite probably, they would not accept the invitation anyway. In less than 24 hours, I have lost a number of veneers made of romantic, silly and kitchy prejudices. It is not out of the question, but it is not actually a requirement of our time together that we forge eternal friendships, and while it is possible that we will tell each other our life stories, the way it looks right now, it’s more likely that will not happen. They do not accept our food (although the boy accepted candy from Liza). My old friend, who has in recent years built himself something of an identity as an observant of Judaism, , has agreed to babysit on both occasions, and started phoning people excitedly to find accommodation for more of the victims of the fire. When he called me back to get a website address or a phone number I looked at the Facebook page of Shelter and I saw that they had already managed to find temporary places for everyone. So, though to some extent it is true that Hungarians are arseholes and generally selfish, fearful and not very friendly mostly, the situation is not as bad as it may seem.

In the meantime, the afghani little boy and our seven-year-old Liza became great playmates. They played with Liza’s drone, then played watergirl-fireboy on the computer, right now, they are playing with the video camera.

gepez

We got a taste of the soup: along with the potatoes and the onion, there was some Chinese noodles from a packet of soup in it, cooked after frying up the onions and the potatoes in oil, adding some paprika. It was really a possible Hungarian dish, potato-and-pasta soup. Have a Happy Holiday.

Update: as Liza and her new friend had on ongoing coughing competition all afternoon, and complained of sore throats, I suggested inhaling the vapours of a strong thyme tea, which they accepted. They did it together.

inhala

So which is the Hungarian girl and which the Afghani boy? ( :

Posted in english, magyar, Uncategorized | Leave a comment