depresszió helyett // in place of depression

ég veled öreg barátom
búcsúzom tőled kicsi bátyám
idejében rekedt
hasamban rekedt
védelmező démonom

ég veled éjszaka közepén
szorongó álomból előbukkanó
szorongató félelem
fárasztó álmatlanság
ég veled csikorogva belülről
tompuló ész feszülő pánik

mutasd a valódi arcodat
újra körömben kicsi békám
végre előtalált csöppség
sérelmed fájalmad csalódásod
végre megint előkiabáló

hallom a hangod

hallod a hangom

száműzött hazatérésének
így még nem örültem
ünnepi élet felszalagozva az ég is

amíg a szokásaim tartottak egyben
nem állt szabadságomban megvizsgálni őket

a történet nélküli jelenben
megvetett lábú otthonosság
a szokástest átvilágításának
elengedhetetlen feltétele

nem áshatom fel
pont azt a darab földet
amin állok

talán ezért kell
a megpróbáltatás
a próbatétel

viharból hazatérő
ragaszkodó árny
álomvigyázó kicsi testvér
üdvözöllek újra magamban

*

farewell old friend
i take my leave little older brother
caught in his time
caught in my belly
my guardian demon

farewell middle of the night
constricting fears
rising from anxiety dreams
exhausting insomnias
farewell intellect dulling panic tightening
with a slow grinding within

show me your real face
back in my company my little frog
finally found little lost tot
finally crying once more
your grievances your pain your disappointment

i hear your voice

you hear my voice

i have never felt so pleased
by the return of an exile
celebratory life even the sky is garlanded

while my habits were the things that kept me in one piece
i was not at liberty to examine them

being securely at home
in the storiless present
is an indispensable precondition
of illuminating the habit body

i cannot dig up
the very piece of land
on which i stand

maybe that is why
ordeal and trials
are required

clingy shadow
returned from the storm
dreamguarding little sibling
i salute you within me again

A tű foka // The eye of the needle

Meg még durva az is, ha így belegondolok, ahogyan hosszú évekig minden új önmagamat sorban szépen leírtam, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej, ő is egy seggfej volt, utáltam a gyerekkori hányattatásokat, még egy rendes komoly traumát se bírtam összeszedni, csak ez a rengeteg erős-közepes csapás, hát milyen könyvet ír így belőlem majd a terapeutám, hát nem lesz bestseller-listás; és utáltam az iskolás magamat, a sorozatos reménytelen szerelmeket, megvetettem a pattanásos és egyre kövérebb kamaszt, aki ócska Tutti-Fruttikra élvezett és már közben is utálta benne magát sőt lehet, hogy már akkor is az volt igazából benne a legfontosabb? Kínos érzés volt rágondolni a faszira, aki egyetemre ment mert az ő családjában ez volt a szokás, hogy aztán végigszenvedje az egészet, minden egyes esszét és dolgozatot kegyetlen bűntudathempergések árán csikarjon ki magából, aztán talált egy megélhetést, ahol ezt aztán kedvére folytathatta… és gyűlöltem a csávót, aki ugyan megtalált magának egy medicint, ami segített neki hosszú évekig életben, mondhatni magán belül maradni, de egyáltalán nem hallgatott rá, és így végül már a medicin is elunta és feladta a dolgot, miközben ő meg módszeresen tönkretette a hosszú távon egyébként amúgy sem épp túl reményteli, mert hiányalapú házasságát még ha nem is egyedül… és szánalmasnak találtam az állítólag többszörösen is tehetséges művészféleséget, aki annyira szeret zenélni, hogy soha egy hangszeren nem tanult meg rendesen játszani, aki időnként álmodozik a könyvéről de soha nem írja, aki rajzolni meg festeni is szeret, csak hát jól mondták még a kisképzőben a felvételin, hogy nem rossz, csak kevés.

Volt persze kár kedvelhetőbb figura is, a suhanc, aki meglépett a néphadsereg elől és végül is talpra esett ott, bár kicsit azért eltört bele a lába… a csávó, aki apai tanácsra hallgatva a felvételi próba után összehányta ugyan az uszoda zuhanyozóját, de felvették úszómesternek, és ezzel nem csak az anyagi önállóság, de a boldogságos politoxikománia arany kapuja is feltárult… a többnyire erősen behomályosult szemű köpcös, aki körül, ha némiképp elhanyagolva is, de szabadságban és barátságosságban nevelt gyerekek tengődtek nem is olyan rosszul… csak velük meg az volt a baj, hogy szíre-szóra, a legkisebb provokációra azonnal átadták a helyüket valamelyik seggfejnek, az ordítva átkozódó frusztrált önbebörtönzöttnek, a bármiféle énerőt önmagában felfedezni képtelen vesztesnek, vagy a csillogó szemű fantasztának, aki minden bokorban meglátta ugyan a boldogulás ösvényét, csak aztán valami fényes és csillogó dolog a figyelmét mindig elterelte és végül nem indult el.

Most, hogy a jelenben mintha sikerült volna tartósabban megágyaznom magamnak, ámulva figyelem, hogy ezek a bántalmazottaim, mint egy csomó viszonylag még egész jó állapotú zombi, körbeállnak, és lassú, már-már szertartásos lépésekkel közelednek hozzám, megállva minden egyes lépés után, hogy kérdezhessenek: Nem köpsz le? Nem fogsz a ruhámra okádni? Már nem vagyok neked undorító? Megbocsátasz, tényleg? Maradhatok?

Még közelebb jöhetek?

Mintha közvetlenül a fejem fölött sütne egy szárnyas nap, csak állok, se a vigyorogás se a könnyfolyás nem leállítható, milyen szerencse, hogy pont nem is akarom, forgok a tengelyem körül, mindenféle szőrösebb és borotváltabb, dühös, félénk, ijedt és talán mégis most már kicsit reménykedő változatban nézegetem magam és azt mondogatom hogy persze, gyertek csak, gyertek.

*

And it’s also been pretty rough, come to think of it, how, for many long years, I kept writing off each new self as they arose: he’s an asshole, he’s an asshole, he was an asshole, too: I hated the vicissitudes of childhood, I couldn’t even get me a proper, massive trauma, best I could do was this sequence of medium-heavy wounds, I don’t know how my therapist is going to write a New York Times bestseller about my case; and I hated my schoolboy self, the regular series of loves unrequited, I despised the acne-ridden and increasingly chubby adolescent who obtained his pleasures using cheap soft-port magazines and already hated himself in the process, indeed perhaps already back then that was the most important benefit? It was totally cringe to remember the guy who went to university because it had been customary in his family to do so, and then suffered through the whole thing, forcing himself to write every single essay at the cost of tremendous wallowings in bitter guilt – and then went and found himself a livelihood that allowed him to perfect this bizarre ritual even further… and I hated the geezer who had found a medicine alright, which helped him stay alive and within his boundaries for many long years, but he didn’t listen to it, so in the end even the medicine got bored and gave up, while he spent the time methodically destroying a marriage that, being a relationship based on neediness, had not been destined for longevity to begin with, although he wasn’t the only one working that destruction… and as for the reputedly multiply talented artsy guy who loves to play music so much that he never bothered to learn any instrument properly, who regularly fantasises about his book but never actually writes it, and who also likes to paint and to draw, but the teacher at the art school he once applied for had been correct when he said, it’s not bad but it’s not enough – well I simply found him sad.

Of course there were a few more likeable characters, such as the lad who ran away from the People’s Army and then landed more or less on his feet in the new place, though he did break his leg a little, and the youth who, at his dad’s advice, applied for a job at the swimming pool, and although after the test swim he did puke all over the showers, he was employed as a pool attendant, which opened the golden gates of both financial independence and blessed politoxicomania… the usually rather weedy-eyed, podgy character around whom somewhat neglected children were generally hanging out in an atmosphere of freedom and friendliness, having an okay time… only trouble with them, though, was that they would surrender their place at the drop of a hat, the slightest provocation, to one of the assholes, the screaming-cursing-frustrated self-imprisoner, the loser, unable to find any kind of strength or motivation within himself, or the shiny-eyed dreamer, who did find the path to happiness in most kinds of shrubbery but always got distracted by some sparkling trinket of an object and never actually got started.

Now it seems I have managed to lay myself a somewhat more durable bed in the present, I am amazed to see all these abused selves of mine, like a bunch of zombies still in relatively decent condition, surround me and walk towards me with slow, almost ceremonial steps. They stop after each pace to ask questions: Will you not spit in my face? Will you not vomit on my clothes? Do you no longer find me disgusting? Do you forgive me, but really? Can I stay?

Can I come even closer?

As if a winged sun were shining right above my head, I just stand, stopping either the goofy grin or the flowing tears an impossibility now, how lucky that I don’t actually want them to stop, and I turn slowly around my axis, checking myself out in various, hairier and shaven, angry, shy, frightened and perhaps now even a little hopeful versions, and I keep muttering, of course, do come, all of you, come.

Integráció / Integration

fontos állomása volt
az önmagamhoz vezető
hosszú fáradtságos
tekervényes időnként
kifejezetten majdhogynem
monoton ciklikusnak
tűnő utamnak
mondhatni
sivatagi vándorlásomnak
(bár nekem több mint
ötven évbe telt
bizonyos értelemben
tart ma is nagyjából
megláttam már
az ígéret földjét
mondjuk távolról és
korántsem biztos
hogy amit láttam
az az volt
csak vajon
mózes leszek-e
vagy valaki más
aki még életében odaér?)
tehát a fontos állomás
amikor úgy alakult
lett körülöttem egy
új embercsoport
akikkel üdvözlésül
vagy búcsúzóul
bevezetődött így
valahogy az ölelkezés
eleinte volt hogy nehéz
volt megcsinálni a kunsztot
főleg találkozásaink végén
úgy tűnt
próbáltam sandán kifigyelni
hogy rajtam kívül
de egyáltalán
de senkit nem feszélyez
a távozással járó huszonix ölelés
testi közelség saját
szájszagon elmerengés
nem-e a nyakába szuszogok éppen?
borostám nem szúr?
most már elengedhetem?
meg kell várni amíg ő enged el?
sőt volt hogy direkt
feltűnő hirtelenséggel
összepakoltam hogy aztán
görcsös mosollyal integetve
hirtelen távozhatnékra hivatkozással
nem is teljesítettem a teljes pályát
de sokszor már akkor is egyszerűen
csak nagyon jólesett
egy idő után egyre gyakrabban történt meg
hogy már nem volt világos vagy fontos
hogy ki szakította meg
amikor finom volt a másik légzésére figyelni
a magamé helyett egy picit
amikor az ölelni adatott vállból, hátból
tulajdonképpen az egész
emberből
érezni a kisugárzást
(bár nem ilyen spiri értelemben
hanem csak
a környezeténél melegebb test
infravörös sugárzással hőt ad le
ugyebár)
és végül mostanában arra lettem figyelmes
hogy az ölelésekről lassan
lekopik a szimbólumréteg
a tény, hogy ma már tán több mint száz
emberrel is így köszöntjük egymást
lassan többé már
nem az én hűdecsodállatos
sze-mé-lyi-ség-fej-lő-dé-sem-ne-ka
jele és egyben mementója
de még csak nem is az emberiség
jövőbeni kiteljesedésébe vetett hit
az univerzális testvériség
a szabadság
a szeretet
szimbóleuma
hanem például
pont az ölelés maga
a jóleső megérkezés egymás melegébe
az a szeretés
*
és még hozzá akarok tenni egy kicsit
amelyben megemlékezem
életem azon végtelen hosszúságú
naktűnő szakaszáról
amelyben
minden egyes ölelés
minden egyes szociális puszi
gondot okozott
és még olyan társaságban is
ahol rutinszerűen puszilkodva
üdvözölték egymást a barátaim
engem ez rendre elkerült
azt gondoltam
azon rágódtam
hogy bizonyára
valahogy természetem szerint
visszataszító vagyok
viszolyogtató és kellemetlen
afféle lelki
notrödámi toronyőr
pedig valószínűleg az a helyzet
csak sütött rólam
ordított rólam
messziről látszott
milyen nehéz
elfogadnom
hogy igazából
nem is
akarom

*****
  ***
  *

it was an important station
of my long and arduous
meandering and at times
markedly almost
monotonously cyclical
journey towards myself
as we could term it
my wandering in the desert
(though it took me
more than fifty years
in a certain sense
it is still ongoing
i have seen more or less
the promised land
though from a distance and
it is by no means certain
that what i saw
was really that
and whether
i’ll be moses
or somebody else
who will make it there alive?)
so the important station
was when it so happened
that there arose around me
a new group of people
with whom i somehow
got introduced to the habit
of hugging in greeting
and in parting
initially it was difficult
for me to do the deed
particularly when
we concluded our meetings
i was casting surruptitious glances
it seemed that
apart from me
nobody i mean
absolutely nobody
felt awkward in the face of
the twenty-few embraces
bodily proximity
wondering about my
breath if it’s bad
am i panting on her neck right now?
is my stubble prickly?
can i let go now?
should i wait for her to let me go?
indeed at times i purposefully
packed up in conspicuous haste
waved my hand with a cramped smile
and claimed a sudden urge to leave
so as not to have to go the whole course
but even then on many other occasions
it simply felt so great
after a while it became more and more common
that it was no longer clear or important
who broke it up
when it was just nice listening to the other’s breath
instead of my own for a little while
when i could feel from the shoulders, the back
given for me to embrace
from the whole person really
this radiation
(though not in that “spiritual” sense
but rather only
because as we all know
bodies that are warmer
than the space around them
emit infrared
to shed energy)
and finally more recently i have noted
that slowly the layer of symbolism
is wearing off the hugs
the fact that this is how I greet
more than a hundred people now
is slowly no longer
the sign and also memento
of my everso-amazing
per-so-na-li-ty-de-ve-lop-ment
and not even a mighty symboleum
of a faith in the future perfection of mankind
of universal fraternity
of freedom
of love
but rather for instance
the very hug itself
the welcome mutual arrival into the warmth of the other
is the loving
*
i still want to add a little bit
in which i commemorate
that seemingly infinite
period of my life
when every single hug
every single social peck
was a bother
and even in company where
my friends routinely greeted each other
by kissing each other on the cheek
i was mostly not included
I thought
broodingly speculated
that clearly
and somehow by my very nature
i was repulsive
loathsome and unpleasant
a sort of mental hunchback
of notre dame
and yet very probably in actuality
i was simply broadcasting on all frequencies
it must have been obvious in my face
from quite a distance
how difficult it was
for me to accept
that in truth
i didn’t
want it

and whether
i’ll be moses
or somebody else
who will make it there alive?)
so the important station
was when it so happened
that there arose around me
a new group of people
with whom i somehow
got introduced to the habit
of hugging in greeting
and in parting
initially it was difficult
for me to do the deed
particularly when
we concluded our meetings
i was casting surruptitious glances
it seemed that
apart from me
nobody i mean
absolutely nobody
felt awkward in the face of
the twenty-few embraces
bodily proximity
wondering about my
breath if it’s bad
am i panting on her neck right now?
is my stubble prickly?
can i let go now?
should i wait for her to let me go?
indeed at times i purposefully
packed up in conspicuous haste
waved my hand with a cramped smile
and claimed a sudden urge to leave
so as not to have to go the whole course
but even then on many other occasions
it simply felt so great
after a while it became more and more common
that it was no longer clear or important
who broke it up
when it was just nice listening to the other’s breath
instead of my own for a little while
when i could feel from the shoulders, the back
given for me to embrace
from the whole person really
this radiation
(though not in that “spiritual” sense
but rather only
because as we all know
bodies that are warmer
than the space around them
emit infrared
to shed energy)
and finally more recently i have noted
that slowly the layer of symbolism
is wearing off the hugs
the fact that this is how I greet
more than a hundred people now
is slowly no longer
the sign and also memento
of my everso-amazing
per-so-na-li-ty-de-ve-lop-ment
and not even a mighty symboleum
of a faith in the future perfection of mankind
of universal fraternity
of freedom
of love
but rather for instance
the very hug itself
the welcome mutual arrival into the warmth of the other
is the loving
*
i still want to add a little bit
in which i commemorate
that seemingly infinite
period of my life
when every single hug
every single social peck
was a bother
and even in company where
my friends routinely greeted each other
by kissing each other on the cheek
i was mostly not included
I thought
broodingly speculated
that clearly
and somehow by my very nature
i was repulsive
loathsome and unpleasant
a sort of mental hunchback
of notre dame
and yet very probably in actuality
i was simply broadcasting on all frequencies
it must have been obvious in my face
from quite a distance
how difficult it was
for me to accept
that in truth
i didn’t
want it

Az én Diszkordiám / My Discordia

[ENGLISH BELOW]

Ma reggel észrevettem, hogy fogytán a holland kakaó is.

Általában, ha sikerül, a Malom Diszkontban próbálom venni, ott olcsó és jó, megbízható minőség, ilyen háztájiba kiszerelt jelöletlen műanyag háromnegyedkilós zsákban van, szeretem ezt is, bár a nagy zsákon nyilván volt márkajelzés.

Erről az jutott eszembe, hogy mennyi mindent elrontok ebben a karanténosdiban. Hogy tegnap voltam a Malom Diszkontban, mert a neszkávét is ott veszem, ott mindig van az a bizonyos fajta, amit a Verus legjobban szeret… de kakaót nem vettem.

Hogy ha komolyan venném ezt az egészet – indult be bennem valami ilyen kicsit karcos, lemezszerű dolog – akkor már rég táblázatos, áttekinthető formában feldolgoztam volna a szükségleteimet, és akár a mai felgyorsult világunk informatikai lehetőségeit is igénybe véve optimalizálnék, és akkor biztos sikerülne akár egy hétig is nem kimenni, ami eddig… hát, nem sikerült. Mondjuk van már kesztyűm (eddig még egyszer sem sikerült magammal vinnem) meg maszkom (tegnap kaptam Emesétől, nekem varrta!).

Aztán bevillant, hogy lehet, mégsem az egyetlen megoldás mindezt kudarcnak, kevésségnek, elégtelen felelősségvállalásnak tekinteni.

Itt van például a Dani, aki hetek óta a hibafával szekíroz, ami állítólag “kidobja” a logikai alapokon álló, csalhatatlan megfejtést…

És akkor az jutott eszembe, hogy pontosan úgy, ahogyan azt szokásom mondani, hogy nekem csak a testem van, és hogy nem vagyok hajlandó önmagamat egy ilyen (olyan-amilyen, korlátozott kapacitású és elég bugos) biológiai hardweren futó, de ideális esetben a maximálishoz tartó mértékben tudatos és racionális szoftvernek tekinteni, úgy ettől a fajta hideg, összpontosított, maximális racionalitásra törekvő attitűdtől is irtózom.

Mert, egyrészt, tegyük fel (de meg ne engedjük!), hogy olyan a világunk, hogy benne az optimális stratégia legtöbbnyire és nagy átlagban ez, a maximális racionalitás, erőforrástervezés, stb. – hát akkor én inkább választanék valami szuboptimális megfejtést, mert az optimálissal lehet, hogy sokáig élhetnék jó egészségben, csak asszem nem akarnék…

Másrészt pedig (ebből táplálkozik az undor nagyobbik része), a zsigereimbe, az izomzatomba, a kötőszövetembe, a csontjaimba íródott világnézet, a realitásérzékem erőteljesen diktálja, hogy még csak nem is ilyen a világ. Valójában a világban felszámolhatatlan szerepe van az intuíciónak, a szerencsének, a káosznak és (ajajjhűha) egyfajta értelemben még a mágiának is.

Mostanában többen is kérdezték, hogy mit jelent az, hogy Diszkordiánus vagyok.

Hát, van mitológiánk, istennőnk (kettő is!), de nem ez a lényeg. Hanem a három alapelv: az Erisztikus Elv, az Anerisztikus Elv, és az Erisztikus és az Anerisztikus Elv Illuzórikusságát Kimondó Elv. Az angol Wikipédia teljesen korrekt összefoglalót ad:

“Az Anerisztikus elv a látszólagos rend elve; az Erisztikus elv a látszólagos rendezetlenség elve. A rend és a rendezetlenség egyaránt az ember által alkotott fogalmak, és valójában mesterkélt, mesterséges felosztását adják a tiszta káosznak, amely a megkülönböztetések szintjénél mélyebben található.

“Agy”-nak nevezett fogalomalkotó készülékünk segítségével a realitást a realitásról alkotott ideáinkon keresztül szemléljük. A realitásról alkotott ideáinkat a kultúránktól kapjuk. A realitásról alkotott ideákat tévesen kinevezzük realitásnak‘, és emiatt a felvilágosulatlan emberek állandó megrökönyödésben élnek annak következtében, hogy más emberek, és méginkább más kultúrák, képesek máshogy látni a “valóságot”.

Igazából csak a valóságról alkotott ideák eltérőek. A Valódi, Igaz Valóság mélyebb szinten van a fogalmak szintjénél. A világot olyan ablakokon keresztül nézzük, amelyekre négyzetrácsokat (azaz fogalmi rendszereket) rajzoltunk. A különféle filozófiák eltérő négyzetrácsokat használnak. Kultúrának nevezzük olyan emberek összességét, akik mind elég hasonló négyzetrácsot használnak. Az ablakon keresztül a káoszt nézzük, és a káoszt a négyzetrácsunk pontjaihoz viszonyítva értelmezzük. De a rend a négyzetrácsban van. Ez az Anerisztikus elv.

A nyugati filozófia hagyományosan a különféle négyzetrácsok összehasonlításával, illetve az egyes négyzetrácsok tökéletesítésével foglalkozik, abban a reményben, hogy egyszer majd megtaláljuk a tökéletes négyzetrácsot, ami teljes egészében leírja a valóságot, és ennek következtében (mondják a felvilágosulatlan nyugatiak) igaz lesz. Ez illúzió: a Diszkordiánusok Anerisztikus illúziónak nevezik. Vannak hasznosabb és kevésbé hasznos négyzetrácsok, vannak szebb és csúnyább négyzetrácsok, vannak kellemesebb meg kellemetlenebb négyzetrácsok, etc. De egyik sem lehet Igazabb, mint akármelyik másik.

A rendezetlenség egyszerűen az egy adott négyzetrácson át nézve egymáshoz nem kapcsolódó információk összessége. De, akárcsak a “kapcsolódás”, a “nem-kapcsolódás” is egy fogalom. A hím, akár a nős, a szexhez kapcsolódó idea. Azt mondani, hogy a hímség a “nősténység hiánya”, vagy fordítva, megállapodás kérdése, metafizikai szempontból esetleges. A “nem-kapcsolódás” mesterséges fogalma az Erisztikus Elv.

Az a hiedelem, hogy “a rend igaz”, a rendezetlenség pedig hamis vagy valahogyan helytelen, az Anerisztikus illúzió. Ha ugyanezt a rendezetlenségről állítjuk, az az Erisztikus Illúzió.

Mindebből az következik, hogy a (kisbetűs) igazság definíciós kérdés az épp használatban lévő négyzetrács alapján, míg a (nagybetűs) Igazság, a Metafizikai Valóság, teljesen független a mi négyzetrácsainktól. Válassz ki egy rácsot, és azon át nézve a káosz egy része rendnek, egy másik része rendezetlenségnek fog látszani. Válassz másikat, és ugyanaz a káosz más rendet és más rendezetlenséget fog mutatni.”

Üdvözlégy, Érisz!

Köszöntsük mindannyian Discordiát!

*

This morning I noticed that the Dutch cocoa powder was also running low.

Usually, if I can, I tend to buy it from the Mill Discount Store, it’s cheap and a good, reliable quality. It’s in these home-made looking plain plastic bags, 750 g each, which I also like, although the large bag that these small ones were filled from probably did have a logo on it.

And then this made me think of all the things I fuck up in this game of quaranteen. I went to Mill’s yesterday, to get instant coffee, because that’s another thing I tend to buy there: they reliably have the particular kind that Vera likes the most… but I forgot to buy cocoa.

If I were taking this whole thing more seriously – this slightly scratchy record started up inside of me – I would already have a comprehensive and clear table containing all my needs, and I might even use the IT tools of our accelerating world to optimise, and then I would succeed at not going out for a week – something I have not managed to do so far. Okay, I now have a pair of gloves (though I forgot to take them with me every time so far) and I have a mask (my friend Emese made it for me, personally, yesterday!).

Then it suddenly dawned on me that perhaps interpreting this as a failure, as not being enough, as an insufficient level of taking responsibility, is not the only solution.

There’s also Daniel, who’s been pestering me with fault tree analysis for weeks, which, apparently, just “crunches out” a perfect solution based on logic…

And then I thought that, just the way I have a habit of insisting that I am composed only of my body, and that I am unwilling to consider myself to be a piece of software running on this biological hardware (such as it is, with its limited capacities and general bugginess), which, in the ideal case, can approximate maximum awareness and rationality, this kind of cold, concentrated attitude of aiming for maximum rationality is also something that makes me shudder with revulsion.

Because, on the one hand, let’s assume (but not accept!) that we live in a world in which, in general, on average, in the long term, the optimal strategy is indeed maximum rationality, resource planning, etc. – well, I think I’d personally go with some sort of suboptimal solution, because, although following the optimal strategy might make me live the longest in the best of health, I think I would not want to…

And on the other hand (and this is where most of the revulsion comes from), my world-view, the sense of reality that experience has written into my guts, my muscles, my connective tissue and my bones strongly dictates that the world we live in is not like that. I’m pretty sure that intuition, luck, chaos and (oboy-oboy!) in a certain sense even magic have ineliminable roles to play.

A number of people have asked me recently what it means that I’m a Discordian.

Well, we do have a mythology, goddesses (two of them!), but that’s kind of beside the point. It’s the three principles: the Eristic Principle, the Aneristic Principle, and the Principle that the Eristic and the Aneristic Principles are Both Illusory. Wikipedia provides a perfectly clear summary:

“The Aneristic Principle is that of apparent order; the Eristic Principle is that of apparent disorder. Both order and disorder are man made concepts and are artificial divisions of pure chaos, which is a level deeper than is the level of distinction making.

With our concept-making apparatus called “the brain” we look at reality through the ideas-about-reality which our cultures give us. The ideas-about-reality are mistakenly labeled “reality” and unenlightened people are forever perplexed by the fact that other people, especially other cultures, see “reality” differently.

It is only the ideas-about-reality which differ. Real (capital-T) True reality is a level deeper than is the level of concept. We look at the world through windows on which have been drawn grids (concepts). Different philosophies use different grids. A culture is a group of people with rather similar grids. Through a window we view chaos, and relate it to the points on our grid, and thereby understand it. The order is in the grid. That is the Aneristic Principle.

Western philosophy is traditionally concerned with contrasting one grid with another grid, and amending grids in hopes of finding a perfect one that will account for all reality and will, hence, (say unenlightened westerners) be true. This is illusory; it is what we Erisians call the Aneristic Illusion. Some grids can be more useful than others, some more beautiful than others, some more pleasant than others, etc., but none can be more True than any other.

Disorder is simply unrelated information viewed through some particular grid. But, like “relation”, no-relation is a concept. Male, like female, is an idea about sex. To say that male-ness is “absence of female-ness”, or vice versa, is a matter of definition and metaphysically arbitrary. The artificial concept of no-relation is the Eristic Principle.

The belief that “order is true” and disorder is false or somehow wrong, is the Aneristic Illusion. To say the same of disorder, is the Eristic Illusion.

The point is that (little-t) truth is a matter of definition relative to the grid one is using at the moment, and that (capital-T) Truth, metaphysical reality, is irrelevant to grids entirely. Pick a grid, and through it some chaos appears ordered and some appears disordered. Pick another grid, and the same chaos will appear differently ordered and disordered.”

Hail Eris!

All hail Discordia!

Connections // Kapcsolódások [HUN below]

A few months ago, at the winter solstice, I had a vision.

In a state of deep meditation I ascended to an all-encompassing, god-like view of our biosphere (not for the first time, so I wasn’t utterly awestruck), and saw it this time as a network of individualities sparkling with cryptic fire and connected by living, pulsing, golden filaments. The message was clear: living beings and connections between living beings constitute the greatest part of what’s important in this universe, and if we deem anything else to be of importance, we do so only on account of its connection with the process of emerging and ongoing and dissolving living beings and their fractally ramifying interconnections.

It was ten days before China’s ominous New Year’s Eve communication. I had no inkling of what was to come, although there was, in me and around me, a strong sense of “change is coming”.

It seems to me this is also the message of the last few days, for me it is, anyway: the sea that we are sailing is composed of our connections to other living beings and their manifold interconnections, and now that there is a storm, battening down the hatches and shortening the sails translates to checking and testing and revitalizing our connections: in the months to come we may well need them to survive. So let’s start thinking and talking, thinking and talking about the important stuff, the suppressed beefs, the resentments, the issues of trust, but also the hidden sympathies, the glossed over losses and the pleasure and the gratitude: know who you can rely on and who is likely rely on you, because those reliances may well have to bear some serious weight in the near future.

*

Néhány hónappal ezelőtt, a téli napfordulón, látomásom volt.

Mély meditatív állapotban addig emelkedtem, amíg mindent látó, már-már isteni nézőpontból nem láttam a bioszféránkat (nem először történt velem ilyesmi, úgyhogy nem fagytam le rémületemben). Ezúttal titokzatos, szikrázó tűzzel villódzó, pulzáló-élő-aranyló szálakkal összekötött csomópontok hálózatának láttam. Világos volt az üzenet: a mi univerzumunkban az élőlények és az élőlények közötti kapcsolódások adják a fontos dolgok túlnyomó részét, és ha bármi mást is fontosnak tekintünk, hát csak annyiban, amennyiben a megformálódó, önfenntartó majd feloldódó élőlényekből és a köztük fraktálosan bokrosodó kapcsolódásokból összeálló folyamathoz így vagy úgy közük van.

Ez tíz nappal Kína vészjósló szilveszteri bejelentése előtt történt. Fogalmam sem volt, mi közelít, bár bennem és körülöttem is erősen éreztem valamiféle nagy nekiindulást.

Most úgy látom, ugyanez az üzenete az utóbbi napoknak is, nekem biztos hogy az: a tenger, amin hajózunk, valójában a más élőlényekhez és a közöttük zajló számlálhatatlan kölcsönhatáshoz való kapcsolódásaink szövedéke, és most, hogy kitört a vihar, a csapóajtók lekötözése és a vitorlák megkurtítása voltaképpen azt jelenti: ellenőrizzük, tegyük próbára, élesszük fel a kapcsolódásainkat: a következő hónapokban az életünk múlhat rajtuk. Kezdjünk el tehát gondolkodni és beszélni, de a fontos dolgokról ám, az elfojtott haragról, a neheztelésekről és a bizalmi problémákról, de ugyanígy az eltitkolt szimpátiákról, a félretolt-elhanyagolt veszteségekről, az örömről és a háláról is: tudjuk, hogy kire számíhatunk, és azt is, hogy kitől várhatjuk, hogy ránk fog számítani: könnyen lehet, hogy a közeli jövőben szükségünk lesz az ilyen ‘számítások’ minden teherbírására.

Curiosity => Vulnerability // Kiváncsiság => Sérülékenység

Curiosity is an attraction and openness to, and an engagement with experience, with the unknown. It is impossible without vulnerability: by opening ourselves up to the unpredictable, we are exposed to the possibility of unpredictable change.

A kiváncsiság az élményekre való nyitottság, a megismerés, az ismeretlenhez való kapcsolódás iránti vonzalom. Alapvetően feltételezi a sérülékenységet: ha megnyitjuk magunkat a kiszámíthatatlan felé, egyben vállaljuk a kiszámíthatatlan változás kockázatát is.

Megtettem / I did the deed

Lejöttem a Facebookról. Dolgozom épp, és feltűnő, hogy milyen gyakran, milyen rutinszerűen, milyen öntudatlanul fordítom a fejem a második képernyő felé, hogy ránézzek. De nincs ott. Fura. Mint egy amputáció.

***

I’ve come off Facebook. I am working right now, and it is quite conspicuous how frequently, how routinely, how unconsciously I turn my head towards the second screen to check on it. But it’s not there. Weird. Like an amputation.