Műanyag

A konyhában a padló állapota most tarthatatlannak tűnik.

Ismerjük ezeket a reggeleket.

De most tényleg rá is érek, a kiscsajok is még alusznak, akár mondjuk kedvem is lenne, tehát akkor, de hol a partvis?

[10 perccel később]

Komolyan, egy kb. 130 centi hosszú tárgy hogyan tud eltűnni egy véges térfogatú lakásban? Szia, kamaszlány, nem láttad a partvist? (Hogy-hogy ilyen korán felkeltél?)

Aszongya csináljam a kisseprűvel. Térdeljek le a konyha kövezetére és… baz, jó. Nem olyan nagy dolog. Valahogy a testemet átkonfigurálom, hogy kézzel is elérjem a padlót, és miközben arra gondolok, hogy mire volt jó már megint hízni négy kilót, söpörni kezdek. A konyhaasztal alatt ezt találom:

1

Gyöngyök. Áldatlan gyerekbizsu. A lakásunkban legalább húszezer ilyen apró és teljesen haszontalan, de ember által készített, mit ember, a civilizációnk által hálózatos technológiák sajátos együttállásában legyártott műanyag tárgy van szanaszét, egy része erre fenntartott dobozokban, egy másik jelentős állomány pedig jellemzően bárhol, időnként ott is, ahol mezitláb sétálnék, tulajdonképpen részben ezért van rajtam mindig szandál… csinálok róla egy fényképet. Feldereng a majomi múlt, a sokféle apró színes, ide-oda pakolgatható tárgy iránti atavisztikus vonzalom, a biciklitúráim, amiben az egyik dolog, amit a legjobban szerettem, az volt, hogy olyan 100-150 tárgy volt velem összesen, és pár nap után pontosan tudtam melyik mikor hol van és mit csinál, nem kellett erőlködni.

Ki kéne dobni. Nem hiányozna senkinek. Nem tűnne fel, legalább három doboz vegyes ilyen műanyag apró gyöngy van itthon. Rásöpröm az egész kupacot a kislapátra.

Elkezdem a mozdulatot valahogy könyörtelennek érezni. Nemrég tanultam az “apró különbségek nárcizmusa” kifejezést (jól emlékszem rá vajon?), erről eszembe jut az apró dolgok nácizmusa. Könyvégetés. Nagy, fekete csizma (nagy, zöld szemeteslapát!) elaggott játékbaba arcába süllyed. Enyhe melankolikus csalódottsággal visszaszórom a vegyes tételt a padlóra. Kiszedem a gyöngyöket és az ablakpárkányra őket szépen felrakom. Csinálok egy képet.

2

 

 

 

OCD-sen sorba rakom őket, csinálok még egyet. Jobb lett.

3

Elképzelem a posztot, de nincs időm megírni. Tudomásul veszem, hogy valószínűleg akkor nem is fogom, mert elveszti az érdekességét. Napközben még párszor eszembe jut, de mindig éppen valahonnan valamibe, valamiből valahová megyek, esélytelen, hogy leírjam, közben a szemem előtt (a lelki szemem előtt!) szürkül, tárgyiasul. Az átélés fonnyadt váza az emlék.

Másnap reggel kinyitom a gépet, a címoldalon egymás alatt “Trump megtámadta Szíriát” és “Finom kenyerekkel, jól összeállított reggelikkel nyitott ma meg a Pozsonyi út legújabb péksége”, a szíriai háborúban élő civilek reggelije jut az eszembe, az, hogy mennyire bizarr és gyakran mennyire fel se tűnik, ilyesmiket így egymás mellé montázsolva látni, főleg, ha belegondolok, hogy nem véletlenszerűen történik, hanem egy sokezer embert foglalkoztató behemót gondolja, hogy nekem ma reggel a csipás, még-nem-volt-kv szemeimmel először ezt kell meglátnom, ha kinézek a térre, erről megint a könyörtelenség és erről megint a tegnapi pillanat a gyöngyökkel a konyha padlóján, a könyörtelenség, és hiánya, az irgalom, a rabszolgatartóskodás, és hiánya, az emberek iránti jóindulat, és van időm kicsit elérzékenyülni (és ezáltal halogatni a ma délelőttre rendelt fordítást persze) és megcsinálni a posztot. Ezt.

This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *