A gyerekeink tanítanak minket / Our children are teaching us

+X+X+X+X+X+X+
ENGLISH BELOW
+X+X+X+X+X+X+

Ma reggel történt:

Manu (3 és fél éves, magában dödörögve a hátsó ülésen): szépkislány, szépkislány, szépkislány…

Én (elöl, autóvezetés közben): kicsoda, Manu?

Manu: Hát én!

Én: Hát tényleg szép kislány vagy, de szerintem nem ez a legfontosabb tulajdonságod, ugye?

Manu: Hát nem.

Én: Szerinted melyik a legfontosabb tulajdonságod, Manu?

Manu (gondolkodik): Családban lenni.

Én: Családban lenni, ez a legfontosabb tulajdonságod?

Manu: Igen, ez.

*

Ezt rögtön megjegyeztem. Gondoltam, majd írok róla, de aztán nem volt idő meg alkalom írni róla, csak most, este jutok hozzá. Közben gondoltam erről (meg másról) mindenfélét.

A Manuval folytatott beszélgetésünkről például az jutott eszembe, hogy mintha Evolúció Anya, miután az emberből rendkívüli találékonysággal alkalmazkodó lényt faragott, és kiderült, hogy már a törzsi kultúrák is képesek mélyen emberellenes fordulatokat venni és rémes szenvedéseket kötelezővé tenni, nem is beszélve az elvevő civilizáció rettentő bűneiről (erről l. Daniel Quinn, Ishmael, vagy B története) , úgy kezdett volna korrigálni (azaz nagy átlagban több gyerekük szokott lenni azoknak a családoknak, ahol ez a módi), hogy a gyerekeket egyre ügyesebbé tette-teszi a szülők életre nevelésében.

Valójában, ha oda tudunk figyelni, ha iskolaérettek vagyunk, a kisgyerekek fáradhatatlanul tanítanak minket.

A gyerek, ha gubancmentesen jön a világra — amire nem túl nagy az esély, mert az egészségügyi intézményrendszer a szülés fiziológiás, természetes folyamatába lépten-nyomon beleavatkozik, sőt az egész kultúra se arra van belőve, hogy a szülés egy tök természetes, bár sorsfordító dolog, aminek van némi kockázata is, hanem… hát tudjuk — szóval, ha a gyerek képességeinektöbbé-kevésbé teljes birtokában érkezik közénk, a frissen szülővé lett felmenőinek az alakítását azonnal megkezdi. De sok gyerek már születés közben (sőt, gyakran korábban is, persze) olyan pofonokat kap az élettől, hogy már el se meri kezdeni a szülei emberré faragását. Azok viszont, akik lelkileg egészben kerülnek ki a darálóból, azonnal elkezdik a tanítást. Ha a szülő képes odafigyelni, az újszülött megtanítja a saját gondozására. Ha nem, akkor konfliktusok, elakadások alakulnak ki. Ha a szülőnek az élet áramába való visszatérítése problémásnak mutatkozik, a gyerek általában elakad annál a konfliktusnál, ahol a szülő keményfejűsége a lecke megértését egyszerűen ellehetetleníti, és ismétli, ismétli, ismétli a tananyagot… hát így megy ez.

A yekána apa, Jean Liedloff könyvében (Az elveszett boldogság nyomában, — a kontinuum fogalma), aki feltalálta a járókát, épített is egyet bambuszból, és beletette a kiscsákót, az meg bömbölni kezdett, de kegyetlenül. Az apja kivette, és a járókát szétszedte és elhasználta valami másra: “Ja, hogy ezt te nem szereted?? Akkor rossz ötlet volt!”.

Később az jutott eszembe, érdekes lenne egy olyan csoportozási módszertan, hogy két egyenrangú facilitátor vezeti, és időnként hangsúlyosan és deklaráltan fontos dolgokban nem értenek egyet, és ezt meg is mutatják…

És aztán rájöttem, hogy van ilyen csoport, úgy hívják, család…

*

Felvette velem a kapcsolatot a Kígyó Testvériség, és a következő öt jótanácsot ajánlotta a figyelmembe, mint egy eljövendő adaptív éthosz alapjait:

  1. Légy kedves!  – – Alapállásod legyen a jóindulatú elfogadás. Ne legyél semmi jónak az elrontója. Legyél figyelmes, és akarj jót embertársaidnak. Helyezd át életed ökonómiájának egy részét, minél nagyobb részét, ajándékgazdaságba, vagy törzsi jellegű együttműködésekbe! Ne a dolgok, hanem az emberek értékét nézd elsősorban!
  2. Takaríts fel magad után! — Vállald a tetteidért a felelősséget, ha elrontasz valamit, rendezd el, kártalaníts, tudd, és fogadd el, hogy időnként hibázol, és készülj úgy, hogy a hibáidat lehetőleg jóvá tudd tenni. Ez a szabály gyerekekre nem vonatkozik: tanítása 1-2 éves korban elkezdődhet, de lassan tanulók huszonévesek már, mire teljesen elsajátítják. Ha ennél is tovább tart, az valamiféle elakadást jelez.
  3. Add tovább a jót! — Osztozz az ennivalón is, persze, de főleg add tovább a hasznos ismereteket, oszd meg az innovatív ötleteket. Zenélj, rajzolj, fess, alkoss. színházazz! De add tovább, oszd meg az élettapasztalatodat, a bölcsességedet is. Megvan a felszínes csevegésnek is a maga bája, ráadásul kódolt kommunikáció is lehet, de azért a mély, értő beszélgetésnek nincs párja. Érints meg másokat: köszönj öleléssel, ha hagyják, masszírozz, táncolj, stb. 😀
  4. Találd meg a családodat! — Ha rögtön oda születtél, remek. És majdnem minden esetben érdemes a vér szerinti családdal is rendezni a viszonyokat (ez persze jelentheti azt is, hogy sikerül kialakítani valamiféle értelmes együttműködést, meg azt is, hogy nem, és védekezni kell), de már a páviánok is van, hogy csapatot váltanak: keresd meg azt a társaságot, azt a közösséget, amelyikben otthon érzed magad.
  5. Körültekintően keresd a bajt! — Az ember potenciálisan antifragile (“törékenytelen” – azaz “olyan rendszer/ágens, aminek/akinek a stressz, a sokk, a kiszámíthatatlanság, a zaj, a hibák, támadások és kudarcok hatására nő a kapacitása, az ellenállóképessége és robosztussága). Tehát a bajt érdemes keresni, mert tanulni, fejlődni lehet tőle. De érdemes ezt megfontoltan, körültekintően, tudatosan és összerendezetten csinálni. Erről mesélnek a híres utolsó mondatok.

Úgy hallottam, hamarosan lesz tagfelvétel.

X+X+X+X+X+X+X+
SAME IN ENGLISH
X+X+X+X+X+X+X+

It happened this morning:

Manu (3 and a half, blathering quietly to herself in her car seat in the rear): beautiful girl, beautiful girl, beautiful girl…

Me (driving): Who, Manu?

Manu: Me, dummy.

Me: Well, you are a beautiful girl, but I don’t think that’s the most important thing about you, your most important property.

Manu: No, it ain’t.

Me: And What do you think, Manu, what is your most important property?

Manu: Being in a family.

Me: Being in a family, is that the most important thing about you then?

Manu: Yes.”

*

I noted this right away. I thought I’d write about it, but then there was no time or occasion to write, and I only get to it now, the evening of the same day. In the meantime, I’ve been thinking.

My conversation with Manu gave me the idea that for some time now, Mother Nature, aka. Evolution, after making man into this most ridiculously creative, adaptible creature, and seeing that even tribal cultures can take profoundly inhuman turns and make a lot of unnecessary suffering compulsory, not to mention the terrible sins of the taker civilizations (for more on that, see Daniel Quinn’s Ishmael of The Story of B) has been correcting our course by making children more skillful at educating their parents (i.e. that by and large, families in which the parents learn from the children tend to have more kids, or “higher survival value” kids).

In truth, if we are mature enough, if we can only pay attention, our small children teach us tirelessly.

Children, when born without major complications (of which there is actually little chance, as in most places the healthcare establishment keeps interfering with the physiological, natural course of birth, and indeed the entire culture isn’t geared to consider birth to be a completely natural, though fateful kind of event, attended by some unavoidable risk, but rather… well we know about that) so, if a child arrives among us in more or less full possession of its faculties, it begins to shape its forebears, fresh into parenthood straight away.

But life deals many children such terrible punches during birth (and in many cases also way before then) that they are not even able to start the great work of turning their DNA-donors (or whoever takes them on) into parents. Those, on the other hand, who get out of the grinder pretty much intact begin teaching right away. If the parent is able to pay attention, the newborn will teach them to take care of it. If they aren’t, conflicts and blockages result. If the realignment of the parents with the flow of life proves problematic, the child usually gets caught up at the conflict where the hard-headedness of the parent simply precludes understanding of the lesson, and keeps repeating, repeating, repeating the curriculum… that’s just how it goes.

In Jean Liedloff’s book (The Continuum Concept), the Yekana father invents the playpen when there is a deep hole in the middle of the village to keep some wild pigs captive, and he’s worried about his three-year-old falling in. He builds the thing from bamboo and sticks the tyke in it, who starts screaming right away and does not stop. So the dad picks him up out of it, and took the pen apart, to use the sticks of bamboo for something else. “Oh, so you don’t like this?? It was a bad idea then!”

Later I thought it would be interesting to have a therapy group style led by two equally competent facilitators who would occasionally markedly disagree on clearly important things, and show their disagreement to the group.

Later I realised that such groups do exist. They are called families.

*

I have been contacted by the Snake Brotherhood, and they offered the following five pieces of advice as the foundation for a future, adaptive ethos:

Be kind!  – – Make good-natured acceptance your basic stance. Don’t be a spoiler of good things. Be attentive and wish your fellow humans well. Move a part of the economy of your life, as great a part as possible, to gift economies or tribal cooperation. Look first to the value of people, not things.

Clean up your mess! –Take responsibility for your actions! If you mess something up, sort it, compensate, know and accept that you will make mistakes, and be prepared to repair the consequences of your errors. This rule is not applicable to children: teaching it can be started as young as one or two years old, but slow learners may be in their twenties by the time they master it fully. If it takes longer, that indicates some sort of blockage.

Share the good! — Share the food, by all means, but also and primarily, pass on useful knowledge, share your innovative ideas. Play music, draw, paint, create, make theatre! And also pass on your experience, your wisdom. Idle chatter has its own appeal, and it can be code for some pretty deep and subtle communication, but deep and understanding conversation about what matters the most can’t be beat. Touch others: greet by hugging, if they let you, do massage, dance, etc. : D

Find your family! — If you were born right into it, great. And in almost all cases, it is best to resolve relationships with genetic familiy (which, of course, may mean estalbishing some sort of acceptable share modus operandi, or it may not,  and we may simply have to protect ourselves. But even among baboons, some move to different troupes: find the company, the community in which you feel at home.

Seek extremes with caution! — Humans are potentially antifragile, i.e. agents that increase in capability, resilience, or robustness as a result of stressors, shocks, volatility, noise, mistakes, faults, attacks, or failures.  This means that deliberately placing ourselves in harm’s way may be worthwhile as a learning and developmental experience. But it is best done cautiously, circumspectly, with consciousness and poise. That is the moral to be drawn from all the famous last words.

I heard they’ll have a membership drive soon.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *