Month: January 2018

Négy téli négyzet / Four Winter Squares

2 evőkanál vaj
5 közepes gomba
1 kisebbfajta cékla
1/3 alig használt cukkini
1 marék házi savanyú káposzta
1 teáskanál thai hétfűszer keverék
2-3 evőkanál Ketjap Kental édes szójaszósz
1 kis hagyma
1/2 bögre főtt fehér bab
1 csipet kurkuma
3 evőkanál őrölt vegyes olajos mag:
mák, szezámmag, chiamag, lenmag, mustármag, koriander
1/2 bögre fagyasztott vegyes erdei gyümölcs
csili igény szerint

Gomba szeletel, cékla gyufaszálra vág, cukkini felkockáz, savanyúkápi késsel felaprí­t.

Mindezt a vajon pirí­tani, aztán hétfűszerrel is egy kicsit (nem letüdőzni, gyilkos!), aztán rá a szója meg a bab, ami nálam konzerv, és mehet a leve is, és párol. 2-3 perc után rádobni az erdei gyümölcsöt, összekeverni, elzárni, állni hagyni.

Hagymát felaprí­t, mehet rá a kurkuma meg az olajos magok, minderre rá a meleg cucc, összekever, kész. Én tettem bele ütős csiliszószt, te majd mindenbe teszek.

Aztán még felkockázott házi disznósajtot meg némi virágport, amit a piacon a méhésztől vettem, de ezek már tényleg csak erős idegzetűeknek.

Az eredmény nem fotogén, de finom.

**********
ENGLISH
**********

2 tbsp butter
5 medium mushrooms
1 smallish beetroot
1/3 of a slightly used courgette
1 handful of home-made sauerkraut
1 tsp of Thai seven spices
2-3 tbsp Ketjap Kental sweet soy sauce
1 small onion
1/2 cup of cooked white beans
1 pinch of kurkuma
3 tbsp of mixed oily seeds, ground:
poppy, sesame, chia seeds, linseed, mustard seeds, coriander
1/2 cup frozen mixed forest fruits

Mushrooms sliced, beetroot cut into matchsticks, courgette dice, sauerkraut chop up with a knife.

Fry all that on the butter, then after a few minutes add the seven spices (do not inhale, it’s heavy stuff), after a minute or so add the soy sauce and the beans, which usually comes out of a can and the brine can go in as well, and steam. After 2-3 minutes, add the frozen fruit, mix up, turn off heat, let settle.

Chop up the onion finely, add the kurkuma and the oily seeds, then the warm stuff from the pan, mix, and it’s ready. I added rather hot chilli sauce, but then I mostly do.

Then I added diced home-made pig’s head cheese and some pollen, which I bought from the beekeeper at hte market, but those things are only for people with stout constitutions, really.

The result is far from photogenic, but it is very tasty.

Tulajdonképpen nagyon egyszerű.

Szeretni kell azt a gyereket, jót akarni neki, érdeklődni iránta, kedvelni a hülye kis dolgait, elnézőnek lenni, következetlennek lenni, de a néhány fontos dologból csak nagyon ritka és kivételes esetekben engedni.

Rendelkezésre állni, inkább nem beleavatkozni, semmiképpen sem erőzni, ha valami nagyon nagy hülyeséget készül csinálni, akkor lehet nyí­ltan erőszakot alkalmazni, de manipulálni meg csalni meg objektivizálni akkor sem, a gyerek minden állapotában ember…

Ezen belül le kell szállni az evésről, az alvásról, az öltözködésről és a betegségek túlnyomó többségéről: mindezen területeken az ember már meglepően korán önszabályozásra képes – ha nem nyomjuk el.

Ha van ennivaló, a gyerek nem fog éhen halni. Tartsunk otthon főleg egészséges dolgokat, és akkor a gyerek is azt eszi majd. Ha mi szemetet eszünk, nem várhatjuk el, hogy a gyerek meg a biozöldségpürére gerjedjen.

A gyerekek egy része képes a rituálé nélküli elalvásra, azt a jó szokást ápolni kell. Egy másik jelentős részüknek esti mesére, éneklésre van szüksége. Az altatódalokat érdemes korán bevezetni, csodára képesek. De a lefekvés erőltetése mindenképpen felejtős: csak akkor kezdjünk bele, ha alvászavaros, kicsit ellenséges gyereket szeretnénk. Vagy akkor se.

Dettó a ruhák: mint C. S. Lewistól tudjuk, a gyerekek úgy születnek, hogy szeretik az időjárást. Aztán mi megtaní­tjuk őket, hogy csak bizonyos fajta időjárásokat szabad szeretniük. A gyerekek hőháztartását a gondos, meleg öltözködés elrontja.

Ha le akarja venni, vegye le! Ha fázik, vissza fogja kérni. Vannak tüzes gyerekek, akik teljesen jól elvannak mezitláb, gyakorlatilag néhány téli naptól eltekintve mindig, viszont szenvednek a rájuk erőltetett cipőben. Ha hagyjuk, a gyerek többnyire megmutatja, mire van szüksége.

Időt kell biztosí­tani a kérdéseknek és őszinte válaszokat kell adni, bele kell gondolni és nem hárí­tani, nem venni magától értetődőnek, hogy értem, amit mond, mert lehet, hogy ő máshogy mondja, mint ahogy én azt gondolom…

Közben még boldognak kell lenni. Boldogtalan szülővel nehéz. Egy jóbarátom mondta egyszer, hogy a szülő első számú kötelezettsége a gyerekével szemben az, hogy boldog legyen: ha boldog, vagy legalábbis derűs és alapvetően elégedett azzal, hogy él, a gyerek bármi egyebet többnyire fütyörészve elvisel… ha viszont a szülő nem boldog, vagy nem szereti őt, abba gyerek pusztulásnak indul, hiába az anyagi javak…

Az se árt, ha a szülő életének még a tetejébe tényleg valami értelme is van… a gyerekek olyan kritikusak. Egy irodai alkalmazottban meg egy marketingasszisztensben nehezebben látják meg a tiszteletreméltót, mint egy tanárban, egy orvosban vagy egy művészben. És persze akár igazuk is lehet …

További plusz, ha van sok nevetés, testizés, csikizés és taszigálás, birkózás és tömegheverészet, tánc, reggel csipásan és este pilledten, ahogy jön, boldogan, szomorúan, dühösen, izgatottan, kiváncsian, játékosan és érdeklődve. Együtt.

És még elfogadni azt is, hogy ha mindezt sikerül megvalósí­tani, még mindig félremehetnek a dolgok… mert nem vagyunk mindenhatóak, szerencsére ( :

Hát kábé ennyi.

[BARí­TI HOZZí­FÅ°ZÉS, B. L.]

És ha a gyerek felnő, és kirepül a családi fészekből, vagy életkorának megfelelően a kirepülés mindenféle előzményét űzi, úgymint első csók, első szeretkezés, első szerelmi csalódás, első albérlet, első házasság, első gyerek, aki a mi első unokánk… akkor nem árt, ha van saját életünk, bázisunk, és tudunk még magunkra nemcsak aggódó szülőként tekinteni, és mi is külön tudjuk választani boldog felnőttként a saját életünket az övétől, nemcsak ő a sajátját a miénktől.
*********
*ENGLISH*
*********

In actual fact it is quite simple.

You need to love that kid, wish it well, and be interested in it, like its stupid little ways, be lenient, be inconsistent, but generally insist on a few important things except in extra special circumstances.

You need to be available, but not to interfere, most definitely not to exercise force. If the child is gearing up to doing something spectacularly foolish, it is permitted to apply open coercion, but never in a manipulative or tricky manner, and never in an objectivising manner, because under all circumstances, in all conditions, children are people…

In particular, just let go of that eating, that sleeping, that dressing and the great majority of illnesses: in all those arenas, humans are capable of self-regulation remarkably early – unless we actively supress that ability.

If there is food within reach, that child will not die of hunger. Let’s keep mostly healthy foodstuffs, and then the child will eat those, too. Let’s not eat rubbish and expect our progeny to display a preference for organic veg purée.

Some children are capable of going to sleep without a ritual, such good habits should be encouraged. Another significant fraction need their evening stories and singing. Introducing lullabies early is a very good idea, those songs can sometimes do wonders. But trying to enforce bedtime should certainly be forgotten: you should only start if you actively desire a child with a sleep-disorder and mild hostility. Or not even then.

The same goes for clothing: as we know from C. S. Lewis, when children are born, they simply like weather. Then we go on to teach them that they are only allowed to like certain types of weather. Careful, coddlingly warm clothing will destroy the thermal metabolism of a child.

If it wants to take it off, let it take it off. When it’s cold, it will ask for it back. There are some fiery kids who are quite fine barefoot practically all year except for a few winter days, but they suffer in the shoes they are forced to wear. If we just let them, children will usually show us what they need.

We need to provide time for questions and give honest answers, giving it serious thought rather than deflecting, and we need to ensure we do not take it for granted that we understand what the child is telling us, because there is always the possibility that the way it says it is not the way I think it is…

And in the meantime, parents also need to be happy. It is hard with unhappy parents. A good friend of mine once told me that the prime obligation that parents have towards their children is to be happy: if the parent is happy, or at least cheerful and content with living their life, the child will more or less suffer any material vicissitudes with great fortitude… but if the parent is unhappy, or does not love the child, this will cause the child to begin to wither away, regardless of the material riches it may receive…

It also helps if the parents’ lives have some sort of meaning, too… children are ever so critical. And they find it much harder to find something to respect in an office worker or a marketing assistant than in a teacher, a doctor or an artist – and of course they may be right…

It is an additional plus if there is a lot of laughter, bodily contact, tickling and pushing, wrestling and mass layaboutisms, dancing, gummy eyes in the morning, tired and breathless in the evening, happy, sad, angry, excited, curious, playful and interested. Together.

And also we still need to accept that even if we manage to do all that, tall order that it is, things can still go astray… because we are not omnipotent. Luckily ( :

That’s about it.

[ADDITION BY A FRIEND, L. B.]

And when the child is grown, and leaves the family nest, or performs all the preliminaries to that nest-leaving in accordance with its age, such as the first kiss, the first love-making, the first amorous disappointment, the first rented apartment, the first marriage, the first child, who is our first grandchild… at that point it helps if we actually have a life of our own, our own base, and it helps if we are able to see ourselves as something other than an anxious parent, and if we, as happy adults, can separate our lives from their lives, while they separate their lives from ours.

2018. január 9., 14:29.

Kb. két órája tudom, hogy Geréb í­git, az egyik legközelebbi barátomat, a bábámat, aki í­gy vagy úgy négy gyerekemnek segí­tett erre a világra jönni, két év letöltendő börtönbüntetésre í­télték, a felfüggesztés lehetősége nélkül, amiből legjobb esetben, hibátlan magaviselet esetén, másfél év után szabadulhat, miután perújrafelvételt kezdeményezett egy már lezárult ügyben, amelyben elí­télték, ám a büntetését az előzetes letartóztatásban töltött meg a házi őrizetben töltött idők miatt letöltöttnek tekintették, és tette ezt pusztán azért, hogy a bélyeget megkí­sérelje magáról lemosni.

Sokat fantáziáltam már erről, de most nem fantáziálom, hanem történik. Hasonló is történt már, megjárta ő már az államilag szankcionált szabadságvesztést. De az akkor volt, ez meg most van.

Túl vagyok a megrázkódtatáson és a dühöngő, már-már megvakí­tó haragon.

De a neheztelésem súlyos és tömör.

Én ezt nem fogadom el.

Ez í­gy nem jó.

Geréb í­gi ártatlan.

Magyarország jól felfogott érdekében nagyon remélem, hogy ennek a szerencsétlen államalakulatnak, ha még magához tér egyáltalán, és nem szenved ki csendesen a következő pár évben, húsz év múlva már lesz egy olyan állami ünnepnapja, hogy Geréb í­gi Nap.

Tegyünk róla.

*******
ENGLISH

*******

2:29 p.m. of the 9th of January in 2018

I’ve known for about two hours now that í­gi Geréb, one of my closest friends, my midwife, who, one way or another, helped four of my children to enter this world, has been sentenced to two years imprisonment with no possibility of suspension and a best option of getting out in a year and a half in case of impeccable behaviour, after she initiated the reopening of a case in which she was previously convicted and her sentence was considered served, purely because she wanted to clear her name.

I have fantasized about this before, but at this time, it is not my fantasy, it is happening. Similar things have also happened, she has known the hospitality of state-sanctioned incarceration before. But that was then, and this is now.

I have gone through the shock and I have gone through the raging, almost blinding anger.

But my resentment is heavy and solid.

This is something I do not accept.

This is not right.

í­gi Geréb is innocent.

It is purely in the best interest of Hungary, properly understood, that I really and truly hope that this godforsaken little shithole of a state, if it should recover from the current stupor and not just fizzle out in the next few years, has a public holiday in twenty years called í­gi Geréb Day.

Let’s do something about it.

íšgy vélem, embertársaink közül nagyon sokan a gyerekkorukkal csak azon az áron tudnak megbirkózni, hogy saját hiteles önmaguktól elfordulnak, hosszas gyakorlással megtanulnak arra ügyet sem vetni: ehelyett külső elvárásokkal való azonosulással vagy éppen azokkal szembeni ellenállással, mindenesetre valami kí­vülről rájuk oktrojált koordináta-rendszer mértéke szerint alapozzák meg az identitásukat. Az ilyen embernek az ő tényleges milyensége terra incognita. Nincsen önismerete neki, ahogy mondani szokás. Az ilyen kí­vülről meghatározott embereket tulajdonképpen joggal nevezhetjük a kultúrájuk (a családi, nyelvi, társadalmi kontextusuk, a hagyományaik és a környezetüktől többé-kevésbé készen kapott, legfeljebb lassan alakuló kapcsolatrendszereik) bábjainak.

Ha a báb isteni szerencse folytán, vagy valamilyen hiteles önismereti iskolával való sikeres kapcsolatfelvétel révén aztán önismeretre tesz szert, akkor megtudja, hogy ő valójában milyen, í­gy figyelme valódi önmaga felé fordulhat, és az ál-identitás helyett valódi önmagát veheti végre szemügyre.

Ez eleinte önmagában is lenyűgöző. A nagy “nahát” akár évekig is eltarthat – ahogyan az önmagam megismerése sem szokott egy csapásra menni, legfeljebb nagyon ritka és legendás esetekben.

De azt hiszem, az igazi felnőttség mégis ezen még túl van: valami olyasmi, hogy az ember a saját személyiségét nem tekinti adottnak, amit elvisel, elszenved vagy mondjuk szerencsés esetben bizonyos dolgokért azért kedvel is, vagy akár megtanul kedvelni, elfogadni és adaptí­v módokon használni, hanem az univerzális tudat szempontjából önmagát szemlélve meglátja saját esetlegességét és alakí­thatóságát, felvállalja érte a felelősséget, és nekiáll, és felturbózza. Lassanként (nem kerget a tatár!) kihozza belőle a lehetséges maximumot. Vagy nem? Te mit gondolsz?

KIEGÉSZíTÉS:

Most azt mondta valaki, utána még jön az a kérdés is, hogy jó-jó, de mi az értelme az egésznek.

Szerintem minden, amit gondolok, amit képzelek, az egyáltalán nem más, a világnézetem, az elképzeléseim, a rutinjaim, a figyelmem sajátos, személyes mozdulatai, a gondolati pózaim és a bejárt következtetési útvonalaim, az éveken át csiszolt és hozzád idomult heurisztikám…. mindez együtt nem más, csak az, ahogyan én táncolok. Nagyon sokféleképpen lehet jól táncolni. És nem biztos, hogy nagyon sokat lehet mondani arról, hogy mi az, ami minden szép táncra jellemző, már csak azért sem, mert minden szép táncot még egyáltalán nem táncoltak el… épp hogy csak belekezdtünk.

****************
ENGLISH HERE
****************

I believe that a great many of our human brethren are only able to cope with their childhoods at the cost of turning away from their authentic selves, in fact, through persistent practice, learning not to pay attention to that at all: instead, they base their identities on complying with, or indeed resisting external expectations foisted on them, according to the metric of an externally enforced system of coordinates. For those people, their actual personalities are terra incognita. They do not know themselves, as they say. Such externally determined people could be justifiably called puppets: puppets of their cultures (their family, linguistic and social contexts, their traditions and systems of relationships that they receive from their social environments and which evolve slowly at best).

If, through divine grace, or through successful entry into an authentic school of self-knowledge, the puppets actually acquire knowledge of self, then they learn what they are actually like, so they are able to direct their attention towards the true self, to regard themselves as they are intstead of the fake identities they had used before.

This is in itself quite astonishing to begin with. The great ‘aha’ can last several years – and the acquisition of self-knowledge itself also rarely happens in one fell swoop, with some notable miraculous and legendary exceptions.

And yet I believe that true maturity is even beyond that. It is something like this: you become an adult when you no longer consider your own personality to be a given, something that you tolerate, suffer, or if you are lucky, something you may even find pleasure in, and you do not even stop at learning to like your personality, and to accept it and to make use of it in adaptive ways, but, looking at your personality from the perspective of universal consciousness, you come to see your own arbitrariness and mutability, and you step up and take responsibility for it: you get down to work and you soup it up. Slowly (no hurry!) you make it into the best possible version of itself. Or not. What do you think?

EDIT:

Someone just told me there is another further question that then arises: okay-okay, I can see myself, I can see the world, but what’s the point of the whole thing?

I believe this: everything I think, that I imagine, my world-view, my conceptions, my routines, the peculiar, highly personal gestures of my attention, the intellectual poses I am fond of and my well-worn paths through the jungle of inference, the heuristics I have honed to bespoke perfection through years of life in a zone of dangerous curves… all of that is simply the way I dance. And there are very many different ways you can dance a great dance. And I am not at all sure there is all that much to be said about what is common to all beautiful dances, for many reasons, including the fact that the great majority of beautiful dances have not been danced yet… we have only just started.

Amikor jövök, akkor ezt mondhatni onnan mondom, ahol a mozgásom majd véget ér, tehát miközben jövök, már nézem magam a célból, ahogy jövök… amikor megyek, onnan nézem magam, ahol épp vagyok, az is lehet, hogy csak egy irányom van, vagy akár az is, hogy még az sincs, épp csak a távolság növelésére törekszem, mindegy merre.

Van az elsőben valami meleg, finom, a másodikban meg valami hideg és száraz.

Jönni yin, menni yang?

Asszem, ez is már megint a feszül-elernyed pulzálás, a Reich-féle alap. Maga az élet. Mindenhol ott van.

***********************
*** ENGLISH HERE ***
***********************

When I say I’m coming, I sort of say that from the point where my movement ends, that is to say, while I am coming, I am looking at myself from the finish-line, watching myself come… when I’m going, My point of view is from where I am at the moment, perhaps all I have is a direction, or maybe not even that, I could simply be aiming to increase distance, and it may not matter which way.

In the first, something warm and satisfying, in the second, something cold and dry.

Is coming yin and going yang?

I guess this is once more the pulsing cycle of constriction and expansion, the Reichian foundation, life itself. It is everywhere.