Amit nem szoktak mondani / What they don’t usually tell you

Jpeg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amit nem szoktak mondani

A gyerekem sír.
A gyerekem sír, mert csalódott.
A gyerekem sír, mert csalódott, és ezt én okoztam.
A gyerekem sír, mert csalódott, és ezt én okoztam: nem azt csinálom, amit ő szeretne, hogy csináljak.

Évekig, évtizedekig elhúzódó, keserves, betegítő csapdakörök elkerülése múlik rajta, hogy tudatosítsuk:

ez,

önmagában,

nem patologikus helyzet.

Persze lehet az. Ha sokszor van, ha mindig van, és ha engem annyira nem érdekel, vagy leginkább csak bosszant és menekülnék belőle, vagy úgy, hogy lenyomom, hogy meg se nyikkanjon, vagy úgy, hogy elhagyom, megvonom a figyelmemet – na akkor gáz van.

De önmagában ez a helyzet nem elkerülendő, nem megoldandó, nem orvoslandó, nem felszámolandó.

Ha az alapvetésből indulunk ki, akkor persze logikus…

Az alapvetés a következő: a gyerek – ember. Vannak szükségletei, igényei, elképzelései, nézetei, érzelmei, emlékei, tervei. Már így születik – és akkor jár mindenki a legjobban, ha elfogadjuk a realitást, és így is kezeljük, kezdettől fogva.

Persze csábító a tárgyiasítás.

Ha egyfajta kirívóan munkás, de hosszú távon pazar fejlemények lehetőségével kecsegtető háziállatnak tekintem, kevesebb befektetéssel úszhatom meg az egészet.

Csak hát olyan nehezen viselik.

Belerokkannak.

Belehalnak.

És élnek tovább.

De ha elfogadom, hogy az a közel életképtelen kis vakarcs már rögtön egy ember, és ez jó esetben így is marad, akkor már mindjárt azt is tudom, hogy az ember társas lény, egyezkedve él. Olyan nincs, hogy egy kupac ember úgy éljen együtt, hogy mindig mindenkinek minden kósza igénye kielégüljön. Ez egyszerűen logisztikailag lehetetlen, és egyébként teljesen szükségtelen is. És ha ez, az alkalmazkodás, egy folyamatosan társas, egyezkedésen alapuló, megvalósuló és meg nem valósuló tervek szövedékéből felépülő élet a normális, ha ez az adaptív, sőt világhódítóan sikeres életmód-stratégia, akkor az a legszerencsésebb megoldás, ha a kezdő, és egészen megdöbbentően sokféle életforma megtanulására és elviselésére alkalmas emberkezdemény ebbe tanul bele.

De ha én nem bírom elviselni, ha ő csalódottságában sír, akkor nem fogom tudni megmutatni neki, hogy hogy kell ezt.

És ha nem bírom barátságosan, nyugodtan és keserűség nélkül és felgyülemlett sértettség vagy harag nélkül kifejezni, amikor az én igényem nem teljesül – akkor nem fogom tudni modellezni neki, hogy hogy érdemes ezt.

Ha úgy csinálok, mintha egy csalódott sírás körülbelül akkora katasztrófa lenne, mint egy kisebb, halálesettel nem, de jelentős anyagi veszteséggel viszont járó rablótámadás, akkor nem tudom megtanítani arra, hogy mire jó a csalódottság.

Ha a gyerek jelentős absztrakciós készséggel bír (és vannak ilyenek!), már elég hamar arra a következtetésre juthat, hogy úgy általában a heves érzelem, de főlegesen a heves és megterhelő/kellemetlen érzelem, az nem egy, a társas emlősök evolúciója során, több millió év alatt kialakult adaptív vonás, egy csodálatos képesség, ami úgy olajozza a társas interakció kiterjedt gépezeteit, mint semmi más – hanem egyszerűen egy haszontalan ám igen kellemetlen hülyeség, amit ki kell iktatnia az életéből: hiszen körülötte az idősebbek is mind erre törekednek, és hát… utánozás majomszokás.

Ezen a ponton szomatizáció vagy már rég elkezdődött, vagy nemsokára el fog.

Ezért én azt javaslom: gyakoroljuk ezt kisdedeinkkel. Legyünk benne a helyzetben. Érezzük át a kicsiny veszteség szomorúságát, de birkózzunk meg vele tüntetőleg – és együtt. Ha nagyon nem megy, menjünk ki az állatkertbe, és figyeljük a páviáncsaládot csak pár órát.

Tudok mutatni ilyeneket, akikkel jobbára így voltunk – hát elég jó fejek. Kis szerencsével ki fognak minket is húzni a szarból.

******************
**** ENGLISH ***
******************

What they don’t usually tell you

My child is crying.
My child is crying, because she is disappointed.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this.
My child is crying, because she is disappointed, and I have caused this, because I am still not doing what she wants me to do.

The stakes are high: avoiding a huge maze of bitter, sickening traps lasting many years or even decades may depend on our ability to be consciously aware of the fact that

this,

in itself,

is not a pathological situation.

Of course it can be. If it happens too often, if it always happens, if I’m not all that interested, if it’s just annoying more than anything else, if I just try to escape it any way that I can – either by applying pressure until she won’t make a sound, or by abandoning her, withdrawing my attention – well that’s fucked up.

But simply as described, that situation is not one to be avoided, not one to be resolved, or treated, or eliminated.

If we start from the bare essentials, of course, it is logical…

The bare essentials are as follows: the child – is a human person. It has needs, requirements, ideas, beliefs, emotions, memories, plans. It is born that way – and the best outcome for all is achieved, if we accept the reality and treat it like a human person, right from the get go.

Of course objectification is seductive.

If I treat the child as an extremely high-maintenance pet which, however, promises extravagantly positive results in the future, I can survive the whole venture with significantly less investment. But the poor things take it so hard. They are crippled by it. They are crushed. And they keep on living.

But if I accept that the barely viable little whatsit there is already a human being, and that with a little luck, it will stay that way for a good long time, then I am also in a position to recall that humans are social primates: their lives are a constant haggle. It simply does not happen that a bunch of people live together and all of their needs, even the most whimsical ones, are met at all times. On the one hand, that is a logistical impossibility, and on the other hand, it is also completely unnecessary. And if, accordingly, adaptation to an essentially continuously social, haggling type of existence, a life that is built on the scaffolding of plans realised and plans not realised, is the norm, the adaptive, indeed, world-conqueringly successful lifestyle strategy, then the most fortuitous solution is for the beginner, that fledgling human who is actually capable of learning and tolerating an astonishingly extreme variety of lifestyles, to be trained in just that.

But if I simply cannot stand it when she cries from disappointment, then I will not be able to show her how to make the most of it.

And if I am unable to express in a friendly, calm manner, without bitterness and accumulated resentment or anger, when one of my needs are unmet, when one of my plans falls through – then I will not be in a position to model for her how that sort of thing is worth doing.

And if I behave as if a bit of disappointed crying was approximately on par with a minor attack of robbers without anyone dead but a significant quantity of material loss, then I will not be able to teach the child the actual use of disappointment.

If the child has an overdeveloped facility of abstraction (and those do exist, I tell you), then pretty early on it may form the conclusion that strong emotions in general, and particularly strong and difficult/unpleasant emotions, are not adaptive traits shaped by millions of years of social mammalian evolution, components of a wonderful capability that greases the far-reaching gears of social interaction like nothing else does – but rather, simply unnecessary, backward, stupid things that simply need to be eliminated from its life – after all, all the older humans around it are also trying to do just that, and, after all… monkey see, monkey do.

At that point, somatisation has either already started a while back or it soon will.

Therefore here is my suggestion: let us practise these situations with our little ones. Let’s abide in the situation. Let us resonate with the sadness of little losses, but let’s very demonstratively cope with them – and let’s do so together.

I could introduce you to a few young pretenders who were by and large treated that way – well they are pretty cool kinda people. With a little luck, they will even get us out of the shit creek we have somehow navigated a fair way into without a propulsion implement.

This entry was posted in Uncategorized. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *