Visszajelzés szinte semmi, mindenkit lefoglal a bejgliközeli
élményhalmaz, és/vagy futóbolondnak tartanak, akit jobb nem provokálni
- de sebaj, folytatom.
Tehát: Magyarország a társadalmi és morális csőd állapotában van. Ami
annyit jelent, hogy önként vállalt társadalmi és morális
kötelezettségeit teljesíteni nem képes. A helyzet nem új keletű, hanem
krónikus – a csőd kifejezés annyiban félrevezető, hogy általában úgy
gondoljuk, csődbe az kerülhet, ami előzőleg nem volt csődben. Attól
tartok, Magyarország csődben született ország és soha nem volt sem
társadalmilag, sem morálisan fizetőképes.
Ez nem jelenti azt, hogy Magyarország minden lakosa ebben az
állapotban lenne… talán még azt sem, hogy a többségük ebben az
állapotban van – de azt igen, hogy a Kárpát-kemence közepén
elhelyezkedő geopolitikai alakulat területén lakó emberek semmiféle
értelmezhető módon nemzetet, népet, országot nem alkotnak.
Miért fontos ez? Azért, mert az a tömegmozgalom (legyen bármely
kicsiny is, akár egy “törpeminoritás”), amelyik az ország gondját
valamiféle demokratikus hagyományhoz való visszanyúlás által képzeli
enyhíteni, az üres levegőbe nyúlkál, és eredményei is ennek
megfelelőek lesznek.
Mint már említettem, alapvető, hogy azt ami van, csak az után lehet
egyáltalán megpróbálni megváltoztatni, hogy felismertük és nevén
neveztük azt, ami van.
Magyarországon nem helyreállítani lehetne a köz társaságát, hanem
megteremteni – már ha ez egyáltalán lehetséges. Ugyanis nem egyszerűen
a nulláról, de jelentős minuszból kellene elindulni.
Egészen pontosan ezért nem sikerült a rendszerváltás: mert a
tartozások feltérképezése (a legnagyobb tétel a magyarországi
holokauszt, a második talán Trianon, talán a komcsi diktatúra), és a
fizetésképtelenség bevallása nem történt meg. Így aztán tisztességes
csődeljárást sem lehetett lefolytatni.
***
Mindenki azon dolgozik, amin akar – én úgy gondolom, hogy a nép közös
társaságának megteremtése, a nemzeti értelemben vett ország
kialakítása idejétmúlt és érdemtelen vállalkozás. Időszerűbb és
érdemekkel is kecsegtető munkához célszerű előbb nagyobb (globális) és
kisebb (személyes) látószöggel is szemügyre venni a helyzetet,
amelyben találjuk magunkat.
Semmi újat nem fogok mondani.
Globális nézőpont:
Egy Föld, hétmilliárd ember. Ennek durván az egytizede napi szinten
éhezik, nem minden nap engedheti meg magának, hogy jóllakjon.
Ugyanakkor a földi javak 85 százaléka felett a lakosság leggazdagabb
10 százaléka rendelkezik. És ezen belül a leggazdagabb 1 százalék
birtokolja minden földi javak 40 százalékát.
Ám nem csak kenyérrel él az ember.
A Föld lakosságának több mint a fele városban él, persze többnyire
nem európai értelemben vett városokban. És a Föld lakosságának jóval
több mint felének az életideálja a jóléti fogyasztói társadalom. Sok
ennivaló, sok tévécsatorna, sok kacat.
A szuverén, felnőtt, életét ismerő és kezében tartva formáló kisebbség
méretének megbecslése már nehezebb. Némi véleménykutatás és sok
töprengés után arra jutottam, hogy az ilyen emberek nagyobb arányban
fordulnak elő a harmadik világban (a brutális létbizonytalanság egyéni
és társadalmi szinten is erős szelekciós nyomást gyakorol), hogy a
szuverén és a rabszolgatartó/rabszolga csoport közötti átmenet
viszonylag széles és több dimenzió mentén is igen fokozatos… és hogy
a szuverén csoport aránya globálisan valahol egy ezrelék és 10
százalék között lehet. Ha fogadni kéne, azt mondanám (mert
javíthatatlan optimista vagyok), hogy egy. Minden századik ember.
Személyes nézőpont:
Állítom, hogy hiteles politikai cselekedetekre az képes, aki szuverén,
felnőtt, életét ismeri és kezében tartva formálja.
Állítom, hogy a jelen helyzetben a hiteles politikai magatartás
előfeltétele mindenféle nemzeti, népi fantazmagória, képzelgés,
érzelmi gubanc elengedése.
Állítom, hogy ma a hiteles politikai cselekedetek két célra irányulhatnak.
Az egyik a szuverenitási szempontból az átmeneti csoportban lévő
embertársaink elmozdítása az elégséges szuverenitás irányába. Ide
tartozik a gyereknevelés és általában a világos beszéd, illetve a
hiteles létmódok példaértékű gyakorlása.
A másik a szuverén emberek hálózatainak, kapcsolatrendszerének
erősítése, támogatása, szorosabbra és élőbbre, működőbbre szövése. Ide
tartoznak a törzsi jellegű vállalkozások, az aktív közösségépítés, a
bizalmon alapuló cserekereskedelem, illetve a szuverén kisközösségek
kommunikációjának, együttműködésének segítése.
Köszönöm a figyelmet.
(folyt. köv.)
Utóirat:
Még egy ajándék: íme, egy szemelvény Viktor Pelevin “Generation P”
című könyvéből. A szöveget a könyvben Che Guevara szelleme diktálja le
a hetedik mennyországból, egy táncoltatható asztalka által végzett
automatikus írás segítségével, egy politoxikomán költőből lett orosz
marketingszakembernek. Nehéz, de megéri.
Pár napja kaptam egy levelet a Magyar Szolidaritás Mozgalomtól.
Azonnal válaszoltam, a következőképpen:
Kedves lánclevéltársak, kedves barátaim!
Ma reggel kaptam meg az alább idézett levelet, és egyszercsak érezni
kezdtem, hogy most jött el a pillanat: morális kötelességemnek érzem,
hogy a véleményemet nyilvánosságra hozzam. Kérlek, küldjétek tovább a
levelemet mindazoknak, akiknek az érdeklődésére számíthat, még akkor
is, ha nagyon nem értetek vele egyet. A bizalomvesztés nélküli
nézeteltérés képessége a potenciális jó Magyarország megvalósításának
nélkülözhetetlen előfeltétele.
A véleményem a “Szolidaritás Mozgalom” leveléről sommásan a következő:
egy halom naív butaságra, tévedésre és hazugságra nem lehet
forradalmat építeni. Ahhoz, hogy megváltoztassuk, ami van, először
világosan át kell látni és a nevén kell nevezni azt, ami van.
Valójában ezt nevezik úgy, hogy positive thinking.
Nem szeretném túlrészletezni, de még annyit: aki ezen a környéken az
utóbbi több mint 1000 évben bármikor, néhány röpke finoman
reményteljes pillanattól eltekintve (a lottószámok a teljesség igénye
nélkül: 48, 19, 45, 56, 89) azt hitte vagy hiszi, hogy létezik valami,
amit jogosan Magyar Köztársaságnak lehetne nevezni, aki azt képzelte
vagy képzeli, hogy az életének bármikor is bármiféle szilárd
keretrendszere volt, aki azt gondolta vagy gondolja, hogy a törvények
bármikor bármit is garantáltak volna (holott valójában mindenkor a
hatalmi önkény új ruhadarabjai voltak, amelyek lakosságtársaink
jelentős részét mindenkor sikeresen győzték meg arról, hogy a kirány
nem meztelen), aki úgy vélte vagy véli, hogy itt bármikor bármiféle
független intézmények lettek volna, az naív, vagy buta, vagy buta és
naív, de leggyakrabban olyan ember, aki egyben bekapta és lenyelte
valamelyik éppen esedékes maszlagot, mert életének alapvető
gyökértelenségével és isteni bizonytalanságával szembenézni gyáva. Ami
egyébként nem olyan nagy baj… de kéne kezdeni vele valamit.
Leszögezem: nincsen, és a belátható múltban soha nem is volt Magyar
Köztársaság (vagy akár Magyarország), nincsenek és nem is voltak soha
múló hányinger nélkül törvénynek nevezhető szabályok, nincsenek és nem
is voltak független intézmények: különféle módon becsomagolt
szarkupacok voltak (Hamvas Béla kenyőcsnek nevezte ezt: az ideológiát,
amely a hatalmi gépezet csikorgó alkatrészeit keni, hogy jobban
járjanak).
Orbán őrült ugyan, de nem kirívóan, legfeljebb kicsit másként
őrültebb, mint az elődei, a bandája pedig egészen pontosan annyira
ördögi, mint szinte akármelyik korábbi banda.
Üdvözlettel,
holist
Víg harácsonyt, Eris kegyelmébe ajánlom magunkat.
Egy ajándék így az ünnepekre: a mellékelt mp3-ban Sickratman új
lemezének szerintem legjobb darabja. Remélem, a kedves mester is
elfogadja, hogy ez fair use. Akinek tetszik, vegye meg az egész
lemezt, van még rajta pár jó, tanulságos darab. Elsőre vicceskedésnek
tűnhet, de igazából ez nem más, mint őszinte, kőkemény rock’n'roll.
sickratman_-_a_nagy_en_-_02_-_olyan_uli
A szövege a dalnak pedig a következő:
“Olyan üli, ja, borult a helyem itthon
Folyamatos együtthideg, el is untam, ó
Mégse megyek el én sehova innen
Megtaláltam én a helyemet itt benn
Ez a napi mozi pont az ami nekem jó
Hullott keveset és kifeküdt a hajhulla
Újabb öregségi pixel nőtt az arcomba
Mégse száműzöm a lelkemet innen
Ezek a tulajdon romjaim itten
A tükörre hányok s előbugyog nehány szó
Na’on kicsit sem játszódsz már válván munkává
Na’on kicsit sem látszódsz már, s már-már kivagy, várván ki vagy
Hogyha találkoznék magammal az álmomban
Megkérdezném tőlem, na öregem akkor mi van?
Odakapott bizony kicsit a kozma
Lehetőségmenüm mind lefokozva
Az sem érdekel már, amit szórok cukor, só?
Na’on kicsit sem játszódsz már válván munkává
Na’on kicsit sem látszódsz már, s már-már kivagy, várván ki vagy
Kérném Istentől, hogy vegyen újra lajstromba
Mondja meg, ki vagyok, ám félek, hogy azt fogja
Mégis, mi a fenét tehetek érted
Elég régóta már örökre véged
Mit figyeljek rajtad, s mért lenne az nekem jó?
Na’on kicsit sem játszódsz már válván munkává
Na’on kicsit sem látszódsz már, s már-már kivagy, várván ki vagy.”
Kész a Cube jelentkezési lap. Elfárasztott. Pedig Benefit-calculatort és a bérleti szerződést még nem csináltam meg. Nem baj, van még egy kis szufla.
Megkerestem és letöltöttem a Velencei Építészeti Biennálé kurátori pályázatát. Ez az egyik feladat. A 4. oldalon látható a zsűri tagjainak listája. Megbízható forrás által megbízhatónak mondott forrásból úgy értesültem, hogy a verseny várhatóan igazságos és politikától mentes lesz. Ha bármelyik kedves olvasómnak erről eltérő véleménye van, kérem, ossza meg velem!
Még 1 tea.
Kb. fél órája elkezdődött az esti műszak: az egész délutáni rohangálás-vásárolás után aludtam két órát, mekkávéztam, megteáztam, kajáztam, feljöttem, végre leültem a gép elé.
Rengeteg dolgom van, ki kell töltenem a Cube jelentkezési lapját, ki kell töltenem a Benefit Calculatort, hogy meglássuk, szerinte konkrétan mennyi segély jár majd nekünk, és ki kell töltenem, majd aláírással ellátva vissza kéne küldenem a bérleti szerződést a bristoli házra, amihez azt először el is kéne olvasni…
De mindenek előtt ma megvásároltam életem legszebb és legkényelmesebb bakancsát. Egy álom!
Ezt a metafilteren találtam, nagyon tetszik:
We Cut Corners “Pirate’s Life” from Kijek / Adamski on Vimeo.
Folyamatosan történik a minden. Hányós-fosós influenza-járvány, kiruccanás Brightonba a tengerpartra, adminisztrációs hercehurcák, munka, főzés, vásárlás… és mégis, mégcsak nem is az, hogy nincs időm blogolni, hanem hogy többnyire nincs is igazán kedvem.
De most erőt veszek magamon – képek.
Még november 21-én voltunk először Bristolban, akkor készültek ezek a képek.
Ez Anna és Ádám jövendőbeli iskolája, az Ashton Gate Primary School:
Ez itt a mi leendő városrészünk felől a belvárosba vezető gyaloghíd, rajta egy Petivel:
Ezen a képen a hídról látható a csatorna, amin a híd átvezet:
Majd megint a gyaloghíd, ezúttal Gábor, Misi, Anna:
A híd végén, egy kerítésen, egy helybéli borbély saját készítésű hirdetése:
A séta végén egy igazi bristoli fish-and-chips-be menekültünk be az eső elől. A hely határozottan késő esti részeg vendégekre van optimalizálva: ami lehányható, az könnyen le is mosható. Mindenki belakomázott… Liza is:
A csatorna belvárosi szakaszának túloldalán megláttuk a Forradalom Múzeumát! Ha majd odaköltöztünk, mindenképpen megnézzük belülről is.
Aztán később, november 26-án, Sári húgom és a pasija, Dave meghívtak egy readingi kávézóba, a Munchiesba, ami arról híres, hogy Rosie húgunk réges-régen ott dolgozott. A sajátos hangulatú és igen apró helyen egy angol teázó-reggeliző és egy kínai étterem fér meg egymás mellett. A kasszát különös lény őrzi:
Aztán teltek-múltak a napok, majd december 4-én, azaz most vasárnap, Brightonba is kirándultunk. A tengerparttól 100 méterre parkoltunk le, és rohantunk a Pier-hez, azaz a mólóhoz, amin vidámpark van, meg mellette egy oceanárium is:
A kissé ködös távolban feldereng egy óriáskerék is (a közeli nyilvános pelenkázó és wc irányát jelző tábláról nem is beszélve):
És íme, a pier: egy hatalmas móló, amin egy elég méretes vidámpark foglal helyet.
Egy közelebbi kép, Annával a fókuszban:
Büszke atya és szélfútta bugyolált leánya, “háttérben a Balatonnal”:
A moló körül hangos, pofátlan és mégis roppant elegáns sirályok röpködnek:
Ádámot lenyűgözi a látvány:
A jeges vízen jetski suhant, sőt, bazi nagyokat ugrott is a hullámok hegyéről, bár az itt nem látszik:
Julie, a brightoni barátnőnk két gyerekével, Joeval és Sylvie-vel jött velünk pierni, bár Joe itt nem látszik:
Aztán besétáltunk. Volt ott célbadobálósni:
Meg rémségek szállodája:
Mi ugyan nem ezeket próbáltuk ki, hanem a dodgemet, a kötéllétráramászósat (Gábor jutott a legközelebb a célhoz, de neki sem sikerült), meg a műbikás rodeót (Misi 21 másodpercig bírta, 30 kellett volna az ajándékhoz), és végül Misivel mi ketten felültünk a Boosterre is – ez volt a legdrágább az egész mólón, de 10 percen keresztül csak vadul vigyorogni tudtunk utána. Itt meg lehet nézni, hogy milyen:
Másnap aztán, egy szép, napos, és csak később derült ki, hogy mennyire szeles és hideg napon, Péter öcsémmel elmentünk egy közeli helyre. Egy Silchester nevű falucska mellett egy római város romjait sétáltuk nagyjából körbe. A város neve Calleva Atrebatum volt, a megmaradt városfalon nagyszerű fák nőnek. Miután megszokta a hideget, már Gábor is jól érezte magát:
A tegnapi londoni kirándulás viszont hányás következtében elmaradt. Ennyit mára.
