futureupdate

December 28, 2017January 2, 2018

Change / Változás (magyar az angol alatt)

I changed the names and a few other details in this story.
But of course anyone who knows those involved will
recognise the people in it.

I would respectfully ask that we keep the discussion
in the abstract. I also recommend starting the reflection
with “If this were my story (if this had been my dream),
it would make me think that…”.

I had two friends.

Then I lost them.

I mean not completely, they are still both alive, but.

We knocked into each other on one of the early web forums, late nineties. We were already imagining we were experienced parents, though we were beginners. They knew they were beginners at parenting.

When my oldest child was born in a hospital that no longer exists, the experience, given the circumstances, went quite well and came to the desired conclusion, but it knocked me hard in the head. I was reeling about, shaking my sorry dome and feeling there was something deeply not right about the whole thing. Then, in a denominational publication, my wife came across ígnes Geréb, went to see her, and our next kid was born with her, at our home. Soon enough, I became an Agressively Home Birth Supporting Dad. (If you’ve met one of those, you know what I mean.) The swearing, the offensive personal remarks and the insults got out of hand on the web forum, and shortly afterwards those who were pro home birth or were at least willing to discuss the matter politely started a new thread for themselves, but a band of angry anti-home-birthers followed them there, so then they started a private mailing list. And that mailing list, which then kept going for about 12 years, became a virtual watering hole for a community of an indeterminate, slowly fluctuating number of people, 18 to 20 families – people who joined after reading the thread and other people that members called in. Once of twice a year the group had IRL meet-ups, but we also met Carl and Eva (as well as some others in the group) frequently outside those gatherings, too, and we became friends.

We had similar views, similar needs, our income levels were also similar, and we had the same number of kids (eventually 5 in each family, though ours, when paired sequentially, are older than theirs), we had similar tastes in music and similar tidy little toxicomanias, an intense yearning for autonomy, even similar tastes in food and in camping in tents by the banks of the river for weeks in the summer and building many fires, and many other things, too. Our dissatisfaction with “the Babylon”. They took their kids to a Montessori school, we went for a democractic free school. We got into homeopathy around the same time. Then our divorces kind of coincided, too. When the two founding couples got divorced, that kind of killed the mailing list group, too. There were some faint efforts to revitalise it and bring back the heroic age, but the community has withered away, although on the personal level, many relationships remain, at various levels of intensity.

Our divorce was far from beautiful. I had failed to notice (or didn’t wish to notice) that our marriage had gone sour, and after my wife brought it to an end, which came as a surprise to me, I spent two months in recurring convulsions which tended to deliver me to either despair or fits of anger, then I jumped head first into a new relationship, which, of course, did not end well. It took years until we established the stable, respectful and friendly co-parenting relationship we have today. They, on the other hand, went down a path of severe enmity. Carl, just like me, was a self-employed guy, but in a different industry, and his industry collapsed under him shortly after the divorce. He even took work as a loader at the railways, shifting large bags of indian salt by hand, any kind of occasional physical labour, but he still failed to pay child maintenance, while the kids stayed with Eva, for months on end. Éva, whose income and standard of living both suffered a very severe drop, took offence in a major way. To add insult to injury, Carl soon took up with another woman, who brought a kid of her own, and they soon had a baby together. They joined a weird Christian sect and moved to a village where several dozen sect families had already purchased homes – and while they lived on relatively little money, they did spend some of it on themselves: they attended a camp organised by their community and also took their minibus for a seaside tenting holiday. While Eva reproached her ex for having money for those things but not his own kids’ maintenance, Carl was busy making calculations about the amounts Eva spent on cigarettes and alcohol and luxury food items (Carl and his new wife had also become committed vegans), and asking how Eva could claim to be living in poverty with the kids when she still had money for those things. Later on, Carl’s finances improved again, and he more or less made his child support payments, but Eva’s red-hot hatred kept burning for years. They surprised each other with court and child protection agency procedures, Carl discovered Parental Alienation Syndrome and disapproved of the liberal school that Eva sent the kids to, he wrote stupid letters of reprimand in which he preached about the utmost importance of allowing Jesus into your life immediately, and he sent those not only to Eva but to many of their shared acquaintances as well. Éva felt that Carl’s new community was a crazed bunch of zealous, drooling sectarian idiots.

When Eva encountered serious illness, Carl felt that this was the righteous hand of God, or even just simply the logical consequence of living such a life, so unseemily to the Lord, which, of course, made Eva hate him even more. It made her scream with frustration and anger, and then one day, when her illness made her face up to all the hard questions in her life and her relationships, she decided to just shut the evil abuser out of her life. She has not spoken to Carl since that day. And for some time now, she has no time for me, either. We have not spoken since she found out (from me), that I, although I had initially taken “her side”, and only sent Carl a few angry emails of my own, have recently spoken to him a few times. She says anyone who believes that Carl deserves to be spoken to at all has no place in her life. But we don’t have much to do with each other, either, Carl and me: we meet up in cafés once, maybe twice a year, recount the events of our lives to each other, conclude that we should really meet more often, and then we part.

In the meantime, Eva became a couple with another friend, another bloke from the old mailing list group. Through the years, I’ve maintained almost daily contact with him, we sometimes work together, and he’s become one of, if not my very best friend. He has told me several times that all I would need to do is to apologize to Eva, and she’d take me back in her good graces – but, although I do know the joke about how a person is really only ready to marry once he knows how to say a heartfelt sorry without having the foggiest idea of the actual crime, I just don’t feel like it. And I don’t call Carl more often, either. Something has shifted. An interesting feeling: there was someone, there were some people, with whom for years I felt I was of the same blood: we more or less looked at the world from the same perspective and made sense of it in essentially the same way, too. But then that passed.

Of course, everything passes.

If I were to be completely honest with myself, I feel that they have both gone astray. And they are both doing avoidable harm to the world, primarily to themselves and their kids, by their conduct. I have resented that. But I’m over that bit now: what remains is the grieving: and when that settles down, too, the loss. And the thought that we are all still alive, and may well remain so for a little while yet, if we’re lucky… and as long as that is the case, it could still theoretically happen that one fine day we will be able to comprehend each other again. I do think of that every now and then, and when I do, I also wonder if there is anything that I could be doing to promote that comprehension, to make it happen. Nothing tends to come to mind. But just this once I thought maybe I should write it all down. So I did.

A neveket meg bizonyos egyéb részleteket is megváltoztattam. De persze aki a szereplőket jobban ismeri, rájuk ismerhet mégis.

Azt szeretném kérni, hogy a hozzászólások inkább maradjanak meg a fiktív szinten. Ajánlom azt a megközelítést is, hogy indítsuk a reflexiót ezzel: “Ha ez az én történetem volna (ha ezt én álmodtam volna), az jutna róla az eszembe, hogy…”.

Volt két barátom.

Aztán elvesztettem őket.

Nem úgy, élnek mind a ketten, csak.

Egy korai magyar internetes fórumon akadtunk össze, a kilencvenes évek második felében. Mi már gyakorló szülőnek képzeltük magunkat, de kezdő szülők voltunk. Åk tudták magukról, hogy kezdő szülők.

Amikor a legidősebb gyerekem született egy ma már nem létező kórházban, engem az élmény, mely a lehetőségekhez képest jól zajlott és végződött, úgy ütött fejbe, hogy csak úgy kóvályogtam, ráztam a fejem és azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Aztán egy gyülekezeti kiadványban a feleségem rátalált Geréb ígira, el is ment egy információs estre. A következő gyerek már vele született, otthon, és én Harcos Otthonszüléspárti Apuka lettem. (Aki már találkozott ilyennel, tudja, mire gondolok.) A netes fórumon kitört az anyázás, a személyeskedés meg a sértegetés, aztán azok, akik vagy otthonszüléspártiak voltak, vagy legalábbis hajlandóak voltak a témáról mondjuk udvarias keretek között eszmét cserélni, létrehoztak egy másik fórumot maguknak, ahová azonban a dühödt ellenzők falkája utánuk nyomult, és akkor lett a privát levelezési lista. Ott aztán így meg úgy, a fórumot később végigolvasók közül, meg személyes ajánlásra összeverődött nemtudommármennyi, mondjuk 18-20 család. Évente egyszer-kétszer találkoztunk személyesen, nagy csoportban is, de velük, Karesszal és Évával (meg persze másokkal is), “külön is” összebarátkoztunk, sokat voltunk együtt.

Hasonlóak voltak a nézeteink, az igényeink, a jövedelemszintünk is, a gyerekeink száma is (egy idő után már öt itt is, ott is, a mieink páronként idősebbek), a zenei ízlésünk és a szolid toxicomániáink, az intenzív autonómia-igényünk, de még kajában az ízlésünk is, és a folyóparton nyáron hetekig sátorban táborozási és sokszor tüzetrakási hajlandóságunk, meg még annyi minden. Az elégedetlenségünk a “rendszerrel”. Åk Montessoriba vitték a gyereket, mi demokratikus iskolába, kb. egyszerre jött ránk a homeopátia. Aztán egyszerre jöttek a válásaink is. A két alapító pár válása az online kialakult csoportnak is betette az ajtót, voltak még halvány próbálkozások a hőskor újraindítására, de a közösség elhalt, bár sok kapcsolat megmaradt, ilyen vagy olyan szinten.

Mi se váltunk szépen. Én nem vettem észre (nem akartam észrevenni), hogy a kapcsolatunk megromlott, és miután a feleségem véget vetett neki, két hónapig vergődtem kétségbeesés és dühöngés között. Aztán fejest ugrottam egy új kapcsolatba, ami persze csúnyán végződött. Évekig tartott, amíg kialakult köztünk a stabil, tiszteletteljes, barátságos szülőtársi viszony. Náluk viszont igazán durva ellenségeskedés tört ki. Karesz ugyanúgy vállalkozó volt, mint én, de másik iparágban, és őalóla röviddel a válás után kiment a biznisz. Vasúti zsákrakodást is vállalt, alkalmi fizikai munkákat, de az Évánál maradt gyerekek után a gyerektartást többször hónapokig nem fizette. Éva, akinek hirtelen sokkal szerényebb lett a jövedelme és így az életszínvonala, ezt nagyon komolyan zokon vette. Ráadásul Karesz nemsokára összejött egy nővel, aki egy gyereket hozott, és közös gyerekük is született. Csatlakoztak egy furcsa keresztény gyülekezethez és elköltöztek abba a faluba, ahol már több tucat család lakott ebből a közösségből – és bár viszonylag kevés pénzből éltek, azért költöttek magukra: gyülekezeti táboron vettek részt, a kisbuszukkal nyaralni mentek a tengerhez. Míg Éva azt hánytorgatta fel, hogy erre bezzeg van pénzük, Karesz azt számolgatta ki, mennyit költ vajon Éva cigarettára meg alkoholra meg luxus-élelmiszerekre (ők közben szigorúan vegánok is lettek), és hogy akkor miért állítja, hogy nyomorog a gyerekekkel. Később Karesz összeszedte magát anyagilag, a tartásdíjat is többé-kevésbé rendszeresen fizetni kezdte, de Éva heves gyűlölete évek alatt sem csitult. Bírósági és gyámügyi eljárásokkal lepték meg egymást, Karesz felfedezte a szülői elidegenítési szindrómát és helytelenítette a liberális iskolát, ahová a gyerekei járnak, hülye számonkérő és a sürgős megtérés fontosságáról papoló leveleket írt, amiket ráadásul nem csak Évának, de másoknak is elküldött. Éva agyabuggyant szektás idióták gyülekezetének tartotta Karesz új közösségét.

Amikor Éva súlyosan megbetegedett, Karesz ebben isten jogos büntetését, mondhatni az istennek nem tetsző élet logikus következményét látta, amitől persze Éva csak még jobban utálta, sikítófrászt kapott, és amikor a betegség következtében mélyen elgondolkodott az életéről és a kapcsolatairól, úgy döntött, kiiktatja életéből a gonosz bántalmazót. Azóta nem áll szóba Karesszal. És egy ideje, amióta megtudta, hogy én viszont, bár eleinte “az ő oldalára álltam” és néhány dühös emailen kívül nem volt kapcsolatom vele, újabban szóba szoktam álni Karesszal, hát szóval azóta velem sem. De Karesszal sincs túl sok közünk egymáshoz: félévente, évente egyszer találkozunk, mesélünk egymásnak az életünkről, megállapítjuk, hogy többet kéne találkoznunk talán, és elköszönünk egymástól.

Időközben Éva összejött egy közös barátunkkal, a régi netes társaság egy másik tagjával. Vele napi szintű a kapcsolatom, néha dolgozni is szoktunk együtt, ő lett az egyik legjobb, ha nem éppen a legjobb barátom – és ő többször is mondta nekem, hogy ugye tudom, hogy csak bocsánatot kéne kérnem Évától, és visszafogadna a kegyeibe – de, bár ismerem a viccet arról, hogy az ember csak akkor áll készen a házasság szentségére, ha már tud felszólításra, gondolkodás nélkül, szívhez szólóan bocsánatot kérni akkor is, ha fogalma sincs, mit követett el, valahogy nincs hozzá kedvem. És Kareszt se hívom fel gyakrabban. Valami szétcsúszott. Érdekes érzés ez, hogy volt valaki, voltak valakik, akikkel, úgy éreztük, tényleg egy vérből valók voltunk, nagyjából ugyanonnan néztük és ugyanúgy láttuk a világot – de aztán ez elmúlt.

Persze minden elmúlik.

Ha teljesen őszinte vagyok magammal, én úgy érzem, mindketten tévútra tértek. És mindketten szükségtelen kárt tesznek a világban, elsősorban önmagukban és a közös gyerekeikben, azzal, ahogyan viselkednek. És ezért nehezteltem is rájuk. De ezen már túltettem magam: marad a gyász, és aztán amikor az is elcsitul, a veszteség. Meg a gondolat, hogy hát mind élünk még, még egy darabig fogunk is, ha szerencsénk lesz… és addig még megtörténhet, hogy egy szép napon egyszer csak szót értünk megint. Szoktam erre gondolni, és arra is, hogy vajon van-e valami, amit megtehetnék annak érdekében, hogy ezt a szótértést elősegítsem, közelebb hozzam. Nem szokott semmi az eszembe jutni. De most eszembe jutott, hogy leírom ezt. íšgyhogy leírtam.

December 24, 2017December 24, 2017

Nehéz karácsonyi történet / Heavy Christmas story (English below the Hungarian)

íšgy megírni, hogy ne az legyen, hogy azért, hogy az egyébként vélhetően jogos helyeslést és tiszteletet learassam.

íšgy megírni, hogy ne az legyen, hogy most egy kicsit megleckéztetem és kioktatom azokat, akiknek mondjuk ez így azért kicsit túl meredek.

íšgy megírni, hogy ne mismásoljam el a hatalmas nyereséget, amit nekem ez a történet már eddig is hozott, és vélhetően még ezután is fog.

De megírni mégis.

Meg nehéz is tudni, hogy egy történet, mint Gestalt, valójában hol kezdődik.

Lehet, hogy ez valójában kicsit mindig esetleges. Mindenesetre elég nehéz egyáltalán elgondolni valamit, aminek nincs – előzménye.

Legyen úgy, hogy négy nappal ezelőtt a feleségem, írd és mond általános főszerelmem és isteni tettestársam, a Verus, valahogy olyan feltűnően rosszkedvű volt. Beszólt nekem apróságok miatt, és félelmek gyötörték, és elégedetlen volt, és nyűgös és… aztán délutánra kibökte,hogy igazából az van, hogy ő kivett a könyvtárból egy könyvet, a Saul fia történetéről, és abban olvasott valamit, amit lehet, hogy nem kellett volna. Én emlékeztettem, hogy én pont az vagyok, aki mindent a világon inkább tudna, mint nem tudna, úgyhogy belekezdett.

Egyik nap Auswitzban egy tizenötéves lány a gázkamrát túlélte. A Sonderesek egy magyar zsidó orvost hívtak oda, ő írta meg a történetet később (Nyiszli Miklós) . Amikor a gáz elindult, a lány valahogy egy nedves sarokba esett, és egy másik ember nedves haja is az arca elé esett, és a ciklon bét a víz semegesíti. A gyengén mozgó testről levették a hullákat, és a orvosi szobába vitték. Az orvos adott neki egy-két injekciót, magához tért. Nagyon ki volt borulva, nem beszélt. A Sonderesek, ki tudja honnan, meleg húslevest hoztak neki, amit megevett, és erőre kapva elmondta a nevét, meg hogy honnan hozták ide a családjával együtt. Ekkorra érkezett meg a krematóriumot felügyelő SS-tiszt. Miután megértette, mi helyzet, ezt mondta: erre nincs megoldás, itt senki nem maradhat életben. Az előtérbe terelte a lányt, és tarkón lőtte.

Aztán valamivel később a facebookon jött az értesítés, hogy Budapesten egy menekülteket fogadó ideiglenes szállás egyik emelete kiégett, 70 ember, 70 menekült maradt szállás nélkül. Segítséget kértek.

Megosztottam a bejegyzést. Próbáltam továbbkattintani, de nem ment.

Vannak ezek a pszichózisközeli pillanatok, ami olyan, mintha az emberben az istenség szólalna meg, miközben csőlátás és furcsa audtív zavarok is előfordulhatnak.

“Ha most még én sem telefonálok”, jutott lassan és kimérten az eszembe, “akkor most ki?”

Telefonáltam. A Menedékesek adtak egy másik számot, hogy a baptista szeretetszolgálatnál keressem ezt és ezt. Kerestem. Megköszönte a jelentkezést, kicsit kérdezgetett, és mondta, hogy majd keresnek.

Tegnap este érkezett meg hozzánk egy ember és a fia.

Ez a férfi valahogy egy olyan bácsi, bár gyanítom, hogy fiatalabb nálam (közben kiderült, négy évvel fiatalabb). 140 centi, kicsit pocakos, kicsit ősz, teherbíró. Nincs közös nyelvünk, bár egyszerű témákban érti kicsit a magyart. Láthatóan semmiben sem akar a terhünkre lenni, most épp nekiállt főzni a fiára és magára. Hozott két krumplit meg egy hagymát, és teljes főzőfelszerelést. Szerencsére a fiú tud magyarul, ügyesen fordít az apjának. íllítása szerint kilencéves, bár a menedékesek szerint csak hét. Látszik rajta , hogy önhibáján kívül hirtelen fel kellett nőnie.

Vera ugyan tettemet nemeslelkűnek, ugyanakkor elhamarkodottnak érezte. Mi bérlakásban élünk, és nem szóltunk a tulajdonosnak. Vajon mit szól ehhez ő?

Felhívtam. Elég regényes módon kerültünk mi ide (az egy másik sztori), és nem vadidegen: jó sok évvel ezelőtt egy hosszabb önismereti csoporton együtt voltak Verával. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt, éreztem, hogy kicsit formálisba vált, és gondolkodási időt kért.

Negyed órával később visszahívott, és elmondta, hogy szerinte köztünk van valami mély, világnézeti eltérés, amiről ő szívesen beszélgetne is akár, de az persze nem telefontéma, ellenben értsem meg, hogy az ő külföldi zsidó rokonai most éppen az arabok által kialakított helyzet miatt kényszerülnek elköltözni, és talán az ő nagybátyja, aki szintén külföldön él, és akinek ez valójában a lakása, sem örülne neki, ha megtudná, hogy a lakásába afgán muszlimok költöztek. Én őszintén bocsánatot kértem a kész helyzetért, biztosítottam róla, hogy a szempontjait tökéletesen megértem, és rákérdeztem, hogy konkrétan mi legyen akkor. Mert hogy természetesen teljesen oké az is, ha ő azt mondja, hogy menjenek el, én ennek a következményeit kész vagyok viselni, de mondja meg. Azt mondta, azt szeretné, ha tényleg csak két hétig maradnának, de persze ha nincs más megoldás és három hét lesz belőle, az még belefér.

í–t perccel később még visszahívott, hogy azt is szeretné, hogy ne kapjanak kulcsot és ne hagyjuk őket egyedül a lakásban.

Felhívtam a lányt a Menedéktől, megértő volt, vette az adást. Amikor többedszerre is hálálkodni kezdett, már annyira kényelmetlenül éreztem magam tőle, hogy megkértem, a hálálkodást tekintsük befejezettnek, mi rendes emberek vagyunk, így ez természetes dolog, és ha sokmindenkinek nem az, az az ő dolguk. Megkönnyebbülve nevetgéltünk egyet és elbúcsúztunk.

A mi családjaink sajnos elzárkóztak attól, hogy a 24-i és a 26-i karácsonyi ebédekre magunkkal vigyük újdonsült lakótársainkat. Persze könnyen lehet, hogy ők nem is akarnának jönni. Nem egész huszonnégy óra alatt is jelentős mennyiségű giccses romantikus előítélet hámlott le rólam. Nem kizárt, de nem is lehet elvárás, hogy itt most örök barátságok szövődjenek, lehet, hogy elmeséljük majd egymásnak valahogy az életünket, de most inkább úgy fest, hogy nem lesz ilyen. Nem fogadják el az ennivalónkat (csak a fiú a cukorkát Lizától). í–reg barátom, aki ráadásul az utóbbi években vallásos izraelita identitást épített, vállalta a két bébiszittelést, és izgatottan telefonálgatni kezdett. Amikor visszahívott, hogy webcímet meg telefonszámot kérjen, ránéztem a Menedék oldalára, és láttam, hogy mindenkit sikerült elhelyezni. Rosszfej a magyar, önző, félős, és nem valami barátságos többnyire, de azért a helyzet annyira nem rossz.

Közben az afgán kisfiú és a mi hétéves Lizánk nagy játszótársak lettek. Drónoztak, tűzfiú és vízlányoztak, most videókameráznak együtt.

A levesből kaptunk kóstolót: a krumpli és a hagyma mellé még kínaileves-tészta került, hagymás paprikás alapon főzte meg. Magyaros, krumplistészta-leves. Víg íœnnepet.

Frissítés: minthogy Liza és új barátja délután versenyt köhögtek és torokfájásra panaszkodtak, kakukkfüves inhalálást javasoltam, amit elfogadtak. A két gyerek együtt inhalált.

Lehet tippelni, melyik az afgán fiú. melyik a magyar lány. ( :

**************************************************************

*********************** ENGLISH HERE ***********************

**************************************************************

Write it so it is not in order to harvest the otherwise actually quite well-deserved approval and respect.

Write it so it is not me giving a bit of a lesson and talking down to those tho whom this is just a little bit too steep.

Write it so I don’t forget to mention the tremendous benefit that this story has already had in my life, and I expect it to keep doing so.

But to write it, anyway.
*
It is also difficult to know where a story, as a Gestalt, really begins.

Perhaps it is always somewhat arbitrary. At any rate, it is quite hard to even try to get your head around anything that doesn’t actually have – preceedings.

Let me start by recalling that four days ago my wive, that is to say my general main love and my divine accomplice, Verus, was somehow in a really foul mood, quite clearly. She was rude to me about little things and she was filled with dread and she was dissatisfied and kind of petulant… and then in the afternoon she suddenly said that in actual fact when she had gone to the library with the kids she also got a book for herself, a book about the making ot Saul’s Son, in which she had then read something she perhaps shouldn’t have. And I reminded her that I was actually exactly the guy who would prefer to know anything the world rather than not, so she started off.

One day in Auswitz, a 15-year-old girl survived the gas chamber. The Sonders brought a Hungarian Jewish doctor, who wrote the story down in his book later (Miklós Nyiszli). When the gas was introduced, the girl somehow fell in a damp corner, and the wet hair of another person fell on her face, and water neutralises Cyclone B to some extent. The corpses were taken off the weakly moving body and she was taken to a medical room. The doctor gave her a few shots, and she came to herself. She was obviously badly shaken and refused to speak. The Sonders, god knows from where, got her some meat broth. She ate that, and as she felt better she told them her name and the name of the town where she had been brought from with her entire family. By that time, the SS Officer in charge of the crematorium arrived. When he understood what had happened, he said: there is no solution for this, nobody may survive here. She walked to girl to the antechamber and shot her in the head.

And then a little later there was on Facebook this post, about a “temporary accommodation” facility for refugees burning down, and 70 people, 70 refugees losing the roof over their heads. They were asking for help.

I shared to post. I tried to click on something else, but I couldn’t.

There are these weird moments quite close to psychosis, which are like the voice divine speaking in us, while there is this weird tunnel vision and weird auditive distortions occur.

“If even I don’t phone this number now”, I thought to myself slowly and articulating clearly, “then who will?”

I made the phonecall. The People at this organisation Shelter gave me another phone number, on which I talked to someone from the Baptist Charity Organisation. He was happy to hear from me, asked a few questions, then said they’d be in touch.

A man and his son arrived to come live with us last night.

The man is like an uncle, although I suspect he is younger than me (edit: he is 4 years younger). He’s 140 cms tall, with a little pot-belly, greying around the edges, obviously durable. We have no language in common, although he can follow some very simple Hungarian. It is very clear that he wished to avoid being an imposition as much as possible, just now he has started cooking for his son and himself. He brought two potatoes and an onion to the kitchen, and a full set of kooking utensils and implements. Luckily, the boy speaks quite good Hungarian, and he translates well for his dad. He claims he’s nine, though the women at shelter said he was 7. He’s the kind of kid you can see suddenly had to mature to near adulthood through no fault of his own.

Vera thought my actions had been well meant but rash. We live in a rented flat, and we have not told the owner. What does he say?

I called him. The way we ended up where we live now is another fascinating story, anyway, the landlord’s not a stanger, some years ago he had been on a course with Vera. When I told him what had happened he clearly switched to a somewhat more formal mode of speech, then asked for time to consider.

He called me back fifteen minutes later and told me he felt there were some deep differences in world-view and values between us, which he would be glad to have a chat about in person, though not on the phone, but on the other hand he wished me to understand that some relatives of his living in another country had just had to move because of the unwholesome situation that the arabs had caused where they lived, and perhaps his uncle, who is the actual owner of the flat and whom he really only represents towards us, who also lives abroad, would not be necessarily very happy to learn that some muslims from Afghanistan had moved into his flat. So I honestly sought his forgiveness and acknowledged the error of my ways in full, and I assured him that I fully understood his perspectives, and asked what he felt would be the correct action to take to proceed now. Because, naturally, I was fully okay with having to call the refugee-helpers again and asked them to find another place for this father-son duo, I was ready to take the consequences of that on board, but he should call it. So he said he’d like them to really only stay for two weeks, but of course if for an unavoidable reason that ends of being three weeks, that’s still alright. But not more.

Five minutes later he called back to say he would also like us to understand that we were not to give any keys to our visitors, and that we should never leave them alone in the flat.

I called the girl from Shelter, she was understanding, she followed what I was saying. When she started saying thanks for the nth time, it made me feel so awkward, I just asked her to let’s consider the giving thanks part to be done, we are decent people, and this is a natural thing, and if it’s not natural to many people, that’s up to them. So the mood ligthened, we laughed a little together and said goodbye.

Sadly, both our families rejected the notion or receiving our new cohabitants at the two different Christmas dinners on the 24th and the 26th. Although, quite probably, they would not accept the invitation anyway. In less than 24 hours, I have lost a number of veneers made of romantic, silly and kitchy prejudices. It is not out of the question, but it is not actually a requirement of our time together that we forge eternal friendships, and while it is possible that we will tell each other our life stories, the way it looks right now, it’s more likely that will not happen. They do not accept our food (although the boy accepted candy from Liza). My old friend, who has in recent years built himself something of an identity as an observant of Judaism, , has agreed to babysit on both occasions, and started phoning people excitedly to find accommodation for more of the victims of the fire. When he called me back to get a website address or a phone number I looked at the Facebook page of Shelter and I saw that they had already managed to find temporary places for everyone. So, though to some extent it is true that Hungarians are arseholes and generally selfish, fearful and not very friendly mostly, the situation is not as bad as it may seem.

In the meantime, the afghani little boy and our seven-year-old Liza became great playmates. They played with Liza’s drone, then played watergirl-fireboy on the computer, right now, they are playing with the video camera.

We got a taste of the soup: along with the potatoes and the onion, there was some Chinese noodles from a packet of soup in it, cooked after frying up the onions and the potatoes in oil, adding some paprika. It was really a possible Hungarian dish, potato-and-pasta soup. Have a Happy Holiday.

Update: as Liza and her new friend had on ongoing coughing competition all afternoon, and complained of sore throats, I suggested inhaling the vapours of a strong thyme tea, which they accepted. They did it together.

So which is the Hungarian girl and which the Afghani boy? ( :