Nehéz karácsonyi történet / Heavy Christmas story (English below the Hungarian)

Úgy megírni, hogy ne az legyen, hogy azért, hogy az egyébként vélhetően jogos helyeslést és tiszteletet learassam.

Úgy megírni, hogy ne az legyen, hogy most egy kicsit megleckéztetem és kioktatom azokat, akiknek mondjuk ez így azért kicsit túl meredek.

Úgy megírni, hogy ne mismásoljam el a hatalmas nyereséget, amit nekem ez a történet már eddig is hozott, és vélhetően még ezután is fog.

De megírni mégis.

*

Meg nehéz is tudni, hogy egy történet, mint Gestalt, valójában hol kezdődik.

Lehet, hogy ez valójában kicsit mindig esetleges. Mindenesetre elég nehéz egyáltalán elgondolni valamit, aminek nincs – előzménye.

Legyen úgy, hogy négy nappal ezelőtt a feleségem, írd és mond általános főszerelmem és isteni tettestársam, a Verus, valahogy olyan feltűnően rosszkedvű volt. Beszólt nekem apróságok miatt, és félelmek gyötörték, és elégedetlen volt, és nyűgös és… aztán délutánra kibökte,hogy igazából az van, hogy ő kivett a könyvtárból egy könyvet, a Saul fia történetéről, és abban olvasott valamit, amit lehet, hogy nem kellett volna. Én emlékeztettem, hogy én pont az vagyok, aki mindent a világon inkább tudna, mint nem tudna, úgyhogy belekezdett.

Egyik nap Auswitzban egy tizenötéves lány a gázkamrát túlélte. A Sonderesek egy magyar zsidó orvost hívtak oda, ő írta meg a történetet később (Nyiszli Miklós) . Amikor a gáz elindult, a lány valahogy egy nedves sarokba esett, és egy másik ember nedves haja is az arca elé esett, és a ciklon bét a víz semegesíti. A gyengén mozgó testről levették a hullákat, és a orvosi szobába vitték. Az orvos adott neki egy-két injekciót, magához tért. Nagyon ki volt borulva, nem beszélt. A Sonderesek, ki tudja honnan, meleg húslevest hoztak neki, amit megevett, és erőre kapva elmondta a nevét, meg hogy honnan hozták ide a családjával együtt. Ekkorra érkezett meg a krematóriumot felügyelő SS-tiszt. Miután megértette, mi  helyzet, ezt mondta: erre nincs megoldás, itt senki nem maradhat életben. Az előtérbe terelte a lányt, és tarkón lőtte.

Aztán valamivel később a facebookon jött az értesítés, hogy Budapesten egy menekülteket fogadó ideiglenes szállás egyik emelete kiégett, 70 ember, 70 menekült maradt szállás nélkül. Segítséget kértek.

Megosztottam a bejegyzést. Próbáltam továbbkattintani, de nem ment.

Vannak ezek a pszichózisközeli pillanatok, ami olyan, mintha az emberben az istenség szólalna meg, miközben csőlátás és furcsa audtív zavarok is előfordulhatnak.

“Ha most még én sem telefonálok”, jutott lassan és kimérten az eszembe, “akkor most ki?”

Telefonáltam. A Menedékesek adtak egy másik számot, hogy a baptista szeretetszolgálatnál keressem ezt és ezt. Kerestem. Megköszönte a jelentkezést, kicsit kérdezgetett, és mondta, hogy majd keresnek.

Tegnap este érkezett meg hozzánk egy ember és a fia.

Ez a férfi valahogy egy olyan bácsi, bár gyanítom, hogy fiatalabb nálam (közben kiderült, négy évvel fiatalabb). 140 centi, kicsit pocakos, kicsit ősz, teherbíró. Nincs közös nyelvünk, bár egyszerű témákban érti kicsit a magyart. Láthatóan semmiben sem akar a terhünkre lenni, most épp nekiállt főzni a fiára és magára. Hozott két krumplit meg egy hagymát, és teljes főzőfelszerelést. Szerencsére a fiú tud magyarul, ügyesen fordít az apjának. Állítása szerint kilencéves, bár a menedékesek szerint csak hét. Látszik rajta , hogy önhibáján kívül hirtelen fel kellett nőnie.

Vera ugyan tettemet nemeslelkűnek, ugyanakkor elhamarkodottnak érezte. Mi bérlakásban élünk, és nem szóltunk a tulajdonosnak. Vajon mit szól ehhez ő?

Felhívtam. Elég regényes módon kerültünk mi ide (az egy másik sztori), és nem vadidegen: jó sok évvel ezelőtt egy hosszabb önismereti csoporton együtt voltak Verával. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt, éreztem, hogy kicsit formálisba vált, és gondolkodási időt kért.

Negyed órával később visszahívott, és elmondta, hogy szerinte köztünk van valami mély, világnézeti eltérés, amiről ő szívesen beszélgetne is akár, de az persze nem telefontéma, ellenben értsem meg, hogy az ő külföldi zsidó rokonai most éppen az arabok által kialakított helyzet miatt kényszerülnek elköltözni, és talán az ő nagybátyja, aki szintén külföldön él, és akinek ez valójában a lakása, sem örülne neki, ha megtudná, hogy a lakásába afgán muszlimok költöztek. Én őszintén bocsánatot kértem a kész helyzetért, biztosítottam róla, hogy a szempontjait tökéletesen megértem, és rákérdeztem, hogy konkrétan mi legyen akkor. Mert hogy természetesen teljesen oké az is, ha ő azt mondja, hogy menjenek el, én ennek a következményeit kész vagyok viselni, de mondja meg. Azt mondta, azt szeretné, ha tényleg csak két hétig maradnának, de persze ha nincs más megoldás és három hét lesz belőle, az még belefér.

Öt perccel később még visszahívott, hogy azt is szeretné, hogy ne kapjanak kulcsot és ne hagyjuk őket egyedül a lakásban.

Felhívtam a lányt a Menedéktől, megértő volt, vette az adást. Amikor többedszerre is hálálkodni kezdett, már annyira kényelmetlenül éreztem magam tőle, hogy megkértem, a hálálkodást tekintsük befejezettnek, mi rendes emberek vagyunk, így ez természetes dolog, és ha sokmindenkinek nem az, az az ő dolguk. Megkönnyebbülve nevetgéltünk egyet és elbúcsúztunk.

A mi családjaink sajnos elzárkóztak attól, hogy a 24-i és a 26-i karácsonyi ebédekre magunkkal vigyük újdonsült lakótársainkat. Persze könnyen lehet, hogy ők nem is akarnának jönni. Nem egész huszonnégy óra alatt is jelentős mennyiségű giccses romantikus előítélet hámlott le rólam. Nem kizárt, de nem is lehet elvárás, hogy itt most örök barátságok szövődjenek, lehet, hogy elmeséljük majd egymásnak valahogy az életünket, de most inkább úgy fest, hogy nem lesz ilyen. Nem fogadják el az ennivalónkat (csak a fiú a cukorkát Lizától). Öreg barátom, aki ráadásul az utóbbi években vallásos izraelita identitást épített, vállalta a két bébiszittelést, és izgatottan telefonálgatni kezdett. Amikor visszahívott, hogy webcímet meg telefonszámot kérjen, ránéztem a Menedék oldalára, és láttam, hogy mindenkit sikerült elhelyezni. Rosszfej a magyar, önző, félős, és nem valami barátságos többnyire, de azért a helyzet annyira nem rossz.

Közben az afgán kisfiú és a mi hétéves Lizánk nagy játszótársak lettek. Drónoztak, tűzfiú és vízlányoztak, most videókameráznak együtt.

gepez

A levesből kaptunk kóstolót: a krumpli és a hagyma mellé még kínaileves-tészta került, hagymás paprikás alapon főzte meg. Magyaros, krumplistészta-leves. Víg Ünnepet.

Frissítés: minthogy Liza és új barátja délután versenyt köhögtek és torokfájásra panaszkodtak, kakukkfüves inhalálást javasoltam, amit elfogadtak. A két gyerek együtt inhalált.

inhala

 

 

 

 

 

 

 

Lehet tippelni, melyik az afgán fiú. melyik a magyar lány.  ( :

**************************************************************

*********************** ENGLISH HERE ***********************

**************************************************************

Write it so it is not in order to harvest the otherwise actually quite well-deserved approval and respect.

Write it so it is not me giving a bit of a lesson and talking down to those tho whom this is just a little bit too steep.

Write it so I don’t forget to mention the tremendous benefit that this story has already had in my life, and I expect it to keep doing so.

But to write it, anyway.
*
It is also difficult to know where a story, as a Gestalt, really begins.

Perhaps it is always somewhat arbitrary. At any rate, it is quite hard to even try to get your head around anything that doesn’t actually have – preceedings.

Let me start by recalling that four days ago my wive, that is to say my general main love and my divine accomplice, Verus, was somehow in a really foul mood, quite clearly. She was rude to me about little things and she was filled with dread and she was dissatisfied and kind of petulant… and then in the afternoon she suddenly said that in actual fact when she had gone to the library with the kids she also got a book for herself, a book about the making ot Saul’s Son, in which she had then read something she perhaps shouldn’t have. And I reminded her that I was actually exactly the guy who would prefer to know anything the world rather than not, so she started off.

One day in Auswitz, a 15-year-old girl survived the gas chamber. The Sonders brought a Hungarian Jewish doctor, who wrote the story down in his book later (Miklós Nyiszli). When the gas was introduced, the girl somehow fell in a damp corner, and the wet hair of another person fell on her face, and water neutralises Cyclone B to some extent. The corpses were taken off the weakly moving body and she was taken to a medical room. The doctor gave her a few shots, and she came to herself. She was obviously badly shaken and refused to speak. The Sonders, god knows from where, got her some meat broth. She ate that, and as she felt better she told them her name and the name of the town where she had been brought from with her entire family. By that time, the SS Officer in charge of the crematorium arrived. When he understood what had happened, he said: there is no solution for this, nobody may survive here. She walked to girl to the antechamber and shot her in the head.

And then a little later there was on Facebook this post, about a “temporary accommodation” facility for refugees burning down, and 70 people, 70 refugees losing the roof over their heads. They were asking for help.

I shared to post. I tried to click on something else, but I couldn’t.

There are these weird moments quite close to psychosis, which are like the voice divine speaking in us, while there is this weird tunnel vision and weird auditive distortions occur.

“If even I don’t phone this number now”, I thought to myself slowly and articulating clearly, “then who will?”

I made the phonecall. The People at this organisation Shelter gave me another phone number, on which I talked to someone from the Baptist Charity Organisation. He was happy to hear from me, asked a few questions, then said they’d be in touch.

A man and his son arrived to come live with us last night.

The man is like an uncle, although I suspect he is younger than me (edit: he is 4 years younger). He’s 140 cms tall, with a little pot-belly, greying around the edges, obviously durable. We have no language in common, although he can follow some very simple Hungarian. It is very clear that he wished to avoid being an imposition as much as possible, just now he has started cooking for his son and himself. He brought two potatoes and an onion to the kitchen, and a full set of kooking utensils and implements. Luckily, the boy speaks quite good Hungarian, and he translates well for his dad. He claims he’s nine, though the women at shelter said he was 7. He’s the kind of kid you can see suddenly had to mature to near adulthood through no fault of his own.

Vera thought my actions had been well meant but rash. We live in a rented flat, and we have not told the owner. What does he say?

I called him. The way we ended up where we live now is another fascinating story, anyway, the landlord’s not a stanger, some years ago he had been on a course with Vera. When I told him what had happened he clearly switched to a somewhat more formal mode of speech, then asked for time to consider.

He called me back fifteen minutes later and told me he felt there were some deep differences in world-view and values between us, which he would be glad to have a chat about in person, though not on the phone, but on the other hand he wished me to understand that some relatives of his living in another country had just had to move because of the unwholesome situation that the arabs had caused where they lived, and perhaps his uncle, who is the actual owner of the flat and whom he really only represents towards us, who also lives abroad, would not be necessarily very happy to learn that some muslims from Afghanistan had moved into his flat. So I honestly sought his forgiveness and acknowledged the error of my ways in full, and I assured him that I fully understood his perspectives, and asked what he felt would be the correct action to take to proceed now. Because, naturally, I was fully okay with having to call the refugee-helpers again and asked them to find another place for this father-son duo, I was ready to take the consequences of that on board, but he should call it. So he said he’d like them to really only stay for two weeks, but of course if for an unavoidable reason that ends of being three weeks, that’s still alright. But not more.

Five minutes later he called back to say he would also like us to understand that we were not to give any keys to our visitors, and that we should never leave them alone in the flat.

I called the girl from Shelter, she was understanding, she followed what I was saying. When she started saying thanks for the nth time, it made me feel so awkward, I just asked her to let’s consider the giving thanks part to be done, we are decent people, and this is a natural thing, and if it’s not natural to many people, that’s up to them. So the mood ligthened, we laughed a little together and said goodbye.

Sadly, both our families rejected the notion or receiving our new cohabitants at the two different Christmas dinners on the 24th and the 26th. Although, quite probably, they would not accept the invitation anyway. In less than 24 hours, I have lost a number of veneers made of romantic, silly and kitchy prejudices. It is not out of the question, but it is not actually a requirement of our time together that we forge eternal friendships, and while it is possible that we will tell each other our life stories, the way it looks right now, it’s more likely that will not happen. They do not accept our food (although the boy accepted candy from Liza). My old friend, who has in recent years built himself something of an identity as an observant of Judaism, , has agreed to babysit on both occasions, and started phoning people excitedly to find accommodation for more of the victims of the fire. When he called me back to get a website address or a phone number I looked at the Facebook page of Shelter and I saw that they had already managed to find temporary places for everyone. So, though to some extent it is true that Hungarians are arseholes and generally selfish, fearful and not very friendly mostly, the situation is not as bad as it may seem.

In the meantime, the afghani little boy and our seven-year-old Liza became great playmates. They played with Liza’s drone, then played watergirl-fireboy on the computer, right now, they are playing with the video camera.

gepez

We got a taste of the soup: along with the potatoes and the onion, there was some Chinese noodles from a packet of soup in it, cooked after frying up the onions and the potatoes in oil, adding some paprika. It was really a possible Hungarian dish, potato-and-pasta soup. Have a Happy Holiday.

Update: as Liza and her new friend had on ongoing coughing competition all afternoon, and complained of sore throats, I suggested inhaling the vapours of a strong thyme tea, which they accepted. They did it together.

inhala

So which is the Hungarian girl and which the Afghani boy? ( :

Posted in english, magyar, Uncategorized | Leave a comment

Műanyag

A konyhában a padló állapota most tarthatatlannak tűnik.

Ismerjük ezeket a reggeleket.

De most tényleg rá is érek, a kiscsajok is még alusznak, akár mondjuk kedvem is lenne, tehát akkor, de hol a partvis?

[10 perccel később]

Komolyan, egy kb. 130 centi hosszú tárgy hogyan tud eltűnni egy véges térfogatú lakásban? Szia, kamaszlány, nem láttad a partvist? (Hogy-hogy ilyen korán felkeltél?)

Aszongya csináljam a kisseprűvel. Térdeljek le a konyha kövezetére és… baz, jó. Nem olyan nagy dolog. Valahogy a testemet átkonfigurálom, hogy kézzel is elérjem a padlót, és miközben arra gondolok, hogy mire volt jó már megint hízni négy kilót, söpörni kezdek. A konyhaasztal alatt ezt találom:

1

Gyöngyök. Áldatlan gyerekbizsu. A lakásunkban legalább húszezer ilyen apró és teljesen haszontalan, de ember által készített, mit ember, a civilizációnk által hálózatos technológiák sajátos együttállásában legyártott műanyag tárgy van szanaszét, egy része erre fenntartott dobozokban, egy másik jelentős állomány pedig jellemzően bárhol, időnként ott is, ahol mezitláb sétálnék, tulajdonképpen részben ezért van rajtam mindig szandál… csinálok róla egy fényképet. Feldereng a majomi múlt, a sokféle apró színes, ide-oda pakolgatható tárgy iránti atavisztikus vonzalom, a biciklitúráim, amiben az egyik dolog, amit a legjobban szerettem, az volt, hogy olyan 100-150 tárgy volt velem összesen, és pár nap után pontosan tudtam melyik mikor hol van és mit csinál, nem kellett erőlködni.

Ki kéne dobni. Nem hiányozna senkinek. Nem tűnne fel, legalább három doboz vegyes ilyen műanyag apró gyöngy van itthon. Rásöpröm az egész kupacot a kislapátra.

Elkezdem a mozdulatot valahogy könyörtelennek érezni. Nemrég tanultam az “apró különbségek nárcizmusa” kifejezést (jól emlékszem rá vajon?), erről eszembe jut az apró dolgok nácizmusa. Könyvégetés. Nagy, fekete csizma (nagy, zöld szemeteslapát!) elaggott játékbaba arcába süllyed. Enyhe melankolikus csalódottsággal visszaszórom a vegyes tételt a padlóra. Kiszedem a gyöngyöket és az ablakpárkányra őket szépen felrakom. Csinálok egy képet.

2

 

 

 

OCD-sen sorba rakom őket, csinálok még egyet. Jobb lett.

3

Elképzelem a posztot, de nincs időm megírni. Tudomásul veszem, hogy valószínűleg akkor nem is fogom, mert elveszti az érdekességét. Napközben még párszor eszembe jut, de mindig éppen valahonnan valamibe, valamiből valahová megyek, esélytelen, hogy leírjam, közben a szemem előtt (a lelki szemem előtt!) szürkül, tárgyiasul. Az átélés fonnyadt váza az emlék.

Másnap reggel kinyitom a gépet, a címoldalon egymás alatt “Trump megtámadta Szíriát” és “Finom kenyerekkel, jól összeállított reggelikkel nyitott ma meg a Pozsonyi út legújabb péksége”, a szíriai háborúban élő civilek reggelije jut az eszembe, az, hogy mennyire bizarr és gyakran mennyire fel se tűnik, ilyesmiket így egymás mellé montázsolva látni, főleg, ha belegondolok, hogy nem véletlenszerűen történik, hanem egy sokezer embert foglalkoztató behemót gondolja, hogy nekem ma reggel a csipás, még-nem-volt-kv szemeimmel először ezt kell meglátnom, ha kinézek a térre, erről megint a könyörtelenség és erről megint a tegnapi pillanat a gyöngyökkel a konyha padlóján, a könyörtelenség, és hiánya, az irgalom, a rabszolgatartóskodás, és hiánya, az emberek iránti jóindulat, és van időm kicsit elérzékenyülni (és ezáltal halogatni a ma délelőttre rendelt fordítást persze) és megcsinálni a posztot. Ezt.

Posted in Uncategorized | 1 Comment

Vérebek

Vérebek_edit

Posted in Uncategorized | Leave a comment

490,000 pixels

22 December 2015, morning and evening photos

I fiddled with these quite a lot, except this one.

Went down to the drained lake-bed in the morning.

The sun was breaking through the clouds, turning the sky into watercolour.

Pearly hues laboured at the horizon.

Then a ray of sunlight got through.

The mud in the lake-bed was cracked and green with moss…

 

In the evening, I went up to our town’s Calvary Hill to see the sunset. A tower once build for casting buckshot from lead stands on that hill.

Nearby, a large, much fractured piece of old limestone sits on the grass. It must be a man’s height across.

And there’s the scene of the cross, the crosses.

There is also a chapel and a water tower on the hill.

pano_pos1-vert_edI took a last look back before I left.

I am so grateful for colours.

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Creepy/Hátborzongató

http://gadgetzz.com/2015/10/12/this-creepy-puzzle-arrived-in-our-mail/

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Válasz…

erre a cikkre.

A cikk méltányolhatónak, vitaképesnek tűnik, de súlyos gondok vannak vele.

A legszembetűnőbb az, hogy miközben a józan ráció nézőpontjába igyekszik helyezkedni, már a címével polarizál: amit előad, az nem a turbómagyar álláspont (a turbómagyar álláspont az az, hogy “ezek szemétnépek, a magyar elveszejtésére összeesküdött főgonoszok küldték ránk őket, nem menekültek és soha nem is voltak azok, a dzsihádisták a spájzban vannak, aki nem veszi észre és nem fog fegyvert ellene, az hazaáruló”). Amivel meg vitatkozik, az meg nem a ballib álláspont – leginkább azért, miert ‘ballib’ álláspont nincs, ez a szó annyira üres, mint a bammeg. És most akkor nézzük a lépéseket.

“1. Magyarországon nincsenek, nem is voltak menekültek, csak gazdasági bevándorlók.”

Hajlamos vagyok ezt mint terminológiai választást elfogadni, hogy szőrszálhasogatás helyett elkezdhessünk arról beszélni, mi a teendő az olyan “gazdasági bevándorlókkal”, akik számunkra elég nehezen elképzelhető nyomorból, elnyomásból és létbizonytalanságból vándorolnak be hozzánk. De három dolgot azért hozzá kell tennem.

Egyrészt, a szerző dönthet úgy, hogy ő így használja a szavakat, de ez ellenkezik a nemzetközi jog szóhasználatával. Az ENSZ 1951-es Menekültügyi Egyezménye bevezetőjében az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 14. cikkelyére vonatkozik, ennek meg az első bekezdése így szól: “Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.” Nincs itt semmi arról, hogy “a szomszédos országokban”, vagy arról, hogy “a legközelebbi biztonságos országokban”, vagy akár arról, hogy “de csakis harmadik, biztonságos ország területének érintése nélkül elérhető országokban.”

Másodszor, a nemzetközi gyakorlattal sincs összhangban a szerző terminológiája: én 1986-ban Angliában kértem és kaptam menedékjogot, ahová Ausztrián, Németországon és Franciaországon keresztül jutottam el. Kérelmem elbírálásakor kizárólag az volt kérdés, hogy Magyarországon üldöztek-e. Ezt sikerült bizonyítani, bár az az “üldöztetés” kismiska ahhoz képest, amit például a most érkező szírek jó része szenvedett el. És 1951 óta soha nem volt követelmény, hogy a menekülő az eredeti lakóhelyéhez legközelebb eső, erre alkalmas országban folyamodjon menekültjogért. Én például azért Angliába mentem, mert rokonaim éltek ott, és mert beszéltem egy kicsit angolul. Ezek méltányolható érvek, a “ha már akkora balfasz vagy, hogy menekült lettél, akkor kuss, és csináld pontosan úgy, ahogy mi megmondjuk neked”, hát az meg… idegen az európai humanizmustól. Mondjuk.

Harmadszor, de igazán zárójelben, arra, hogy nem is voltak: még a szerző által javasolt szóhasználat mentén is felmerül, hogy nem is olyan régen elég sokan jöttek ide Jugoszláviából…

“2. Az Európába özönlő gazdasági bevándorlók nem fogadják el a törvényeinket”

Ez sajnos durva, rosszindulatú csúsztatás. Egy bizonyos, a Dublini Rendeletből eredő EU-s jogszabály betartását igyekeznek elkerülni – mert pontosan tudják, hogy a regisztráció erősen rontja az esélyeiket arra, hogy eljussanak oda, ahová menni szeretnének. Egyrészt, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a Dublini Rendelet, mint szisztéma, nem alkalmas az érkező menekültmennyiség kezelésére, másrészt a rendelet eleve is abszurd (hátrányos helyzetbe hozza az EU határa menti tagországokat), de ami a legfontosabb: ezzel a szabálysértési tendenciával szemben áll például nálunk a beígért “bevándorlóbűnözés” látványos elmaradása, és azok a szociológiai kutatások is, amelyek azt mutatják, hogy a bevándorlók átlagosan törvénytisztelőbbek az őslakosoknál.

“3. A bevándorlók nem akarnak beilleszkedni”

Nem tudom, több hír érkezik-e erről, évtizedek óta érkeznek erről hírek. Csak most kíváncsibbak vagyunk rájuk. És csak a bevándorlók egy részéről, kisebbségéről szólnak a hírek. És arról is találhatni vélekedéseket, hogy az igazán gázos helyzeteket a rossz, olykor tudatosan rossz állami szegregációs politika meg a nyomor okozzák.. Angliát valamennyire ismerem, ott nagyon sok beilleszkedett első, második és többedik generációs bevándorló van. Az iszlám országokból érkezettek között is kisebbségben vannak a beilleszkedni nem akarók. És kérdés az is, vajon a “tömbösödés” magában igazolja-e, hogy az adott közösség nem akar beilleszkedni. Angliában “tömbösödnek” a lengyelek, a magyarok, a régóta ott élő indiaiak meg mindenféle nációk. Egy multikulturális közegben ez teljesen természetes, és nem jelenti a beilleszkedés elutasítását. A saria alkalmazása, a törvények teljes elutasítása már azt jelenti, de a sárgával kiemelt állításban rejlő utalással ellentétben ezeket már tiltja a törvény. Jobban, mint a szcientiológiát, vagy a holokauszttagadást. Ezeket távolról sem minden uniós állam tiltja, de önbíráskodásról szóló törvénye mindegyiknek van, és hát ha a saria alkalmazása törvénysértést eredményez, akkor az nyilván, definíció szerint… tilos.

“4. Támogatom, hogy tiltsák be a nők elfátyolozását Európában”

Mondhatnám cinikusan, hogy ez anekdotális, de nem mondom, mert a jelenséget én is látom. Ahogy az iszlám bizonyos irányzatai a nőkkel bánnak az valóban vérlázító. Kérdés, hogy a lefátyolozás megtiltása a legjobb módszer-e ennek a felszámolására. Az angol rendőrség például sokfelé, hosszú időn át nem foglalkozott iszlám közösségeken belüli nemi erőszak-ügyekkel, valami olyasmi alapon, hogy “belső ügy”. Az általános tankötelezettség, és a következetes és megfelelő erőforrásokkal ellátott család- és gyerekvédelem lenne a tényleges megoldás. A fátyol betiltása szimbolikus és megalázó gesztus. Mi legyen a körülmetéléssel? Mi legyen a kisiskolás-korban megkezdett hittannal és egyéb agymosásokkal?

Ráadásul persze a fiatalok kiáramlása ezekből a kulturális zsákutcákból folyamatos. Nem igaz, hogy nem ismerik a választás lehetőségét: mint azt egyébként a szerző anekdotái és éppen hogy bizonyítják.

“5. Európának nem befogadnia kell a nagy számban beilleszkedni képtelen tömegeket, hanem erős közösségként fellépni feldúlt országaik stabilizálása érdekében”

Nem tudom, mekkora számban beilleszkedni képtelenek. Szíriában vallási pluralizmus volt a polgárháború előtt, ők például nem tűnnek beilleszkedni képtelennek. De főképpen: ez miért “nem, hanem”? Miért nem egyszerűen “és”?? Európa eddig nem lépett fel, és közben jópár millió ember élete egyszerűen megszakadt, limbóba kerültek (a török és libanoni táborokra gondolok). Miért ne lehetne erős közösségként fellépni, ÉS befogadni azokat, akik szívesen élnének itt? Természetesen nem válogatás nélkül, természetesen erős beilleszkedési, oktatási programokkal – Európa öregszik és fogy. Jót tenne neki egy minőségi vérátömlesztés. Ebben a pontban megintcsak sok az érzelmileg xenofób toposz: a mosolyogva besétáló iszlám szélsőségesek (nem lehetnek túl sokan, és eddig is bejöttek, ha akartak, meg ezután is be fognak), az Öböl-országokra mutogatás (mi azért ne segítsünk, mert ők nem segítenek?). És az is kérdés, mi lett volna a második világháború után, ha mindenki ilyen következetes? Mi lesz a szép elvekből, ha ténylegesen ott van rengeteg ember, akinek nincsenek papírjai, akik nem “háttérellenőrizhetőek” – valamit nyilván lehet. A rendpárti lózungok sora önmagában kevés lesz.

“6. Orbánnak nincs miért szégyenkeznie, sőt”

Na ez a lépés a newspeak tetőpontja. A második és a harmadik mondata a következő: “Nem gondolom, hogy nem hibázott, sőt, hogy nem használta a politikai eszköztár legsötétebb húzásait. Persze. Gátlástalan, hatalomvágytól fűtött, manipulatív húzások sorát követte és követi el.” – most akkor ezért nem kell szégyenkezni?? Vagy akkor van miért szégyenkeznie, vagy nincsen? Az is érdekelne, hogy az első bekezdés _realista_ hangvétele (ismét: “Gátlástalan, hatalomvágytól fűtött, manipulatív húzások sora” (!) hogyan hangolódik át pár sor alatt “ökörségekre és bakikra”, ami azért már egy olyan “a kis csibész” jellegű szóhasználat. Nem kis csibész, hanem veszedelmes bűnöző. És van miért szégyenkeznie.

“7. Orbánt egyre nehezebb lesz támadni a kérdésben”

Ezt vajon most is így gondolja a szerző? Annak ellenére, hogy Orbán bevallotta, hogy “a kormány augusztus közepétől tudatosan nem avatkozott be a Keleti pályaudvarnál és az ország több pontján a menekültek miatt kialakult káoszba, hanem hagyta eszkalálódni a helyzetet, hogy az emberek a bőrükön érezzék, mekkora a probléma, amitől a kormány megvédi-megvédte őket”? Hogy bizonyítottan hazudtak a horvát rendőrökről, a “röszkei csatáról”, meg arról is, hogy támogatták volna a menekülteket ellátó szervezeteket?

“8. Elkerülhetetlen és szörnyű terrorakciók várnak Európára”

Igen, épp mint eddig is. De a gyalog érkező szerencsétlenek kitiltása ezen mit sem változtat. Miért lenne nyilvánvaló, hogy az Iszlám Állam meg más terrorszervezetek kihasználják az EU-ba áramló tömeget? Mi utal arra, hogy ez ellenőrizetlen? Megérkeznek, itt fognak menedékjogot kérni, és akkor a hatóságok látókörébe kerülnek (az elhárításéba is), vagy illegálisan ott maradnak – ez a megoldás mindenkor rendelkezésre állt. Valószínűleg persze nem csapatostól, vagy túlterhelt csónakban, kisgyerekekkel érdemes a leginkább érkezni ahhoz, hogy a felvázolt rémtörténetet sikeresen megvalósítsák. De ha vannak is a menekülők között terroristák, attól még ez a tömeg nem csak belőlük áll! Ezért egy ilyen kérdés “Ha őket sem tudták lekapcsolni, akkor ezt a tömeget hogyan tudják majd kontrollálni? ” megintcsak csúsztat és terel. Megoldást kell találni a befogadás biztonságossá tételére, valóban, de Orbán meg sem kísérli ezt (a “nem befogadás” nem tektinthető a befogadás biztonságossá tételének). A szerző átesett a ló másik oldalára, vagy szeret provokálni. Sajnos, az értelmező olvasás terén közepesen derék olvasói úgy érzik, a hűvös intellektus végre igazolta forró félelmeiket, undorukat, gyűlöletüket. Szó sincs róla.

Fennmaradó kérdés még, hogy mi a szerző célja. Nem követem az Egyenlítő blogcsaládot eléggé ahhoz, hogy erről megalapozott véleményem legyen, de az az érzésem, manipulál. Például téged.

Posted in Uncategorized | 1 Comment

Scape

Posted in Uncategorized | Leave a comment

Aya Speaks

Speech Beyond Words

The Golden Apple

Fisherman

Totem

Messenger

Little Dragon

Collecting The Wounded

Posted in english, Uncategorized | Leave a comment

October mornings

Fog is a wonder.

It cushions the ambience so the boats can really rest up…

it makes mysterious background for ducks…

other birds…

trees, even…

sunshine can be added later…

it can border on kitsch…

or be rather subtle…

 and subtler still…

until it vanishes.

Posted in english, Uncategorized | Leave a comment

Pipe

Posted in english, Uncategorized | Leave a comment